Természet Világa, 1989 (120. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

bizonyságot. Úgy látszott, hogy ezek eleve változatlan pályán mozognak. A bolygókat szabályos időközönként ugyanabban a helyzetben lehetett megfi­gyelni. A természet általános véletlensze­rűsége ellenére néhány jelenséget meg lehetett jövendölni. A matematikának a csillagászati események modellálásában a természeti szabályszerűségek felfede­zése jut. A csillagokkal kapcsolatban csil­lant fel a világára figyelő ember előtt, hogy léteznek felfedezhető törvényszerű­ségek. Arisztotelész (i. e. 384-322) azt állítot­ta, a bolygóknak egyenletes sebességgel körpályán kell mozogniuk. Azzal érvelt, hogy a bolygók szükségszerűen tökéletes testek, ezért mozgásuknak is tökéletes­nek kell lennie, vagyis egyenletes kör­mozgásnak. Felfogását egészen a közép­korig nem is próbálták megcáfolni. A zoo­lógia, a meteorológia, a logika megalapí­tójának lépéseit a kevésbé nagyoknak csak követni lehetett, rá mint tekintélyre hivatkoztak. A bolygópályákat már Arisz­totelész előtt kör alakúnak gondolták - utána ez a nézet kötelező érvényű lett. De hol van a középpont? A természetes be­nyomás fogalmazta meg a választ: a Nap a Föld körül kering, s Hipparkhosz (i. e. 160-124) elmélete, melyet Ptolemaiosz (i. e. 130 körül) fejlesztett tovább, általá­nosan elfogadottá vált. Ezen elmélet sze­rint a bolygók mind a Föld körül keringe­nek. A görögök önmagukat tagadták volna meg, ha az egyetlen megoldásra töreked­nek. A szamoszi Arisztarkhosz (i. e. 310- 230) elmélete szerint a Föld és a bolygók Nap körüli körpályán mozognak. Noha megfigyelések sokaságával igazolhatta állítását, mégis elutasításra talált­­ Arkhi­médésztől (i. e. 278-212). Vagy tizenhét évszázaddal később Kopernikusz (1473- 1543) újra felfedezte Arisztarkhosz helio­centrikus elméletét. A tekintélyelven ala­puló érvelés súlya miatt neki is autoritást kellett megnevezni tétele bizonyítására. Mivel Arisztotelész most nem jöhetett szóba, a toruni mester - a humanista szemléletű tudósok argumentálási divat­jának engedelmeskedve - Arisztark­­hoszra hivatkozott. Arisztarkhoszra hivat­kozni Arisztotelész helyett - Kopernikusz korában bátorságra vallott, s éppen ezért Kopernikusz óvatosan vállalta felfedezé­sét. Félelme a kortársi tudományos köz­vélemény értetlenségének szólt. Tudta, hogy az emberek nem szeretik, ha meg­zavarják gondolkozásuk bevált rendjét, s az újról legfeljebb „Apollo hársfái alatt” vagy a halálos ágyon szabad beszélni. Az utóbbit választván is oly megfontolt volt, hogy ott sem állította: a Föld és a bolygók csakugyan a Nap körül mozognak, ha­nem mindössze arra szorítkozott, hogy megmutassa, a heliocentrikus hipotézis jobban használható, mint a geocentrikus - kevesebb epicikloist kíván. Az ilyen korfelfogást megelőző elmélet­ből - javadalom hiányában - nem lehet megélni. Ezért (is) a reneszánsz kora óta a csillagászati matematika (­ asztronómia) és az asztrológia az előbbi terhére össze­fonódott. Ennek hátrányát nem annyira az „ezüstorrú” dán arisztokrata, a szen­vedélyes égboltfigyelő, Tycho de Brahe (1546-1601) érezte, mint a Mars-pályát kitartóan kutató Kepler (1571-1630). Kepler az epiciklois-kombinációk egész sorát próbálta ki - eredménytelenül. Ti­zennégy évi kudarcos próbálkozás során jutott arra az eredményre, hogy a Mars pályája nem kör, még csak nem is körök kombinációja. Valami másnak kell lennie. Következtetése Arisztotelész axiómának tekintett kijelentése után hátborzonga­tóan új volt: a mozgás ellipszispályán változó sebességgel történik, s a Nap ennek az ellipszisnek egyik fókusza. Eret­nekség! Miért volna a Nap inkább az egyik fókuszban, mint a másikban? Ho­gyan mozoghatna egy bolygó nem egyen­letes mozgással? A mindenség miként is lehet ennyire képtelenül fogyatékos?