Theologiai Szemle, 2002 (45. új évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - KITEKINTÉS - Orbán Viktor: Legyen zsinórmértéke az életünknek: dr. Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a Protestáns Kulturális Esten, Budapest, 2001. október 21., Budapest Kongresszusi Központ

KITEKINTÉS: Legyen zsinórmértéke az életünknek Dr. Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a Protestáns Kulturális Esten, Budapest, 2001. október 21., Budapest Kongresszusi Központ Mélyen tisztelt Elnök úr, Főtisztelendő Püspök és Fő­gondnok urak, tisztelt ünneplő gyülekezet! Az új évezred első protestáns országos ünnepi hetét nyitjuk meg most. Magunk mögött hagytuk a millenniumi ünnepségeket. Engedjék meg, hogy a Magyar Kormány nevében köszönetet mondjak a protestáns egyházaknak, amiért segítették a magyar nemzetet abban, hogy a millen­niumot okosan, bölcsen használja fel, és így sikerüljön az önvizsgálat végén mindannyiunknak különválasztani azt, ami történelmünkben értékes és talmi, különválasztani azt, ami állandó attól, ami ideiglenes, különválasztani azt, ami felszínes a mélyben rejlő értékektől. Amikor néhány héttel ezelőtt visszatekintettünk a ma­gyar millennium eseményeire Nemeskürty tanár úrral, aki - mint tudják - ennek az ünnepségnek volt kormánybizto­sa, a tanár úr beszámolt néhány, számára kedves meglepe­tésről. Az egyik ezek közül az volt, hogy meglepődve ta­pasztalta, nem egy református falu kívánt Szent István szobrot állítani a millennium évében, sőt az egyik helyen a templom bejáratának két oldalára Szent István és Kálvin János szobrát szerették volna felállítani. Bár a szándék vé­gül nem ebben a formában valósult meg, azt hiszem, he­lyesen, mégis mindez jól jellemzi a magyar protestantiz­must. Hiszen a 16. századi prédikátorok szolgálata nem­csak a Szentírást tette magyarrá, hanem Kálvin Jánost, Lu­ther Mártont, Melanchthon Fülöpöt és még számos nagy protestáns reformátort. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy éppen Budapesten az evangélikusok őrzik Luther eredeti végrendeletét. Szent István művének vállalása pe­dig, úgy érzem, a nemzeti egység erős oszlopává teszi a magyar protestantizmust. Bizony, kedves testvéreim, el­múltak már azok az idők, amikor Szent István koronáját rejtegetni kellett Bocskai hajdúi előtt. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő gyüleke­zet! Fölemelő érzés minden évben megemlékezni a hitval­ló elődökről, a magyar és európai protestantizmus dicsősé­ges és tragikus eseményeiről. Az ünneplés akkor igazán méltó, ha egyúttal számot vetünk a jelennel, és egy pillan­tást vettünk a jövendőre is. Az elkövetkezendő esztendők egyik nagy kérdése éppen az, hogy miképpen tudjuk a jö­vendő nemzedékek számára is kamatoztatni azokat az er­kölcsi értékeket, amelyeket elődeinktől kaptunk, és az is­tentagadó diktatúrák időszaka alatt is sikerült átmente­nünk. Természetesen a keresztény értékek szerepéről a 21. század Magyarországában még ma sem tudunk úgy be­szélni, hogy legalább rövid időre ne kanyarodjunk vissza a rendszerváltoztatáshoz. Egy neves, nemzetközileg nagyon elismert történész, valamikor a 90-es évek derekán azt a kijelentést tette, hogy a kommunizmusban talán az volt a legfurcsább, ahogy az egyik napról a másikra távozott az életünkből. Elgondolkodtam ezen: vajon igaza lehet? Na­gyon nehéz és egyértelmű ez a