Theologiai Szemle, 1983 (26. új évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 4. szám - KULTURÁLIS KRÓNIKA
részét történeti csodának” nevezte Armand Hammer gyűjteményét, mely öt évszázad mesterműveit vonultatja fel. Valsóban nem mindennapi élmény Michelangelo és Leonardo, Raffael és Coreggio rajzait, Dürer megrendítően szép virágok varelljét látni vagy két remek Rembrandt képben gyönyörködni Rubens, Goya és Corot képeinek társaságában. Ezt tetézi a 19—20. század művészetének nem mindennapi kollekciója, melyből csak néhány nevet kedvcsinálóul: Manet, Sisley, Monet, Pisarro, Renier, Cezanne, Degas, Toulouse-Lautrec, Gauguin, Van Gogh — és ezzel még nem is értünk a lista végére. De nemcsak a gyűjtemény csodálatos, hanem az az ember is különös, aki ezt a gyűjteményt létrehozta. Életrajzát Bob Considine írta meg „Armand Hammer nevezetes élete” címen. Ükapja hajókat épített Nagy Péter cárnak, nagyapja az ukrajnai Herszonból 1875-ben vándorolt az Egyesült Államokba, apja pedig orvos volt New Yorkban. Ennek szánta fiát is, aki eredményesen elvégezte a Columbia egyetem orvosi karát, de közben kiderült, hogy remek üzleti érzéke van. Rendbehozta üzletileg apja csődbe jutott kis gyógyszergyártó üzemét és már 20 éves korában milliomos volt. 1921 júniusában orvossá avatták és mivel csak januárban kezdődött a kórházi gyakorlat, elhatározta, hogy meglátogatja ősei hazáját. A kereskedelmi blokáddal mit sem törődve kezdett kereskedni a gazdaságiblokád alatt szenvedő fiatal szovjet állammal. Hamarosan jó kapcsolatba került Leninnel, hatalmas gabona üzleteket kötött. Egymillió véka gabonát adott el azbesztért, fáért és szőrméért. Rövidesen 38 amerikai vállalat képviselője a Szovjetunióban. Ő veszi rá az antikommunizmusáról ismert Henry Fordot, hogy adjon el traktorokat a Szovjetuniónak. 1930-ig élt Moszkvában, majd az új világban próbál szerencsét. Amihez nyúl, abból mind nagyszerű üzlet lesz. Még hazatérőben felvásárolja a szovjet államkötvényeket, melyekhez senkiinek sem volt bizalma, de a kötvényeket a szovjet állam beváltotta és így Hammer jelentős haszonra tett szert. Foglalkozott hordókkal, whiskyvel, tehenekkel. De talán a legnagyobb üzletét véletlenül kötötte. 1956-ban elhatározta, hogy nyugalomba vonul. De hamarosan unatkozni kezdett üzlet nélkül. Egy szép napon 50 000 dollárt adott kölcsön egy, a csőd szélén álló olajcégnek az Occidental Petróleumnak. Egyhamar fő részvényese lesz a társaságnak, majd elnöke, és néhány éven belül az egyik legnagyobb multinacionális vállalattá növi ki magát ez a reménytelennek látszó vállalkozás. Armand Hammer hű marad elveihez. Támogatja a keletnyugati kereskedelmet és mindig a népek kölcsönös megértését. Hobbyját, a műgyűjtést is ennek rendeli alá. „Akik személyesentalálkoztak vele, azzal a benyomással búcsúztak, hogy egy kedves, kellemes öregurat ismertek meg, aki éppoly behízelgő, de megnyugtató hangon beszél, mint egy vidéki, idős körorvos. Igaz, az is lett volna belőle, ha nem vonzotta volna végzetesen az üzleti élet.” Hammer hivatali szobájában egy bekeretezett fényképet őriz. Rajta a következő orosz nyelvű ajánlás: „Armand Hammer elvtársnak V. I. Uljanovtól (Lenin).” De Lenin krembeli hivatalában is — ami ma már múzeum — őrzi egy tárgy barátságuk emlékét. Van ott egy asztali dísz, amin egy bronzból formált majom elmélkedik egy könyvhalmon ülve, melynek tetején Darwin „A majok eredete” című műve van. Ezt Hammer 1922 szeptemberében