Theologiai Szemle, 1973 (16. új évfolyam, 1-12. szám)
1973 / 11-12. szám - HAZAI SZEMLE
való a Szentlélek által vezeti, valljuk azt is, hogy a gyülekezetek története, az egyház története, nem más, mint az ige működésének, dinamizmusának nyomon követése, a kor adottságai, történetileg, társadalmilag, kulturálisan meghatározott körülményei között. Egyházunk eme ünnepélyes eseményén azt kívánjuk megvizsgálni, hogy az Ige teremtő és újjászülető erejével élő gyülekezet élete, mit jelent az adott társadalomban ott és akkor, amikor az Isten üzenete, az Ige megszólal. Az előttünk járók látását, hitbeli felismeréseit nem kívánjuk időtlenül vizsgálni. A felismerések és a tévedések egyszerűen kötődhetnek a korhoz és az Ige helyes vagy helytelen megismeréséhez. De figyelmezni kívánunk az egyház Urának, Jézus Krisztusnak tanácsára, aki arra tanít, hogy újra és újra vizsgáljuk meg az Ige fényében életünket, és minden helyzetben tanuljunk meg visszakérdezni az alapokig, megbízatásunkig. Az egyháztörténet segít ma is feltárni a ránk bízott üzenet útját és mai érvényét. Az emlékezésnek alapigénk szerint adott célja is van mégpedig, hogy kitudódjék „mi van a te szívedben”. Ilyen értelmezéssel pedig az egyháztörténelem fő feladata, hogy rámutasson cselekedeteink indítékaira és visszavezessen bennünket megbízatásunkhoz, az Istentől reánk bízott adventi üzenet alapjaihoz. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében szeretnék emlékezni a magyar adventista egyház elindulásáról, egyházunk életének egynéhány kiemelkedő eseményéről. Az Adventista misszió történetét, ha tanulmányozzuk, az 1880-as évektől kezdve olvashatunk adventista, vagy adventistákról szóló híreket az egyházi sajtóban. 1895. május 22-ike azért kiemelkedő időpont, mert Rottmayer János és neje akkor lesznek egyházunk tagjai, akiken keresztül L. R. Conradi, a hamburgi adventista misszió vezetője megismerkedhet Szalay József nagybecskereki református lelkésszel, ő az, aki E. G. White „Jézushoz vezető út” című könyvét magyar nyelvre fordítja, amely jó segítség lesz a missziós munkához, sőt Szalay lelkész még lapjában is helyet ad adventista szerzők cikkeinek. A misszió a következő időben eredményesen fejlődik. Ez pedig arra késztette az akkori adventista európai egyházvezetőséget, hogy Magyarországra önálló lelkészt küldjenek. Az egyházszervezés eme első, kiemelkedő lépése történt meg 75 évvel ezelőtt, amikor 1898. augusztus 21-én Budapestre érkezett Huenergardt János Frigyes misszionárius, a Magyarországon dolgozó első adventista lelkész. Huenergardt lelkész alig egy évvel azelőtt érkezett Európába, hogy a hamburgi, berlini, brémai és kieli gyülekezetekben végezzen szolgálatot. Az 1898 augusztusában megtartott német konferencia után pedig, a vezetőség megbízása alapján Magyarországra érkezett, hogy itt végezzen lelkészi szolgálatot. Huenergardt lelkész munkáját Isten jó gyümölcsökkel áldotta meg. Ennek eredményeként 1890-ben már magyar hallgatója is van a németországi friedensaui lelkészképzőnek, mégpedig az erdélyi származású Kelemen István, a későbbi első magyar felszentelt adventista lelkész. Az egyre jobban terebélyesedő misszió szorosabb szervezeti kereteket kíván. Ezért az 1902-ben Konstanzában tartott konferencián megszervezik „az Osztrák- Magyar—Balkáni misszió területet”. Ennek a misszióterületnek lesz külön szervezett része a még ugyanebben az évben Kolozsvárott megalakult Magyar Unió Egyesület. 1911-ben már három kisebb területi egységet is létre kell hozni az unióban. 