Theologiai Szemle, 1975 (18. új évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1-2. szám - Dr. Bartha Tibor: Harminc év
Harminc esztendő Ökumenikus Tanácsunk tagegyházai ez évben közösen kívánnak megemlékezni a fasizmus felett aratott győzelem és hazánk felszabadulása 30. évfordulójáról. Ez az ünnepélyes megemlékezés alkalmat nyújt arra, hogy egyházaink együtt mondják el: közösen mérték fel az egy emberöltővel ezelőtt lezajlott történelmi eseményeket, egyetértően értékelik az azóta eltelt 30 esztendő eredményeit, egyek a hálaadásban és egyek a tanulságok levonásában. A magyar ökumené egyházai együtt és egymást segítve ismerték fel mulasztásukat: a nép sorsával, szociális nyomorával szembeni közönyüket és tehetetlenségüket a két világháború időszakában. A tanulságok levonásának bizonysága és egyik legkézenfekvőbb következménye volt állásfoglalásuk a magyar nép társadalmi forradalmának ügyében. Ez az állásfoglalás nem volt könnyű. A reformáció kora óta, az elmúlt század közepéig egyházainknak — elsőrenden az ún. történelmi protestáns egyházaknak — minden erejét, figyelmét lekötötte az ellenreformációs törekvésekkel párosult Habsburg elnyomás. A vallásszabadságért folytatott évszázados küzdelemben a kis- és középnemesi rétegekre, valamint a jómódú városi polgárságra támaszkodtak. Amikor a kiegyezés után nyomasztóan jelentkeztek az elavult, félfeudális rend bűnei — egyházaink vezető köreinek magatartását súlyosan befolyásolta a múlt: a középnemesi, polgári rétegek egyházon belüli tekintélye, és — természetesen — a középosztály érdekeivel azonosult lelkipásztorok többségének szemlélete. Ezek a történelmi előzmények erkölcsileg nem jelentenek felmentést, de némileg hozzájárulnak annaka folyamatnak a megértéséhez, amelynek során a valamikor népével azonosult magyar protestantizmus vezető körei vakká váltak a magyar társadalom megnyílt sebeivel szemben. Őszinte bűnbánat, a megszégyenülés megvallása nélkül senkinek sem lehet visszafordulni a helytelen útról. Ma a magyar ökumené tagegyházai együtt adnak hálát Istennek a bűnbánat ajándékáért, a lelki erőért, amely szükséges volt a tanulságok levonásához. Hálaadásukat teljessé teszi az öröm, amellyel a romokon felépült új országra tekinthetnek, hiszen az elmúlt emberöltő évszázados mulasztásokat pótló munkájában a hívők is teljes szívvel részt vettek. Az ökumené széles köreiben a magyar egyházak legutóbbi 30 esztendejének történetéből különösen ez a mozzanat, az új társadalmi forma melletti döntés vált ismertté, és — tegyük hozzá — vitatottá. Bizonyos keresztyén körökben Krisztus ügyének elárulását, az uralkodó rendszer szervilis kiszolgálását, a szituációhoz való szolgai alkalmazkodást látják egyházaink szociáletikai állásfoglalásaiban. Miután az új magyar társadalom vezető erejének az ideológiája atheista világnézetet képvisel, feltehető volna, hogy ennek az éles bírálatnak a gyökere a vallás szabad gyakorlatának a féltésében rejlik.. Ezzel szemben, aki e keresztyén körök antikommunista megnyilatkozásait mélyrehatóan elemzi, az nem húnyhat szemet a tény felett, hogy az éles szembenállást a társadalmi, gazdasági változásoktól való félelem váltja ki. A vallásszabadság féltése csak járuléka, hangulati, érzelmi kiegészítője a politikai, gazdasági, társadalmi antikommunizmusnak. Ez annyival inkább nyilvánvaló, mert az új magyar társadalom 30 esztendejének története is bizonyítja, hogy ha a keresztyénség nem kíván ellenkező politikai törekvések fedőszerve lenni , a társadalom nem akadályozza a vallás szabad gyakorlatát. Ilyen körülmények között érthető, hogy egyházainknak az új társadalmi rendhez való viszonya ügyét bizonyos keresztyén körök csak politikai síkon tudták megközelíteni, és hallani sem akarnak arról az állításról, hogy egyházainkat politikai, társadalmi kérdésekben hitelvi meggondolások vezették. Ellenkezőleg, a hitelvi meggondolásokra való hivatkozás csak fokozta a gyanút és az ellenérzést ezzel a feltételezéssel, hogy íme a keresztyének politikai alkalmazkodása még teológiai érvekhez sem átal nyúlni önmaga igazolása érdekében. A magyar ökumené egyházai az elmúlt három évtized során sokszor elmondták, és a 30. évforduló határkövénél ismételten bizonyságot kívánnak tenni arról, hogy a népük sorsát meghatározó történelmi események értékelésében és megítélésében Isten Igéje vezetésének engedelmeskedtek. A legutóbbi 30 év egyház- és teológiatörténetének hazánkban ez a legnagyobb eseménye, legjelentősebb karakterisztikuma. Ökumenikus Tanácsunk megalakulását (1948), egyházaink szorosabb összefogását is ez a törekvés hordozta. A magyar ökumené első évtizedeire visszatekintve méltán adunk hálát együtt Istennek az Ige iránti engedelmesség árulásáért és azért a közösségben végzett teológiai munkásságért, amelyet ma egy új reformáció megnyilatkozásának tekintünk. Az elmúlt 30 esztendőben a nemzetközi egyházi élet bizonyos körei arra törekedtek, hogy ignorálják egyházunk teológiai munkásságát, az egyház küldetése bibliai tartalmának új megértéséért, a keresztyén bizonyságtétel mai parancsának megfogalmazásáért folytatott teológiai fáradozásait. Véleményük szerint ez a teológia a kelet-európai egyházi vezetők „Quisling” magatartásának igazolását szolgálja. A mi véleményünk szerint eljött az ideje annak, hogy a világkeresztyénség ne nyugati politikai klisék alapján tájékozódjék korunk társadalmi problémáit és az azokkal kapcsolatos keresztyén felelősség kérdését illetően, hanem Isten Igéjének engedjen. Ebben az összefüggésben kötelességünknek tartjuk, hogy a magyar ökumené közös bizonyságtételére újból és újból felhívjuk a figyelmet, mert a tanulságok levonása az egész lakott földön élő keresztyének számára időszerűvé vált. Ez a bizonyságtétel először is hangsúlyozza Krisztus gyermekeinek e világ iránti elkötelezettségét, társadalmi felelősségét. Az evangélium meghirdetésére csak a