Theologiai Szemle, 1973 (16. új évfolyam, 1-12. szám)
1973 / 11-12. szám - HAZAI SZEMLE
sorra épülnek egyházi épületeink, kulturált egyházi üdülőnk és öregotthonunk van. A Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében a Debreceni Református Teológia Akadémia, testvéri jóvoltából a D. Dr. Bartha Tibor református püspök úr és Palotay Sándor a Szabadegyházak Tanácsa elnöke által aláírt és elfogadott megállapodás alapján egyházunk számára biztosított a magas kvalifikációjú lelkészképzés a sajátos hitelvi és sajátos kegyességi gyakorlatok háborítatlan megtartása mellett. Ebben, és még sok más kérdésben, igen nagy segítséget kapunk a Szabadegyházak Tanácsa elnökétől, Palotay Sándor elnök úrtól. Azok, akik korábban már erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy alkalmazottaink nyugdíj kérdése rendezett legyen — vagy, akik fáradoztak a lelkészek tudományos felkészítéséért —, tudják, mit jelentenek ezek az eredmények, így természetes, hogy a korábbi, az üldöztetésből adódott beidegződéseket, felváltotta egy olyan magatartás, mely által egyházunk tagjai a szocialista Magyarországot magukénak tekintik. Növekedett egyházunk tagjainak társadalmi felelőssége is. A Szabadegyházak Tanácsa nagymértékben elősegítette, hogy ma a protestáns egyházakkal való kapcsolatunk rendezett, mégpedig annak az általános elvnek az alapján, hogy ugyanakkor adventista mibenlétünkhöz, Istentől kapott teológiai meggyőződésünkhöz úgy kívánunk hűek maradni, mint akik tudják, hogy teológiai látásunk és meggyőződésünk mögött nem emberi okoskodás, hanem a Szentlélek Isten áll. Bár a Hetedik Napos Adventista Egyház az Ökumenikus Tanácsnak nem tagja, de az együttmunkálkodásra megfelelő alapot nyújt több területen az a tény, hogy a Szabadegyházak Tanácsa által képviselteti magát. Ez nyújtott lehetőséget arra, hogy egyházunk a Biblia Tanácsban részt vehet. Összegezve az elmondottakat kijelenthetjük, hogy különösen az elmúlt negyedszázadban Isten sok jóval ajándékozta meg egyházunkat. Éppen ezért nem kesergünk a múlt felett. A sok üldöztetést és betiltást, a meghurcoltatást és a megverettetéseket az igéből tanult módon mindjobban elfelejtjük. A múlt feletti kesergés helyett inkább áldjuk Istent azokért a lehetőségekért, amelyekkel mai társadalmunkban élhetünk, mert ezek feledtetik velünk a múlt rendszer, a „keresztény” magyar állam minden keresztyénietlen kegyetlenségét. Hogy pedig megemlítjük ezeket a dolgokat? Csak azért tesszük, hogy a még ma is elégedetlenkedő egyháztagjainkat figyelmeztessük bizony-bizony nem volt mindig ilyen háborítatlan a mi kislétszámú egyházunk élete, mint ma, amikor nincsenek szombat-problémáink, amikor istentiszteleteinket rendre megtarthatjuk, élhetünk saját kegyességi gyakorlatunk szerint. Ki tudja 1945 előtt hányszor könyörögtek gyülekezetek és egyházvezetők aggodalmaskodva az Egek Urához: Uram, gondoskodjál megtartásunk felől! De vajon a hálaadás szava felváltotta-e életünkben ezt az imádságot, Istennek azokért az ajándékaiért, melyeket ma naponként kapunk kegyelem által? Azért pedig, hogy ez ünnepélyes alkalommal is együtt lehetünk, hálaadással magasztaljuk mindnyájan az egyház Urának szent nevét. Én a mára vonatkozóan Camus szavaival szeretnék szólni „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk”. A mából, illetve egyházunk történelmének eme legújabb szakaszából, történetesen a felszabadulás utáni időből arra szeretnék hangsúlyt helyezni, hogy ebben az évben 25 éve annak, hogy kialakult az állam és az egyházak közötti jó viszony a megfelelő okmányok alapján. Törvényesen megkaptuk mi is valamennyi egyházhoz hasonlóan az egyházak számára biztosított jogokat. Ma