Theologiai Szemle, 1975 (18. új évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1-2. szám - Dr. Bartha Tibor: Harminc év

Harminc esztendő Ökumenikus Tanácsunk tagegyházai ez évben közö­sen kívánnak megemlékezni a fasizmus felett aratott győzelem és hazánk felszabadulása 30. évfordulójáról. Ez az ünnepélyes megemlékezés alkalmat nyújt arra, hogy egyházaink együtt mondják el: közösen mérték fel az egy emberöltővel ezelőtt lezajlott történelmi ese­ményeket, egyetértően értékelik az azóta eltelt 30 esz­tendő eredményeit, egyek a hálaadásban és egyek a ta­nulságok levonásában. A magyar ökumené egyházai együtt és egymást se­gítve ismerték fel mulasztásukat: a nép sorsával, szo­ciális nyomorával szembeni közönyüket és tehetetlen­ségüket a két világháború időszakában. A tanulságok levonásának bizonysága és egyik legkézenfekvőbb kö­vetkezménye volt állásfoglalásuk a magyar nép társa­dalmi forradalmának ügyében. Ez az állásfoglalás nem volt könnyű. A reformáció kora óta, az elmúlt század közepéig egyházainknak — elsőrenden az ún. történel­mi protestáns egyházaknak — minden erejét, figyel­mét lekötötte az ellenreformációs törekvésekkel páro­sult Habsburg elnyomás. A vallásszabadságért folyta­tott évszázados küzdelemben a kis- és középnemesi ré­tegekre, valamint a jómódú városi polgárságra támasz­kodtak. Amikor a kiegyezés után nyomasztóan jelent­keztek az elavult, félfeudális rend bűnei — egyhá­zaink vezető köreinek magatartását súlyosan befolyá­solta a múlt: a középnemesi, polgári rétegek egyházon belüli tekintélye, és — természetesen — a középosztály érdekeivel azonosult lelkipásztorok többségének szem­lélete. Ezek a történelmi előzmények erkölcsileg nem jelentenek felmentést, de némileg hozzájárulnak an­nak­­a folyamatnak a megértéséhez, amelynek során a valamikor népével azonosult magyar protestantizmus vezető körei vakká váltak a magyar társadalom meg­nyílt sebeivel szemben. Őszinte bűnbánat, a megszé­­gyenülés megvallása nélkül senkinek sem lehet vissza­fordulni a helytelen útról. Ma a magyar ökumené tag­egyházai együtt adnak hálát Istennek a bűnbánat aján­dékáért, a lelki erőért, amely szükséges volt a tanul­ságok levonásához. Hálaadásukat teljessé teszi az öröm, amellyel a romokon felépült új országra tekinthetnek, hiszen az elmúlt emberöltő évszázados mulasztásokat pótló munkájában a hívők is teljes szívvel részt vettek. Az ökumené széles köreiben a magyar egyházak leg­utóbbi 30 esztendejének történetéből különösen ez a mozzanat, az új társadalmi forma melletti döntés vált ismertté, és — tegyük hozzá — vitatottá. Bizonyos ke­resztyén körökben Krisztus ügyének elárulását, az uralkodó rendszer szervilis kiszolgálását, a szituáció­hoz való szolgai alkalmazkodást látják egyházaink szociáletikai állásfoglalásaiban. Miután az új magyar társadalom vezető erejének az ideológiája atheis­­ta világnézetet képvisel, feltehető volna, hogy ennek az éles bírálatnak a gyökere a vallás szabad gyakorlatá­nak a féltésében rejlik.. Ezzel szemben, aki e keresz­tyén körök antikommunista megnyilatkozásait mélyre­hatóan elemzi, az nem húnyhat szemet a tény felett, hogy az éles szembenállást a társadalmi, gazdasági vál­tozásoktól való félelem váltja ki. A vallásszabadság fél­tése csak járuléka, hangulati, érzelmi kiegészítője a po­litikai, gazdasági, társadalmi antikommunizmusnak. Ez annyival inkább nyilvánvaló, mert az új magyar társa­dalom 30 esztendejének története is bizonyítja, hogy ha a keresztyénség nem kíván ellenkező politikai tö­rekvések fedőszerve lenni , a társadalom nem aka­dályozza a vallás szabad gyakorlatát. Ilyen körülmé­nyek között érthető, hogy egyházainknak az új társa­dalmi rendhez való viszonya ügyét bizonyos keresz­tyén körök csak politikai síkon tudták megközelíteni, és hallani sem akarnak arról az állításról, hogy egyhá­zainkat politikai, társadalmi kérdésekben hitelvi meg­gondolások vezették. Ellenkezőleg, a hitelvi meggon­dolásokra való hivatkozás csak fokozta a gyanút és az ellenérzést ezzel a feltételezéssel, hogy íme a keresz­tyének politikai alkalmazkodása még teológiai érvek­hez sem átal nyúlni önmaga igazolása érdekében. A magyar ökumené egyházai az elmúlt három év­tized során sokszor elmondták, és a 30. évforduló ha­tárkövénél ismételten bizonyságot kívánnak tenni ar­ról, hogy a népük sorsát meghatározó történelmi ese­mények értékelésében és megítélésében Isten Igéje ve­zetésének engedelmeskedtek. A legutóbbi 30 év egyház- és teológiatörténetének hazánkban ez a legnagyobb eseménye, legjelentősebb karakterisztikuma. Ökumeni­kus Tanácsunk megalakulását (1948), egyházaink szo­rosabb összefogását is ez a törekvés hordozta. A ma­gyar ökumené első évtizedeire visszatekintve méltán adunk hálát együtt Istennek az Ige iránti engedelmes­ség árulásáért és azért a közösségben végzett teológiai munkásságért, amelyet ma egy új reformáció megnyi­latkozásának tekintünk. Az elmúlt 30 esztendőben a nemzetközi egyházi élet bizonyos körei arra törekedtek, hogy ignorálják egyházunk teológiai munkásságát, az egyház küldetése bibliai tartalmának új megértéséért, a keresztyén bizonyságtétel mai parancsának megfogal­mazásáért folytatott teológiai fáradozásait. Véleményük szerint ez a teológia a kelet-európai egyházi vezetők „Quisling” magatartásának­ igazolását szolgálja. A mi véleményünk szerint eljött az ideje annak, hogy a vi­­lágkeresztyénség ne nyugati politikai klisék alapján tájékozódjék korunk társadalmi problémáit és az azok­kal kapcsolatos keresztyén felelősség kérdését illetően, hanem Isten Igéjének engedjen. Ebben az összefüg­gésben kötelességünknek tartjuk, hogy a magyar öku­mené közös bizonyságtételére újból és újból felhívjuk a figyelmet, mert a tanulságok levonása az egész la­kott földön élő keresztyének számára időszerűvé vált. Ez a bizonyságtétel először is hangsúlyozza Krisztus gyermekeinek e világ iránti elkötelezettségét, társadal­mi felelősségét. Az evangélium meghirdetésére csak a

Next