Természet Világa, 2006 (137. évfolyam, 1-12. szám)

2006-05-01 / 5. szám

MÉRFÖLDKŐ hadsereg és a légierő támogatásával olyan rakéták fejlesztésén dolgozhasson, ame­lyek megkönnyítik a katonai repülőgépek manőverezését. A JATO (Jet Assisted Take-Off) program keretében az akkori GALCIT Rocket Research Groupnak két feladat jutott. Egyrészt megbízható gyor­sítórakétákat kellett készítenie a repülő­gépek felszállásához szükséges kifutópályák rövidítésére (elsősorban repülőgép-anya­­hajókon). Ehhez egyszer begyújtható, szilárd hatóanyagú rakétákat kellett fej­leszteni. Másrészt olyan, a szárnyak alá szerelhető rakétákat kívántak, amelyekkel harci helyzetben időlegesen gyorsítani le­het a már repülő gépeket. Ehhez viszont többször indítható, folyékony hajtóanyagú rakéták kellettek. Rövidre fogva a hosszú, izgalmas törté­netet, a CalTech GALCIT nevű, önálló laboratóriuma, amely 1944-től már a Jet Propulsion Laboratory nevet viselte, Kár­mán segítségével sikeresen megoldotta a problémákat, miközben tapasztalatokat szerzett mindkét rakétatípus fejlesztésé­ben és kezelésében. A JPL pedig a NASA egyik önálló, hatalmas bázisintézményévé fejlődött. Idekívánkozik egy megjegyzés arról, hogy miért nem használták ekkoriban a „rakéta” (rocket) kifejezést, és miért ép­pen „jet propulsionnak” nevezték azt, ami­vel foglalkoztak. A magyarázat egyszerű. A XIX. század tüzérsége világszerte hasz­nált primitív rakétákat („röppentyűket”), de ezek a XX. században már elavult fegy­vernek számítottak a jóval pontosabb cél­zást lehetővé tevő lövegek mellett. Az amerikai légierő aligha támogatott volna egy elavult tüzérségi fegyvernemet, ezért kellett új nevet kitalálni. A jet propulsion, vagy ahogy magyarra fordították, a lökhaj­­tás megfelelőnek bizonyult. Azok a JATO rakéták, amelyekkel 1941-ben már sikeresen gyorsítottak egy felszálló repülőgépet, beváltak a világ­háború idején. Később ezekből magas lég­köri és katonai rakétákat fejlesztettek Sergeant, Polaris, Corporal és WAC Cor­poral néven. 1949. február 24-én egy WAC Corporal, mint egy zsákmányolt né­met V2 második fokozata, 390 km magas­ságig jutott, vagyis mai fogalmaink szerint a világűrben járt. A folyékony hajtóanya­gú JATO rakéták továbbfejlesztett válto­zatai még az Apollo-program idején is szerepet kaptak. Vagyis valójában Kármán, Masina és a GALCIT-csoport oldotta meg a megbízha­tó rakéták fejlesztésének problémáját az Egyesült Államokban, és ez az út vezetett tovább az amerikai műholdak és űrhajók felbocsátása felé. Kármán maga tökéletesen felismerte ennek a folyamatnak a jelentőségét, és óriási tekintélyével nem kis mértékben járult hozzá az űrhajózás és az űrkutatás elismertetéséhez a nemzetközi tudomá­nyos életben. Elég talán csak két késői kezdeményezését említeni: az egész vi­lágra kiterjedő Nemzetközi Asztronauti­kai Akadémia alapítását 1960-ban, és egy nemzetközi holdlaboratórium terveinek kidolgoztatását, amely az akadémia egyik legelső vállalkozása volt. Kármán Tódor­nak, a tudósnak és szervezőnek a szerepe rendkívül fontos volt annak idején az asztronautika első, kezdeti lépéseinél. Személyes élményeim Kármánról Kármán Tódor már 43 éve nincs az élők sorában, nyilván egyre kevesebben va­gyunk, akik még abban az élményben ré­szesültünk, hogy találkozhattunk vele. 1962 szeptemberében a bulgáriai Várná­ban volt a 13. Nemzetközi Asztronautikai Kongresszus. Ez volt az első, amelyet Ke­let-Európában rendeztek, ezért a MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztálya képviseletében népes magyar delegáció utazhatott Várnába. Már ott hallottam izgatott mérnök barátaimtól a hírt: „Kép­zeld, Kármán