Theologiai Szemle, 1965 (8. új évfolyam, 1-12. szám)

1965 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Huszadik, jubiláris esztendőnk feladatiról

Huszadik, jubiláns esztendőnk feladatairól Városainkban, falvainkban kelettől nyugatig, felszabadulásunk időrendjében javában folynak a jubiláris ünnepségek. A különböző szintű, országos és helyi államhatalmi, államigazgatási szervekben, társadalmi szervezetekben mindenütt ott vannak egyházaink lelkészi és világi képviselői is, akik együtt dolgoznak és most együtt ünnepelnek a gyülekezeteinken kívül álló polgártársainkkal. Húsz éve, hogy a szovjet hadsereg az utolsó, még visszavonulásuk közben is hazafiakat akasztó, utakat, hidakat, templomokat robbantó, dúló és fosztogató német „szövetségeseinket” kiűzte hazánk területéről. Húsz éve, hogy nálunk is létrejöttek egy gyökeres társadalmi fordulat előfeltételei, és népünk végre meglelhette honját a majdnem végképp elpusztított hazában. Húsz éve, hogy a fizikai, erkölcsi és szellemi romok eltakarítása és az újjáépítés műve megindulhatott. Húsz esztendő már a történelem hétmérföldes lépései számára is számottevő távolság; helyesnek látszik, hogy a jubiláris emelkedőn mi is megálljunk egy lélegzetvételre, visszapillantsunk a megtett útra és a— vallásos vagy nem vallásos hitünk reflektorának fényében — előre tekintsünk az előttünk álló ismeretlen, de mindenképpen közös útszakaszra. Nem gondoljuk, hogy a megemlékezést, számvetést és vállalást „elintézhetjük” egy-egy ünnepséggel, nyilatkozattal, vezércikkel. Sokkal komolyabb és fontosabb határkőhöz érkeztünk. Ez az esztendő különösen alkalmas arra, hogy menetközben, munka közben az eddiginél alaposabban tisztázzuk a húsz év előtti fordulat jelentőségét a magyar nép és benne egyházaink életében. Erre annál nagyobb szükség van, mert — nem először szólunk róla — a technikai forradalom sodrában ifjúságunk jelentős részében aránytalanul megkevesbedett a történelmi érdeklődés, csökkent a történelmi tudat heve és szenvedélye. Aki egyáltalán nem, vagy még nem érett fővel élte át a két világháború előzményeit és eseményeit, és a felszabadulás előtt nem járta végig a személyes, a családi és a nemzeti lét vagy nemlét határán húzódó „szédítő meredély peremét” (Vajda János), annak a számára kétszeresen fontos a hiteles tudósítás: honnan és hogyan jutottunk fel a mostani kilátóra. Ami bennünket illet, azon leszünk, hogy az idén több cikkben is — lehetőleg az akkori események részestársai és tanúi révén — elemezzük a népünk és egyházunk számára oly döntő idők mozgató erőit, az ifjúság, a kortársak, de a múltat szervesen, az évgyűrűit magában hordozó fa módjára őriző jövő számára is. Honnan és hogyan jutottunk fel? — ezt a kérdést annál inkább jó lesz szem előtt tartanunk, mert nemrég bizony még szokás volt inkább a vágyálmaink irreális mércéivel bíbelődnünk és azt ígérgetnünk a fiataloknak, hogy — ott legyek, ahol akarok — szoros határidőre általában utolérjük, sőt túlhaladjuk a versenyben a leggazdagabb és legfejlettebb országokat is. Holott ha inkább arról számoltunk volna be nekik hitelesen, milyen reménytelen alapállásról indultunk mi el, milyen szegény, elnyomott, kifosztott volt a mi népünk annyi évszázad óta és különösen a két világháború korszakában; milyen mélypontra juttatták hazaáruló urai a hitleri világuralmi tervekbe való belekényszerítésével; hogyan lett életbenmaradásunk és nemzeti újjászületésünk eszköze legyőzőnk, a Szovjetunió, akkor mutathattuk volna be a mai ifjú nemzedéknek napnál világosabban és további erőfeszítésekre lelkesítő büszkeséggel az újjáépítés páratlan eredményeit. Egyházi vonatkozásban például a „Rombadöntött és felépített templomaink 1944—1950” című, a felszabadulás ötödik évfordulójára készült és éppen hevenyészett mivoltában oly megható füzetke micsoda meggyőző bizonysága az „aggeusi lelkületnek”, amellyel a nagy nemzeti összefogás néhány év alatt sok száz elpusztított templomot — és szétvert, szétprédikált gyülekezetét — rendbehozott, hívők és nemhívők együttes munkájával — helyenként még szovjet katonai segítséggel is — és „sokszor a lakóházak újjáépítését is megelőzve”. Bizony a Szent Lélek megújító, meleg tavaszi zápora bőségesen hullott azokban az években a magyar földre — s a társadalmi és az egyházi megújulás olyan kölcsönhatásban indult meg, amelynek titkához csak sarut leoldva, térden lehet közelítenünk. És ez a kölcsönhatás azóta is, ma is eleven erő; valami torz, fonák módon még az ellenforradalmi lázálom hónapjaiban sem szűnt meg érvényesülni. Kölcsönhatásról beszélünk, és úgy illik, hogy ennek egyik oldaláért — a Vidor János leleményes, maradandó fogalmazása szerint: „a kívülről befelé munkálkodó kegyelem” ajándékaiért — most valóban ünneplő lélekkel mondjunk köszönetet Istennek és az ő tudatos és nem tudatos munkatársainak. Hogy hazai egyházainknak általában nem kell pironkodniok hasonlíthatatlanul gazdagabb országok testvéregyházai előtt sem, hogy teológiai munkánkat, meg ökumenikus munkánkat is nemegyszer példaként állították sokkal nagyobb, eszközökben szinte korlátlanul tehetős egyházak elé is — hogy számos gyülekezetünk nevét tisztelettel emlegetik a bennük vendégként megfordult külföldi atyafiak —, mindebben Isten megtartó munkáján belül jelentősen érvényesült az egyházainkat folyamatos forradalmi megújulásban körülvevő szocialista társadalmi környezet perzsdítő, elevenítő hatása, és különösen az utolsó években meredeken emelkedő nemzetközi tekintélye és jóhíre. Az anyagi segítség, amelyben a jellegzetesen átmeneti korszak nehézségei között az egyházak munkáját meg