­­ Ám a hipotézis úgy fedte a megfigyelt valóságot, mintha ráöntötték volna. Amíg Kepler rendkívüli erőfeszítéssel eljutott az új világképig, melyet az utókor­nak az asztronómia, asztrológia, geomet­ria, teológia elegyéből kellett csak fellel­nie, nemcsak sejtéseivel, tévedéseivel és megérzéseivel kellett megküzdenie-me­lyeket egyébként nyíltan vállalt -, hanem a 16-17. századi Arisztotelész-rene­­szánsszal is [3]. Ennek az Arisztotelész reciviusnak pro­­pagátora Pázmány Péter, a fiatal gráci egyetemi tanár. Különösen jelentős a nyolckötetes arisztotelészi Physica első két kötetének kommentálása [4]. Az in­terpretálás módszere emeli kortársai fölé. Pázmánynál Arisztotelész vezérfonal, de nem az egyetlen, kizárólagos tekintély. A gráci nagyságrendű egyetemeken Arisz­totelészt legfeljebb az antik klasszikusok műveire - pl. Seneca: De quaestionibus naturalibusa, vagy Plinius História naturá­lisa - történő hivatkozással egészítették ki. Pázmánynak már rendelkezésére áll­nak a portugáliai Coimbra egyetemén működő jezsuita tudósok Pedro da Fon­seca vezetésével készült, Arisztotelész műveihez írt kommentárjai. Pázmány természetképét a négyele­mes kozmogóniai séma jellemzi. Az ele­mek oppozíciós rendje viszont egyértel­műen arra enged következtetni, hogy nem Empedoklészt vagy a tokiói Philisz­­tiónt követi, hanem Arisztotelészt [5]. A víz hideg és nedves, a levegő meleg és nedves, a Föld hideg és száraz, a tűz meleg és száraz voltával keveredik egy­mással. Az elemek keveredésével, a mi­nőségek egymásba hatolásával jönnek létre a különféle vegyületek. Az elemek keveredésével magyarázható legjobban a különféle szubsztanciák egymáshoz való viszonya. Az arisztotelészi világkép másik elvét is vállalja Pázmány: minden elem a neki megfelelő helyet foglalja el a természet rendjében vagy legalábbis törekszik arra. Hogy miért követi ily híven a gráci kated­rán „a nagy gyalogjárót” a Physica kom­mentálása során, azt könnyebben meg­értjük, ha ismerjük Arisztotelész Physicá­­jának hegeli minősítését: t.i. az inkább a „fizika metafizikája", mint a mai értelem­ben vett fizika. Az ókori philosophia natu­­ralisszal foglalkozó filozófusok is töreked­tek a természeti törvények matematikai alkalmazására. S ez a methodikai eljárás újra felfrissült a 16. század arisztoteliz­­musa során. Igaz, nem sikerült sem Arisz­totelésznek, sem a későbbieknek mate­matikai törvényekre építeni a dinamikát, de a metodikai törekvés kései követői, kommentátorai körében - így Pázmány esetében is­ - szervesen kapcsolódott a filozófiai theodicea reneszánsz kori kibon­tásához. A 16. századi arisztoteliánusok a sko­lasztika általános fellendülését nem any­­nyira az antikvitás matematikai ismeretei­nek tágításával érték el, mint a második analitika eredményeinek rendkívüli erős elmélyítésével. Jacopo Zabarella minden ízében ismerte Arisztotelészt és antik kommentátorait, s mint graecista is rend­kívüli hatással volt korára. Pázmány az arisztotelészi módszerrel közvetlenül a Zaharella hatás alatt lévő rendi elöljáróin keresztül találkozott­­ még tanulmányi ideje alatt Grácban. A Stagirita szerint az emberiség tapasztalatból absztrahálta a matematika és minden matematikai tudo­mánynak a principiumait, így a matema­tika s a rá épülő módszeres megismerés nem egyéb, mint a legegzaktabb tapasz­talati tudomány. Pázmány kinematikai megállapításai­ban is a mestert követi. A De coelo (Az égről) azzal kezdi fejtegetéseit [6], hogy minden test képes a mozgásra, azaz a helyváltoztatásra. Mozgás pedig kétféle van: a) természetes, b) kényszerített. Ter­mészetes az, mellyel a testek minden kényszer nélkül, maguktól törekszenek természetes helyükre. Az elemek is így foglalják el a nekik rendelt helyüket. Ezért a föld természetes helye a Föld közép­pontja, a vízé a Föld felszíne, a levegőé a Föld és a Hold között lévő terület, a tűzé a külső égi tűzkör. A nehéz és könnyű testek összekap­csolásából származó természetes hely fogalma implikálja a nehéz és könnyű mozgás természetességét. A nehéz testek a Föld középpontja felé tartanak, míg a könnyű testnek a magasban van a természetes helye. Azért száll fölfelé a légbuborék a vízben, mert a levegő köny­­nyebb, mint a víz. De még a levegőnél is könnyebb a tűz, ezért mutat a láng iránya mindig fölfelé (s nem oldalt vagy lefelé). Pázmány e pontnál enged a szemantikai csábításnak: amikor a tűz hérakleitoszi értelmezéseinek egyikére, a logoszra

Next