Theologiai Szemle, 1938 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1938 / 1-2. szám - Csikesz Sándor: Az Ige. "…Kezének juhai…"

„...Kezének juhai...“ kimondatott : Húsvéti legációba készülő theologus ifjak konfirmációján, Debrecenben, 1933. április 8-án. A szöveget gyorsírták. Alapige: XCV. Zsoltár 6-7. vers. „Jöjjetek hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt ! Mert Ő a mi Istenünk és mi az Ő legelőjének népei és az Ö kezének juhai vagyunk, vajha ma meghallanátok az Ö szavát Pár nap hijján négy esztendővel ezelőtt gyönyörű szép áprilisi reggel vonultunk át Jezréel síkján. Ott találkoztunk az első keleti pásztorral és nyájjal. Távolról, távcsővel addig is láttunk, de itt megáll­­hattunk és odamehettünk. Két arab suhanc őrizte: juhokat és kecskéket. A hegy lábánál álltak, ahol kezdődik a síkság Apjuk táskái és fegyverei lehettek rájuk aggatva. Láttuk, hogy nagyobbra és hatal­masabbra illenek Dragománunk kérdésére el is mondották, hogy apjukat minden percben várják a városból. Beszélgetésünk közben kicsiny kis gyenge bárány settenkedett az egyik fiú körül. Az felvette ölébe, s beszélgetve simogatta. Egyszer csak elkiáltja magát a másik fiú, s hadonászva mutat a távol messzeségbe, mert ott jön az apja. Az apának messziről tompán, rekedten hangzó kiáltására fület hegyez az egész nyáj, még a kecskék is, még az öreg kosok és az ürük is. S amint meghallották a pásztor szavát, bégető örömmel neki­vágtak a pár száz lépésnyi távolságnak. Árkokat és gödröket ugrottak át és amint eléje értek, azonnal lehajtották fejüket és elkezdtek legelészni ott a pásztor szeme előtt. A gyöngébbek, akiket szerethetett, közel furakodtak hozzá, s boldog örömmel dörgölték orrukat, nyakukat a pásztor lábához, s egyesek lefeküdtek előtte. Még a kicsiny bárány is, ott a pásztorfiú ölében, két­ségbeesett igyekezettel ugrott ki és rohant feléje, az igazi pásztorhoz. Útitársainkkal összevillant szemünk, s rágondoltunk a Szentírás szavára : „A hegyek ugrálnak mint kosok, és a halmok, mint ifjú bárányok az Úr színe előtt, a népek Pásztora előtt.“ Ezt a verset kerestük ki, amit felolvastam, hiszen szóról-szóra teljesedett előttünk: „Jöjjetek, hajoljunk meg,borul­junk le , essünk térdre az Úr előtt, a mi Alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk és mi az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk, vajha ma meghallanátok az ő szavát.“ Nekünk is van pásztorunk, az Úr Jézus Krisztus. Épen a nagypénteki halállal, a húsvéti feltá­madással mutatta meg, hogy holtig őriz és egy egész örök életen át legeltet, kormányoz. Neki is voltak „kezének juhai" nyája : a tanítványok. Azok is így borultak eléje, húsvét ünnepén kimentek, behajoltak a sírba Leborultak előtte, amikor megjelent az ajtón keresztül és a bűnbánó Péter térdre hullott előtte a Genezáret tava mellett. Ő,a Királyunk, mi az Ő legelőjének népe vagyunk, az ő kezének juhai. Vajha ma meg tudnók hallani az ő szavát. Csak azok a juhai, akik ismerik szavát. Akik igéjére hallgat­nak. Akik az ő őrizete alá tartoznak. Ezért szívbéli kötelességünk, hogy meghalljuk ma az ő szavát, húsvéti evangyéliumát. Természetesnek az látszanék első pillanatra, hogy az igehírdetők, tehát a legátusok is, azokhoz a pásztorfiúkhoz hasonlítanak, akik, akik addig őrzik a nyájat, amíg el nem jön az igazi Pásztor. De nem így van. Az igehírdető is, de különösen a legátus, csak egy a nyájból, akinek az a köteles­sége, hogy a pásztor érkezésére figyelmeztesse a többit, s maga is előljárjon jó példával. „Jöjjetek“, ezzel kezdődik a felhívás. Nincs megmondva, hogy ki hirdeti ezt. Vájjon a pásztor­­, onnét messziről, vagy valaki a nyájból figyelmezteti a többit, hogy jöjtek. A többi teendő többes szám első személyben áll, tehát kétségtelenül a nyájból szól valaki. De akár a pásztor ajkáról, akár a nyájból hangzik el , mindenképen a pásztor akaratát fejezi ki. Legátusok­­ ti a nyájhoz tartoztok, de amikor a nyájból szolotok a nyájnak, csak a pásztor akaratát szabad szólnotok, s nincs szebb húsvéti evangyélium, mint az, hogy: „jörtek" a mi őrző pásztorunk elé, a mi győzedelmes, diadalmas jó pász­torunk elé. Azt, hogy­­jöjjetek, nem lehet a leghátulsó sorokból mondani, csak olyannak a szájába illik, aki előljár a többi előtt. Krisztushoz csak akkor hívogathattok lelkeket, ha elől jártok a Krisztushoz közeledésben. Csak akkor, ha élet­példátokról mindenki leolvashatja a Krisztus tiszta, igaz követését. A másik kiáltás: „hajoljunk meg“. Az embert tipegő csecsemő korától arra tanítják „hajolj meg“. Hajolj meg szüleid előtt. Az öregek előtt. Később a hatalmasabbak, a gazdagabbak előtt. Az elöljárók, a följebbvalók, a törvény előtt egészen addig, amíg a roskadt gerinc teljesen beleszokik a meghajlásba és minden parányi erő előtt meghajlik. Az udvariasság, az etikett, a társadalmi érintkezés formai tö­kéletességre csiszolja ezt a meghajlást. A legnagyobb sértések, reményeink legdurvább megtaposása között is egy meghajlás részünkről a felelet. Az Ige nem ezek előtt a földi apró, csip-csup értékek előtt való meghajlást akarja. Az égről a csillagok nem szállnak le, hogy körü­lkeringjék planéta aláza­tossággal egy-egy napnak kikiáltott vagy fénylőnek állított ember alakját. A mi lelkünk Isten egére szánt csillag, s az csak az egyetlen fényforrás : az élő Isten előtt hajolhat meg, s az ő egyszülött Fia és újjászülő Szentlelke előtt. „Hajoljunk meg!" Csak akkor hirdetheti ajkatok, ha már ti magatok addig is gyakoroltátok és­

Next