feladatunknak érezzük, hogy az adventista elvekhez való hűséges ragaszkodás mellett szervezeti szabályunkat újra értékeljük, a jelenlegi joggyakorlatok figyelembevételével módosítsuk és mint egy legújabb egyházi okmányt ezt egyházunk tagjaihoz is eljuttassuk. Az örökkévaló Istentől kapott szeretet megannyi látható jele, Isten emberhez fordulásának megannyi megnyilatkozása, Isten emberhez fordulásának megannyi ténye bennünket is újból és újból az emberhez kell, hogy fordítson, akiért az Atya Fiát is kész volt feláldozni. Mi, Hetedik Napos Adventisták, igehirdetésünk lényeges részének tekintjük, hogy az Istentől kapott megbízatás alapján bizonyságot tegyünk az adventi reménységről, magunkat vizsgálva, arra is gondolnunk kell, hogy bennünk volt a hiba, s ezért félreismertek sokszor bennünket és ezzel együtt tanításunkat. Szabad legyen itt hangsúlyoznom, hogy mi az örökkévaló Istentől kapott új prófétai látásunk alapján meggyőződéssel valljuk, hogy a keresztyén hitben és a keresztyén reménységben élő ember nyugodt lelkiismerettel dolgozhat, sőt dolgoznia kell, és végezheti szolgálatát a jelenben, ugyanakkor pedig bátran nézhet a jövőbe is. Ne feledjük azonban, hogy ez a reménység semmiképpen sem tétlen merengés vagy szentimentális érzelgés, hanem tettekre serkentő, szolgálatra indító erő, amelyből bizakodást, vigasztalást, bátorítást vehetünk mindnyájan. Szeretettel teljes buzdítással kérem egyházunk tagjait, hogy járjanak ebben a reménységben mindenkor tisztán és feddhetetlenül, alázatosan és nem hivalkodó módon! Bizonyságtevésünk az is, hogy az élő Istentől kapott keresztyén reménység nemcsak felszabadít a szolgálatra, hanem munkába is állít. Isten igéje figyelmeztet: cselekedjünk jót mindenekkel; és bár hitünk cselédeiről külön szól, ez az ige éppen az eredményes bizonyságtétel végett, előbb megkülönböztetés nélkül odaállít mindenekhez. Mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus szolgálatot vár mindennap tőlünk. Ő példát adott nekünk, hogy úgy cselekedjünk mi is, amint ő cselekedett. Az istentiszteleteken való részvétel mindig fontos dolog az egyháztagok életében. De az Úr példája egyaránt szól a papnak és a lévitának, hogy az ember nyomorúságos helyzete mellett se haladjunk el tétlenül. Az egyháztól Isten ma is elvárja, hogy sokirányúan szolgáljon neki, mégpedig az embernek, az emberek érdekében végzett jó szolgálatokkal. Meggyőződésünk, hogy az egyház önmagának árt, ha befelé fordultan él, csak a maga vélt nyomorúságán siránkozik, a saját maga elképzelte utakat keresi, ha csak öncélúan akar élni. A szolgálat teológiája számunkra is igen fontos tanítás. Itt találjuk meg, hogy Isten milyen sokféle módon akar felhasználni bennünket embertársaink javára. Meggyőződéssel vallom az e tényt felismerő teológusokkal együtt, hogy téved, aki azt hiszi, hogy még ma is elkülönült és elszigetelt életet élhet. A bezárkózott ember és a bezárkózott gyülekezet előbb-utóbb úgy jár, mint az az üzlet, amelynek redőnyét lehúzták. Nemcsak nem kínálja portékáját, de a redőnyön belül romlásnak indulnak árui is. Álljunk meg, és ne akarjunk mi is tovább menekülni Jónásként az emberiség közös, nagy kérdései elől! Az egy bolygón élő emberiség korunkban oly közel került egymáshoz, hogy a távolélők is közel valókká lettek. Ezen az Isten alkotta földön az emberiségnek közös lett a sorsa. Éppen ezért nekünk, magyarországi adventistáknak, de a világszervezeti és az európai vezetőknek is nagyon oda kell figyelnünk a világ dolgaira, például az olyan történelmi jelentőségű eseményekre, mint a közelgő világbéke konferencia a Szovjetunióban. Ne feledjük sohasem, a rohamos fejlődés során felvetődő