is itt van és meghívja va­csorára a magyar delegációt!” Őszintén bevallom, hogy csillagászként Kármán neve akkor nem sokat jelentett nekem. A meghívásnak volt egy furcsa, Kármánra jellemző kikötése: a magyarok közül csak a férfiak mehetnek, a nők ki vannak zárva. Kármán nőtlen volt, én viszont feleségem­mel voltam, aki űrkutató-csillagászként szerepelt a delegációban. Némi habozás után nélküle nem mentem el a vacsorára, így első találkozásom Kálmánnal elma­radt. (Ez volt egyébként az utolsó asztro­nautikai kongresszus, amelyen Kálmán részt vett.) Barátaim részletesen beszámoltak a 81 éves Kármán kedvességéről és a va­csora kitűnő hangulatáról. Egyre többet tudtam meg Kármánról, munkásságáról és kapcsolatáról az űrhajózással, így az­után pár héttel később örömmel hallot­tam, hogy Budapestre jön, ahol a Buda­pesti Műszaki Egyetem díszdoktorává avatják. (Ez volt Kármán 27. díszdoktori címe!) Tudtuk, hogy fogadja az MTA el­nöke is. A protokolláris program mellett szerettünk volna szakmai programot is szervezni számára, vagy legalább egy elő­adásra felkérni. A probléma megoldá­sában segített, hogy asztronautikai szak­osztályunk akkori elnöke, Fonó Albert akadémikus, a sugárhajtás egyik úttörője, régről ismerte Kármánt, akivel egy évben született. Kármán valóban el is jött a MTESZ-be, és 1962. október 22-én délután hatalmas közönség előtt nagyszerű előadást tartott (természetesen magyarul). Első kézből hallhattunk tőle az amerikai rakétafejlesz­tés történetéről és eredményeiről. A szak­mai előadást humorral és anekdotákkal fűszerezte. Felejthetetlen este volt mind­annyiunknak. Nem sokkal ezután, 1963. május 7-én Kármán Aachenben elhunyt. Húsz évvel később lehetőséget kaptunk arra, hogy a 34. Asztronautikai Kongresszust Buda­pesten rendezzük meg. A magyar szer­vezőbizottság úgy határozott, hogy a megnyitót követő plenáris ülést annak a magyar tudósnak szenteli, aki a legna­gyobb érdemeket szerezte az űrhajózás területén. A Kármán-ülésszak nagysze­rűen sikerült. Előadást tartott Martin Summerfield professzor, Kármán egy­kori közeli munkatársa, Őry Huba, az aacheni repülés tanszék akkori vezetője és Rácz Elemér, aki a Budapesti Műsza­ki Egyetem Repülés Tanszékét vezette. A kongresszus díszvendégei, köztük Hermann Oberth, az asztronautika egyik legendás előfutára, megkoszorúzták Kár­mán mellszobrát a Közlekedési Múzeum előtt. Szakosztályunk 1986-ban Magyar Aszt­ronautikai Társasággá alakult. Egyik ala­pító tagunk, Nagy István György mérnök és tudománytörténész javaslatára 1989. augusztus 23-án emléktáblát helyeztünk el Kármán szülőházán, a Szentkirályi utcá­ban. A kis ünnepségre elküldte képviselő­jét az ESA és a JPL is. Nem lehet azt állítani, hogy Kármán Tódor neve ismeretlen Magyarországon, hiszen emléktábla, szobor, díjak őrzik em­lékét. Mégis - talán mivel nem került a Nobel-díjasok közé - kevesebben tudnak róla, mint más, Amerikában híressé vált magyar tudósokról. Születésének 125. év­fordulója jó alkalom arra, hogy emlékét új­ra felidézzük. □ IRODALOM Kármán Tódor, Lee Edson: Örvények és repülők, Akadémiai Kiadó, 1994, ford.: Jereb Gábor Nagy István György: Két centenárium, Csillagászati évkönyv, 1981 Fonó Albert: Kármán Tódor, Fizikai Szemle, 1963/8. Végh Ferenc: Kármán Tódor pályakezdése, Fizikai Szemle, 1981/9. Szentesi György: Kármán Tódor és a rakétatechnika, Fizikai Szemle, 2002/6. Almár Iván: Kármán és az űrhajózás, Fizikai Szemle, 2002/6. A budapesti IAF-kongresszus nevében Her­mann Oberth (balról a második) és a nem­zetközi asztronautikai szervezetek vezetői megkoszorúzzák Kármán szobrát (1983) Természet Világa 2006. május

Next