Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)
TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva
Marno Dávid: A pszichoanalitikus narralíva lan tartalmat éppen azzal sikerült Freudnak teljes mértékben tudatosítani, hogy egy narratív kontextusba helyezte. Ez a hipotézis mindazonáltal azt a következményt vonja maga után, hogy a narratíva bizonyos értelemben önkényes lehet. A kezelésben betöltött szerepét a származékok elmélete alapján dönthetjük el: a narratív elemek szelekciójánál nem a referencia, hanem a nyelven belüli asszociatív és szimbolikus viszonyok döntenek. Ez viszont, nyilvánvaló módon, a narratívák változatosságát eredményezheti; egy tudattalan képzetnek többféle származéka is lehet, amelyekhez az elfojtott tartalom a kötetlen megszállási energiájánál fogva egyformán csatlakozhat. Az elfojtott megszállási energiája ugyanis, legalábbis egy bizonyos határon belül, közömbös abban a tekintetben, hogy milyen képzetet szálljon meg, így a narratíva többféle tudatelőttes képzetből épülhet fel, többféleképpen. Mi azonban nem álltunk meg ezen a ponton, abban a hitben, hogy Freud maga nem fogadta volna el a terápia végén megkonstruált elbeszélés akárcsak relatív önkényességét is, továbbra is azt vizsgáltuk, milyen kritériuma lehetséges a terápiás elbeszélés helyességének. A mimetikus referencia, amely az eredeti, Dórából megismert elmélet szerint a kezelés kitüntetett mozzanatát jelentő narratív kortörténet funkcionális kritériuma volt, a Farkasemberben és az Emlékezés, ismétlés, átdolgozásban elveszni látszott. A felettes én tudattalanságának tétele azonban elvezetett a történetiség új dimenziójához. Ez semmiképp sem a Dóra elméletéhez való visszatérést jelenti. Akkor a narratíva referenciája egy minden elbeszélést megelőző történet volt, a beteg partikuláris élettörténete, és a narratíva azért láthatta el terápiás funkcióját, vagyis azért tudatosíthatta a tudattalanná vált eseményeket, mert egy eredeti kontextust rekonstruált, és ezzel visszahelyezte a traumás elemeket eredeti időstruktúrájukba. A felettes-én elmélete nyomán a narratíva terápiás hatását mással kell magyaráznunk. A narratíva a felettes-én pszichikai instanciájának tudatosítására irányul; a felettes-én azonban történeti képződmény, alapvetően temporális struktúrát mutat, amely struktúra egy séma ismétlődésén alapul; minden döntő pontján egy ontogenetikusan és filogenetikusan is eredeti mintát ismétel. A narratíva tehát az ismétlés eredetének, az ellenállásnak a kibontásán keresztül egy olyan történeti struktúrát kell hogy rekonstruáljon, mely másfelől maga is egy archaikus minta ismétlésén alapul, így a narratíva referenciája közvetlenül az ellenállás, közvetve pedig a felettesén, és e referencia tudatosítását az teszi lehetővé, hogy voltaképp mindkettő ugyanannak az ödipális sémának az ismétlődése.