Theologiai Szemle, 1973 (16. új évfolyam, 1-12. szám)

1973 / 11-12. szám - HAZAI SZEMLE

sorra épülnek egyházi épületeink, kulturált egyházi üdülőnk és öregotthonunk van. A Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében a Debreceni Refor­mátus Teológia Akadémia, testvéri jóvoltából a D. Dr. Bartha Tibor református püspök úr és Palotay Sándor a Szabadegyházak Tanácsa elnöke által aláírt és elfo­gadott megállapodás alapján egyházunk számára biz­tosított a magas kvalifikációjú lelkészképzés a sajátos hitelvi és sajátos kegyességi gyakorlatok háborítatlan megtartása mellett. Ebben, és még sok más kérdésben, igen nagy segítséget kapunk a Szabadegyházak Taná­csa elnökétől, Palotay Sándor elnök úrtól. Azok, akik korábban már erőfeszítéseket tettek an­nak érdekében, hogy alkalmazottaink nyugdíj­ kérdése rendezett legyen — vagy, akik fáradoztak a lelkészek tudományos felkészítéséért —, tudják, mit jelentenek ezek az eredmények, így természetes, hogy a korábbi, az üldöztetésből adódott beidegződéseket, felváltotta egy olyan magatartás, mely által egyházunk tagjai a szocialista Magyarországot magukénak tekintik. Növe­kedett egyházunk tagjainak társadalmi felelőssége is. A Szabadegyházak Tanácsa nagymértékben elősegítet­te, hogy ma a protestáns egyházakkal való kapcsola­tunk rendezett, mégpedig annak az általános elvnek az alapján, hogy ugyanakkor adventista mibenlétünk­höz, Istentől kapott teológiai meggyőződésünkhöz úgy kívánunk hűek maradni, mint akik tudják, hogy teoló­giai látásunk és meggyőződésünk mögött nem emberi okoskodás, hanem a Szentlélek Isten áll. Bár a Hetedik Napos Adventista Egyház az Ökume­nikus Tanácsnak nem tagja, de az együttmunkálko­­dásra megfelelő alapot nyújt több területen az a tény, hogy a Szabadegyházak Tanácsa által képviselteti ma­gát. Ez nyújtott lehetőséget arra, hogy egyházunk a Biblia Tanácsban részt vehet. Összegezve az elmondottakat kijelenthetjük, hogy különösen az elmúlt negyedszázadban Isten sok jóval ajándékozta meg egyházunkat. Éppen ezért nem keser­günk a múlt felett. A sok üldöztetést és betiltást, a meghurcoltatást és a megverettetéseket az igéből ta­nult módon mindjobban elfelejtjük. A múlt feletti ke­­sergés helyett inkább áldjuk Istent azokért a lehetősé­gekért, amelyekkel mai társadalmunkban élhetünk, mert ezek feledtetik velünk a múlt rendszer, a „ke­resztény” magyar állam minden keresztyénietlen ke­gyetlenségét. Hogy pedig megemlítjük ezeket a dolgokat? Csak azért tesszük, hogy a még ma is elégedetlenkedő egy­háztagjainkat figyelmeztessük bizony-bizony nem volt mindig ilyen háborítatlan a mi kislétszámú egyházunk élete, mint ma, amikor nincsenek szombat-problé­máink, amikor istentiszteleteinket rendre megtarthat­juk, élhetünk saját kegyességi gyakorlatunk szerint. Ki tudja 1945 előtt hányszor könyörögtek gyüleke­zetek és egyházvezetők aggodalmaskodva az Egek Urá­hoz: Uram, gondoskodjál megtartásunk felől! De vajon a hálaadás szava felváltotta-e életünkben ezt az imád­ságot, Istennek azokért az ajándékaiért, melyeket ma naponként kapunk kegyelem által? Azért pedig, hogy ez ünnepélyes alkalommal is együtt lehetünk, hála­adással magasztaljuk mindnyájan az egyház Urának szent nevét. Én a mára vonatkozóan Camus szavaival szeretnék szólni „Hinni akarom, hogy erősnek és bol­dognak kell lennünk”. A mából, illetve egyházunk tör­ténelmének eme legújabb szakaszából, történetesen a felszabadulás utáni időből arra szeretnék hangsúlyt he­lyezni, hogy ebben az évben 25 éve annak, hogy kiala­kult az állam és az egyházak közötti jó viszony a meg­felelő okmányok alapján. Törvényesen megkaptuk mi is valamennyi egyházhoz hasonlóan az egyházak szá­mára biztosított jogokat. Ma