Természet Világa, 2012 (143. évfolyam, 1-12. szám)
2012-02-01 / 2. szám
INTERJÚ - Visszatérünk az iskolához. Más tett az egyetemi oktatás attól, hogy a kutatás stílusa, terepe megváltozott? - Az elmúlt fél évszázad során az analitikus mechanikáról a numerikus mechanikára való áttérés beépült a tananyagokba, ez a váltás tehát erősen rányomta a bélyegét az oktatásra. De az interdiszciplináris kutatásaink nem szerepelnek a tanrendben meghirdetett kurzusokon, mert elsősorban mérnököket képezünk, a mérnöki munkára készítjük fel a hallgatókat, és arra is elég kevés az időnk. A doktoranduszok viszont részt vesznek az interdiszciplináris kutatásokban - nemrég derült ki, hogy ennek is vannak buktatói. Egy doktoranduszhallgatóm - nagyon tehetséges, szorgalmas, kiváló fiú - a biomechanikai témájú doktori védése után el akart volna helyezkedni építőmérnökként. Amikor azonban az állásinterjú során megtudták, hogy biomechanikával foglalkozott, azonnal eltanácsolták. Sajnos nem tudta kellőképpen érvényesíteni, hogy aki ilyen bonyolult feladatokat sikeresen megold, és halmozottan nemlineáris anyagokkal és szerkezetekkel foglalkozik, az az építőmérnöki szakmában előforduló sokkal egyszerűbb feladatokat is sikeresen meg tudja majd oldani. Valószínűleg nekünk kellene abban segíteni, hogy a doktoranduszaink ne szenvedjenek hátrányt, ha interdiszciplináris témával foglalkoznak. Mert bizony biomechanikából nagyon nehéz megélni, különösen Magyarországon. - Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával már kiderült, hogy nemcsak a doktoranduszokat szereti tanítani, hanem az alsóbb éveseket is. - Igen. Szilárdságtant adok elő, a Tartók statikáját már átadtam a fiataloknak. Képzelje el, hogy több százan ülnek egy teremben, és meg kell magyarázni nekik valami nagyon nehéz, elvont fogalmat, jelenséget, amihez semmi kapaszkodó sincs. Meg kell értetni például a feszültségtenzor vagy az alakváltozástenzor fogalmát, vagy hogy adott teher esetén hol helyezkednek el a hajlított gerendában a főfeszültségi trajektóriák. Én még mindig a hagyományos oktatási módszer híve vagyok: tábla és kréta! Bár egész életemet a számítógépek között éltem le, nem szeretem a mechanikai tárgyú előadásokon a power pointos prezentációkat. A legnehezebb levezetéseket is táblánál, színes krétával, a hallgatókkal együtt küzdöm végig úgy, hogy ők is írják és rajzolják, amit én. Sokszor bizony folyik a víz a hátamon, és egy óra alatt tíz-húsz négyzetméter táblát is telerajzolok. Lehet, hogy a világ nem efelé tart, de én el sem tudom képzelni, hogy a passzivitásra serkentő, moziszerű vetítés hatékonysága ugyanakkora lenne, mint közös küzdelmünké. Igen, tanítani nagy gyönyörűség! Az interjút készítette: SILBERER VERA Természettudományi Közlöny 143. évf. 2. füzet Justh Zsigmond, amint naplójában olvashatjuk, félévi párizsi tartózkodás után, 1889 tavaszán visszatér Budapestre. A fiatal, tehetős földbirtokosnak, aki családját a XII. századból eredezteti, nagy irodalmi és társadalmi ambíciói vannak. Egy kötetnyi elbeszélése és egy regénye már megjelent, cikkeit rendre közlik a lapok. Társadalmi törekvései talán most, Párizsban nyertek határozott alakot. A franciául meghitten csevegő fiatalember az ottani arisztokrata társaság, a St. Germain negyed palotáinak szívesen látott, állandó vendége, ahol döbbent örömmel tapasztalja, hogy a gazdag pénzemberek, modern festők, költők, színészek, még akár emigráns forradalmárok is hogyan olvadnak be egy nagy szellemi közösségbe. Az arisztokrácia egyszerre élvezi őket, és tart persze távolságot tőlük - távolságot, ami úgy látszik, nem is áthidalhatatlan. Az évad nagy társadalmi eseménye egy hercegleánynak és a nagy színésznő, Sarah Bernhard törvénytelen fiának közelgő házassága. De nem csak a társasági szabályok lazulásáról van szó: a „modernizmus” és a „dekadencia” mint művészeti jelszó és mint a szellemi haladás programja, behatol az arisztokrata palotákba. Ezek a párizsi tapasztalatok is alakítják azt a fontosnak gondolt és hasznosnak remélt szerepet, amit a hazatérő fiatalember itthon be kíván tölteni. Szépirodalmi munkái is jórészt arról szólnak, hogyan veszíti el történelmi szerepét és társadalmi súlyát a magyar arisztokrácia. Az ország új vezető rétegének úgy kellene létrejönnie, hogy ötvöződik a nagy múlt és vagyon meg a jövendőt alakító szellemi és művészi kiválóság. Ahogyan Párizsban találkoztak a magasztalt költők és irodalomtudósok, kiválónak tartott festők és színészek a St. Germain negyeddel. Kíséreljük meg ugyanezt itthon is! (A késői utókor olykor persze csodálkozik a kortársak értékrendjén.) A párizsi arisztokrata negyed pesti változata ekkoriban már épülőfélben van. A Nemzeti Múzeum és a régi Képviselőház vidékét már a korabeli sajtó is „mágnásnegyedként” emlegette. A mai nevükön Bródy Sándor utca - Ötpacsirta utca - Pollack Mihály SCHILLER RÓBERT Trefort gimnázium - a Minta 125 éves épülete Helyünk szelleme Folyóiratunk 142 éve Budapesten készül. Szerkesztőségünk ez idő alatt szinte mindig a főváros jól körülhatárolt kis területén, a mai VIIl. kerületben működött. Folyóiratszámaink őrzik szerkesztőségünk címeit: Eszterházy utca 16., Gyulai Pál utca 14., Somogyi Béla utca 6., Bródy Sándor utca 16. Természettudományos múltunk számos emléke vesz itt körül minket. Közelben Társulatunk egykori székháza (a mai Bródy Sándor utcaiban dolgozunk), kőhajításnyira szerkesztőségünk tagjainak alma matere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem. A Gutenberg téren áll „közegészségügyünk első apostolának”, Fodor Józsefnek szobra (aki egy időben folyóiratunk főszerkesztője is volt), a Rókus kórház előtt az anyák megmentőjének, Semmelweis Ignácnak szobra... Közelünkben nagyjaink, egykori jeles intézményeink emléktábláinak sorát láthatjuk. Körülvesz minket a hely, a helyünk szelleme. A januárban útjára indított sorozatunk szerkesztőségünk szűkebb környezetének természettudománnyal összefonódó emlékeiről ad képet. Szerkesztőbizottsági tagunk, Schiller Róbert írása egy közeli, neves tanintézmény születését és szellemiségét idézi. 71 HELYÜNK SZELLEME