1912 júliusában pedig megalakult Budapesten a Duna Unió. Ezután a világtörténelem egyik legfájóbb eseménye az első világháború következik, amely nem kedvezett a fiatal adventista egyháznak sem. Az első világháború után a Tanácsköztársaság napjaiban egyházunk háborítatlanul élte életét. Az első világháború után Magyarországon egyházunk új szervezeti forma szerint fejlődik tovább. Újabb konferenciák, szükségszerű átszervezések követték egymást. Az 1930-as években újabb problémát jelentett egyházunk közjogilag rendezetlen helyzete, a még érvényben levő 1895-ös nevezetes 43-ik törvénycikk alapján, amely az egyházakat osztályozta. Ebben az időben a 18 éven aluliaknak nem volt szabad adventista istentiszteleteket látogatni. A csendőrség és a rendőri szervek rendre ellenőrizték az istentiszteleteket, az elmondandó prédikációkat pedig rendszeresen, előzetesen jóvá kellett hagyatni a hatóságokkal. Gyülekezeti tagjaink, az idősebbek el tudják mondani hányszor voltak kitéve a főjegyzők és szolgabírák vallási türelmetlenségről tanúskodó, önkényes büntetéseinek, gyülekezeteink pedig az indoktalan betiltó határozatoknak. Ezeket a jórészt helyi jellegű kellemetlenségeket tetőzte be egyházunk 1939. december 2-iki betiltása. Magyarországon 13 hónapig tilos volt minden adventista istentisztelet. 1941 januárjában csak névváltozással, a Bibliakövetők Felekezete név felvételével, sikerült ideiglenesen, korlátozott legális lehetőséget biztosítani istentiszteleteink megtartásához. Az állásnélküliséget, a különböző katona problémákat, a szombat kérdésből eredő megannyi nehézséget aligha kell külön említenem. Talán csak annyit, hogyha az egyház ügye, a névváltozással rendeződött is valamit, az egyház elnöke behívót kapott katonai szolgálatra. Mindezek ellenére elmondhatom, hogy az üldözés e kegyetlenül nehéz évei nem a tétlenség napjai voltak az adventisták életében. Amint azt kiállításunkon bemutatjuk, ebben az időben megerősödött egyházunk diakóniai és szeretetszolgálata. Egyháztagjaink a szociális felelősség ébresztgetésével is próbáltak segíteni a cselekvő segítés mellett. Ugyanez a felelősség nyilvánult meg Isten vezetése folytán egyházunk vezetőiben és tagjaiban az 1940-es években a vallási és faji megkülönböztetés idején is. Sajnálatos tény, de 1942 júniusában újabb belügyminiszteri rendelet jelent meg az adventisták betiltására, és csak 1943. július 3-án gyűlhettek össze újra egyháztagjaink az istentiszteletek megtartására. A sok hányattatás, megcsúfoltatás, a jogtalan sérelmek arra késztették az akkori egyházvezetőséget, hogy a többi kisegyházak vezetőivel együtt, megalakítsák a mai Szabadegyházak Tanácsa jogelődjét, a Szabadegyházak Szövetségét, amelynek ma már egészen más a funkciója mint volt a kezdeti szakaszában, amikor megtűrt vagy be nem vett felekezeteket tömörített magában, hogy érdekeinket a nagyon szűkös lehetőségekhez képest képviselje. 1945-ben hazánk felszabadulásával új fordulat állt be a magyar nép történetében és ezzel együtt egyházunk életében is. A felszabadulás a szó szoros értelmében szabadságot jelentett egyházunk és gyülekezeti tagjaink számára. Történelmünk során lényegében ettől az időtől vallhatjuk szabadon hitünket és tehetünk bizonyságot az Istenitől kapott adventi üzenetről. Számunkra az állam és az egyház szétválasztása nagy előnyt jelentett, éppen ezért örömmel üdvözöltük. Alkotmányunk minden állampolgárnak biztosítja a lelkiismereti szabadságot és a szabad vallásgyakorlatot. Ilyen értelemben a felszabadulás után egyházunk nemcsak külső lehetőségekben erősödött meg, hanem belső életében is. Ettől az időtől jellemző, hogy