feladatunknak érezzük, hogy az adventista elvekhez való hűséges ragaszkodás mellett szervezeti szabályunkat újra értékeljük, a je­lenlegi joggyakorlatok figyelembevételével módosítsuk és mint egy legújabb egyházi okmányt ezt egyházunk tagjaihoz is eljuttassuk. Az örökkévaló Istentől kapott szeretet megannyi lát­ható jele, Isten emberhez fordulásának megannyi meg­nyilatkozása, Isten emberhez fordulásának megannyi ténye bennünket is újból és újból az emberhez kell, hogy fordítson, akiért az Atya Fiát is kész volt felál­dozni. Mi, Hetedik Napos Adventisták, igehirdetésünk lé­nyeges részének tekintjük, hogy az Istentől kapott megbízatás alapján bizonyságot tegyünk az adventi re­ménységről, magunkat vizsgálva, arra is gondolnunk kell, hogy bennünk volt a hiba, s ezért félreismertek sokszor bennünket és ezzel együtt tanításunkat. Szabad legyen itt hangsúlyoznom, hogy mi az örök­kévaló Istentől kapott új prófétai látásunk alapján meggyőződéssel valljuk, hogy a keresztyén hitben és a keresztyén reménységben élő ember nyugodt lelkiis­merettel dolgozhat, sőt dolgoznia kell, és végezheti szolgálatát a jelenben, ugyanakkor pedig bátran néz­het a jövőbe is. Ne feledjük azonban, hogy ez a re­ménység semmiképpen sem tétlen merengés vagy szen­timentális érzelgés, hanem tettekre serkentő, szolgálat­ra indító erő, amelyből bizakodást, vigasztalást, bátorí­tást vehetünk mindnyájan. Szeretettel teljes buzdítás­sal kérem egyházunk tagjait, hogy járjanak ebben a reménységben mindenkor tisztán és feddhetetlenül, alázatosan és nem hivalkodó módon! Bizonyságtevésünk az is, hogy az élő Istentől kapott keresztyén reménység nemcsak felszabadít a szolgálat­ra, hanem munkába is állít. Isten igéje figyelmeztet: cselekedjünk jót mindenekkel; és bár hitünk cselédei­ről külön szól, ez az ige éppen az eredményes bi­zonyságtétel végett, előbb megkülönböztetés nélkül odaállít mindenekhez. Mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus szolgálatot vár mindennap tőlünk. Ő példát adott ne­künk, hogy úgy cselekedjünk mi is, amint ő cseleke­dett. Az istentiszteleteken való részvétel mindig fontos dolog az egyháztagok életében. De az Úr példája egy­aránt szól a papnak és a lévitának, hogy az ember nyo­morúságos helyzete mellett se haladjunk el tétlenül. Az egyháztól Isten ma is elvárja, hogy sokirányúan szolgáljon neki, mégpedig az embernek, az emberek érdekében végzett jó szolgálatokkal. Meggyőződésünk, hogy az egyház önmagának árt, ha befelé fordultan él, csak a maga vélt nyomorúságán si­ránkozik, a saját maga elképzelte utakat keresi, ha csak öncélúan akar élni. A szolgálat teológiája szá­munkra is igen fontos tanítás. Itt találjuk meg, hogy Isten milyen sokféle módon akar felhasználni bennün­ket embertársaink javára. Meggyőződéssel vallom az e tényt felismerő teológusokkal együtt, hogy téved, aki azt hiszi, hogy még ma is elkülönült és elszigetelt éle­tet élhet. A bezárkózott ember és a bezárkózott gyüle­kezet előbb-utóbb úgy jár, mint az az üzlet, amelynek redőnyét lehúzták. Nemcsak nem kínálja portékáját, de a redőnyön belül romlásnak indulnak árui is. Áll­junk meg, és ne akarjunk mi is tovább menekülni Jó­násként az emberiség közös, nagy kérdései elől! Az egy bolygón élő emberiség korunkban oly közel került egy­máshoz, hogy a távolélők is közel valókká lettek. Ezen az Isten alkotta földön az emberiségnek közös lett a sorsa. Éppen ezért nekünk, magyarországi adventisták­nak, de a világszervezeti és az európai vezetőknek is nagyon oda kell figyelnünk a világ dolgaira, például az olyan történelmi jelentőségű eseményekre, mint a közelgő világbéke konferencia a Szovjetunióban. Ne feledjük sohasem, a rohamos fejlődés során felvetődő

Next