megállapítás, mert hát két­ségtelen, hogy a szovjet birodalom egyik napról a másikra omlott össze, és az új, független és demokratikus Magyar­­ország úgyszólván néhány hónap alatt született meg. De nem mehetünk el a kérdés mellett, hogy vajon a 40 eszten­dő milyen nyomot hagyott az emberek lelkében. Nem me­hetünk el a kérdés mellett, hogy vajon megtörtént-e, való­ban megtörtént-e az a mély változás, amelyre évtizedeken keresztül annyian, és különösen a hithű keresztény embe­rek vártak Magyarországon. Néhány esztendővel a rendszerváltoztatás első esztende­je után, a 90-es évek derekán, két alkalommal is találkoz­tam országos hírű, református lelkészekkel, kikkel volt mó­dom néhány szót váltanom a politika kérdéseiről. Megle­pődtem, hogy egyikük sem volt elégedett a rendszerváltoz­tatással. Egyikükkel a nagy folyó, a Duna túlsó partján ép­pen egy esküvőt követően folytattam hosszú és mély be­szélgetést. Legyintve mondta, hogy majd akkor hisz a rend­szerváltoztatás sikerében, ha újra híd köti össze a Duna két partját ezen a ponton, és száraz lábbal kelhetnek át a párká­nyiak Esztergomba. A másik jóravaló lelkész, aki már szin­tén nincs közöttünk, szintén legyintett a rendszerváltozta­tásra. Ő majd akkor hisz benne, mondta, ha a debreceni egyetemi templomban ismét ünnepi zsoltárokat énekelnek. Nos hát, kedves barátaim, néhány hete Párkányt és Eszter­gomot ismét híd köti össze, és hamarosan elindul az a be­ruházás is, amely lehetővé teszi, hogy a Debreceni Nagyer­dei Egyházközség újra birtokba vehesse templomát. Talán joggal mondhatjuk, hogy valami most már valóban meg­változott, és a változás reményeink szerint jó irányba is mutat. Egyre több okunk van azt hinni, hogy a múlt való­ban véget ért, és a jövő valóban elkezdődött. De sajnos, tisztelt ünneplő gyülekezet, még mindig nem lehetünk elégedettek. A magyar nemzet még mindig be­teg. Ugyanattól a súlyos bajtól szenved, mint Európa jónéhány másik nagy tekintélyű nemzete. Attól a beteg­ségtől, hogy mind a mai napig, Magyarországon is még mindig gyakrabban hív temetésre a harangszó, mint ke­resztelőre. Akkor mondhatjuk majd el, hogy a rendszervál­toztatás elnyerte végső értelmét, hogy valóban jó irányba haladunk, ha Magyarország ismét képes lesz legalább ar­ra, hogy saját magát megtartsa. A mögöttünk hagyott múltban sok szenvedés és megal­kuvás is benne foglaltatik. Mégis úgy illendő, hogy ezen a helyen emlékezzünk meg arról, hogy voltak, nem kevesen, a protestáns egyházakban is olyanok, akik, kimondták az igazságot, kiálltak diktatúrák áldozatai mellett, és ha kel­lett, börtönbe mentek hitükért. Voltak olyanok, akik az éle­tüket is odaadták. Úgy illendő, hogy a forradalom és sza­badságharc előestéjén emlékezzünk rájuk: Sztehlo Gábor­ra, Ordass Lajosra, Ravasz Lászlóra, Gulyás Lajosra és a többi sok mártírra. Hogy jó irányba haladunk-e, tisztelt ün­neplő gyülekezet, nagyon nehéz kérdés. Csak akkor tudjuk megállapítani, ha van helyes mérték, amellyel a változáso­kat megmérhetjük. Egyik legfontosabb dolog mindannyi­unk számára a mérce, hogy legyen olyan zsinórmérték az életünkben, mellyel biztonsággal lemérhetjük törekvésein­ket, kudarcainkat, teljesítményünket, mind egyéni életünk­ben, mind az ország tekintetében. És Önök? Nos, Önök is benne élnek abban a világban, ahol az egyik legalattomo­sabb támadás életünkben éppen a relativizmus. A történet­ 50

Next