adta ajándékként, amikor röviden beszámolt Leninnek az azbesztkoncessziórólés a szovjet—amerikai üzleti élet más eseményeiről. Leninnek megtetszett a kis szobrocska és utasítást adott: ne mozdítsák el az asztalról. Térjünk vissza a képekhez. Hammer gyűjteményének koronagyémántja Rembrandt Junója, ami a mester kedvesének Hendrickje Stoffelsnek képmása, aki 1663-ban halt meg, amikor a festő elkezdett ezen a képen dolgozni. A másik Rembrandt-alkotás a fekete kalapot tartó férfi portréja, mely 1647 táján készült, talán Frigyes Henrik herceg arcképe. Hammer gyűjteményének legszenzációsabb darabjai a francia 19. század és a 20. század fordulójának remekei. Hammer nemcsak „nagy neveket” gyűjt. Ezért a kiállítás kapcsán módunk van arra is, hogy művészettörténeti ismereteinket bővítsük. Bizonyára lesznek olyanok, akikre az amerikai festészet néhány alkotása hat a reveláció erejével, vagy Odilon Redon virág csendéletjét tartják különösnek, de az úgy gondolom nem vitás, hogy Gustave Moreau (1826—1898) vászna, az 1876-ban festett „Salome” megismerése rejtegeti a legtöbb művészettörténeti tanulságot. A képen a titokzatos fényekés csillogások világában táncol Salome , a „végzet asszonya”. A kép a szimbolizmus és a szecesszió határán áll. Moreau a szürrealisták közvetlen elődje, aki nagy hatást tett ezzel a képével kortársaira. John Walker, a jeles művészettörténész a katalógus előszavában utal arra, hogy J. K. Huysmanra is nagyhatást tett, aki „A különc” című regényében leírja a képet, s „az ő prózája is olyan csillogó, mint maga a festmény”. Nem véletlen, hogy ezt a regényt a csillogó szép szavak mestere, Kosztolányi fordította magyarra. Ez a kép Justh Zsigmondot is elbűvölte, aki 1888-ban pillantotta meg egy párizsi szalonban „a legszubtilisabb kor legraffináltabb s legbetegebb festőjének,” Salome vásznait, akinek „testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékeveszetten érzékies idomait, amelyekből a vágrendítő asszony egész bódító, mérgező, veszedelmes, páratlan egyéniségebeszél”. A gyűjtemény többi képe is megérdemelne néhány elemző mondatot: a grafikai gyűjtemény remek lapjai Michelangelo kettős rajza, mely a legnagyobb Pieta első megfogalmazása, Correggionak a pármai képtár oltárképéhez készült vázlata, és a többi remekmű. A nagyszerű, szemlélődésre indító tárlat még egy indirekt tanulsággalis szolgál. Aláhúzza a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének kiegyensúlyozottságát és az itt bemutatott remekek művészi értékét. Hiszen a budapesti Rembrandtokkal sem kell szégyenkeznünk. Egy emelettel feljebb öszsze lehet hasonlítani a mi Corot vagy Pisarro képeinket a Hammer gyűjtemény remekeivel — és bátran mondhatjuk, hogy kis számú impresszionista és postimpresszionista képeink legjobbjai is állják a versenyt a Hammer gyűjtemény magyaabecsült kincseivel. John Walker a kiállítás remek katalógusának előszavában így jellemzi Hammert: „nem olyan, mint a többi műgyűjtő. Kutatni szeret és nem birtokolni”. Éppen ezért ez a kiállítás is kutatásra, új ismeretek gyűjtésére sarkall. (Búcsúzzunk Hammer ajánló soraival, egy idős, sokat látott ember reménykedő optimizmusával: „A kiállítás folytatja majd az útját, a jobb megértés követe marad a világ népei között. Ebből a megértésből kiindulva remélhetjük, hogy az a csodálat és gyönyörűség, amelyet e művek alkotói kiváltanak a világban, a béke és a virágzás korszakát jelzi valamenynyiünk számára.” Szigeti Jenő