Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)

TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva

Marno Dávid: A pszichoanalitikus narralíva lan tartalmat éppen azzal sikerült Freudnak teljes mértékben tudatosí­tani, hogy egy narratív kontextusba helyezte. Ez a hipotézis mindazonál­tal azt a következményt vonja maga után, hogy a narratíva bizonyos ér­telemben önkényes lehet. A kezelésben betöltött szerepét a származé­kok elmélete alapján dönthetjük el: a narratív elemek szelekciójánál nem a referencia, hanem a nyelven belüli asszociatív és szimbolikus vi­szonyok döntenek. Ez viszont, nyilvánvaló módon, a narratívák változa­tosságát eredményezheti; egy tudattalan képzetnek többféle származé­ka is lehet, amelyekhez az elfojtott tartalom a kötetlen megszállási energiájánál fogva egyformán csatlakozhat. Az elfojtott megszállási energiája ugyanis, legalábbis egy bizonyos határon belül, közömbös ab­ban a tekintetben, hogy milyen képzetet szálljon meg, így a narratíva többféle tudatelőttes képzetből épülhet fel, többféleképpen. Mi azonban nem álltunk meg ezen a ponton, abban a hitben, hogy Freud maga nem fogadta volna el a terápia végén megkonstruált elbe­szélés akárcsak relatív önkényességét is, továbbra is azt vizsgáltuk, mi­lyen kritériuma lehetséges a terápiás elbeszélés helyességének. A mimetikus referencia, amely az eredeti, Dórából megismert elmé­let szerint a kezelés kitüntetett mozzanatát jelentő narratív kortörténet funkcionális kritériuma volt, a Farkasemberben és az Emlékezés, ismét­lés, átdolgozásban elveszni látszott. A felettes­ én tudattalanságának té­tele azonban elvezetett a történetiség új dimenziójához. Ez semmiképp sem a Dóra elméletéhez való visszatérést jelenti. Akkor a narratíva re­ferenciája egy minden elbeszélést megelőző történet volt, a beteg partiku­láris élettörténete, és a narratíva azért láthatta el terápiás funkcióját, vagyis azért tudatosíthatta a tudattalanná vált eseményeket, mert egy eredeti kontextust rekonstruált, és ezzel visszahelyezte a traumás ele­meket eredeti időstruktúrájukba. A felettes-én elmélete nyomán a narratíva terápiás hatását mással kell magyaráznunk. A narratíva a fe­lettes-én pszichikai instanciájának tudatosítására irányul; a felettes-én azonban történeti képződmény, alapvetően temporális struktúrát mu­tat, amely struktúra egy séma ismétlődésén alapul; minden döntő pont­ján egy ontogenetikusan és filogenetikusan is eredeti mintát ismétel. A narratíva tehát az ismétlés eredetének, az ellenállásnak a kibontá­sán keresztül egy olyan történeti struktúrát kell hogy rekonstruáljon, mely másfelől maga is egy archaikus minta ismétlésén alapul, így a nar­ratíva referenciája közvetlenül az ellenállás, közvetve pedig a felettes­én, és e referencia tudatosítását az teszi lehetővé, hogy voltaképp mind­kettő ugyanannak az ödipális sémának az ismétlődése.

Next