Theologiai Szemle, 2003 (46. új évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Pásztor János: A reformáció öröksége: Ige és Biblia (Warfield Lectures II. Princeton 1992.)
TANÍTS MINKET, URUNK! A reformáció öröksége: Ige és Biblia (Warfield Lectures II. 1992.) I. A Biblia teológiai jelentősége 1.1. A Sola Scriptura elv összefüggései. 1.1.1. A reformátorok számára a Szentírás tanulmányozása és az afeletti intellektuális/spirituális reflexió (fides quaerens intellectum) az Ige-eseményben való részesedésük eszköze lett. A „régi” egyházi rend képviselőivel folytatott hatalmas viták során újra felfedezték a sola Scriptura elvet (Schriftprinzip). Ebben az elvben — amihez a másik három is (solus Christus, sola gratia, sola fide) hozzátartozik - foglalták össze a katolikus tanításon belül szükséges korrekciójukat. A négy princípium egymást átjárja, és bármelyikük a többitől elválasztva, félrevezető. Az alábbiakban a köztük mutatkozó dinamikus viszony rövid leírására teszünk kísérletet. 1.1.2. A sola Scriptura azt fejezi ki, hogy az Ó- és Újtestamentumot magában foglaló Szentírás a maga teljességében Isten ismeretének, az Egyház tanításának, prédikálásának és életfolytatásának egyetlen forrása. A reformátorok ezt az elvet annak hermeneutikai konzekvenciája levonásával alkalmazták azzal, hogy az írás önmaga magyarázója (Scriptura sui ipsius interpres). Minden egyes textust a teljes írás összefüggésében a két Testamentum dinamikus kölcsönhatásaiban az akkor elérhető kutatási eszközök használatával az Egy Anyaszentegyház (una sancta catholica Ecclesia) közösségében magyarázták.1.1.3. Az Ige megragadta őket, részeseivé lettek az Ige-eseménynek, így tapasztalták, hogy az Ige nem csupán Istenről és Krisztusról szóló beszéd, hanem a szó teljes értelmében Krisztus maga az Ige, a testté lett Örök Fiú, a Szentháromság Második Személye. Felismerték, hogy a szent írók Arról tanúskodtak, Aki az ő szavaik és írásaik mögött maga szól és cselekszik. Kálvin írja erről: „...az apostolok jó magyarázók, mert azt tanítják, hogy a világ a Fiún keresztül teremtetett, és Ő tart fenn mindeneket hatalmas szavával”. Az írás alapvető jelentősége abban van, hogy Krisztust hirdeti. Az írást kutató és a prédikátor feladata az, hogy rátaláljon Krisztusra. „Was Christum treibet” - tanította Luther. Ebben kapja meg a sola Scriptura elv értelme, hogy Krisztusra mutat, így a solus Christus elv adja meg az Írás-princípium értelmét. Egyedül az írás tanúskodik Krisztusról az egyetlen megváltóról. 1.1.4. Ezért Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember; az Ő keresztje, feltámadása, visszajövetelének ígérete - a Krisztus esemény - Isten meg nem érdemelt, végtelen kegyelmének jele és pecsétje. Ez a mi üdvösségünk, és teljes életünk egyetlen alapja, ami a mi közreműködésünk és hozzájárulásunk nélkül - sola gratia - „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nekem és szívemnek vigasságára; mert a te nevedről neveztetem, oh Uram, Seregeknek Istene. ” (Jeremiás 15,16) egyedül kegyelemből adatik. Az egyedül kegyelemből elv ezért elválaszthatatlan az egyedül Krisztus (solus Christus) elvtől. 1.1.5. Továbbá, ez a teljes érdemünk nélkül megvalósuló isteni alászállás Krisztusban arra hív, hogy Őt, aki - ezen isteni alászállás hirdetésében a Szentlélek ereje által - hozzánk jön, elfogadjuk. Ez tulajdonképpen a közelgőnek való igen kimondása egzisztenciánkkal, értelmünkkel, érzelmeinkkel, akaratunkkal sőt testünkkel is (Rm 12,1; 6,13; 2 Kor 10,5). Ez Krisztusnak mondott egzisztenciális „igen” a sola fide. Ez a végtelen kegyelem hit által ragadható meg. 1.1.6. Az írás hirdeti a kegyelem diadalát Krisztusban, amit kizárólag hittel lehet megragadni, így a négy princípium szervesen összetartozik a Szentlélek által megvalósított folyamatban. Ezeket nem szabad szétválasztani. A sola Scriptura Krisztus nélkül szinte a bálványimádás határait súroló bibliatiszteletté, a másik végletben pedig Istenről és az örökkévalóságról való emberi gondolatok hordozójává válik. Ha Krisztust elválasztom a Bibliától, a gnosztikus „evangéliumok” szellemszerű figurájává válik, vagy egyszerűen eggyé a vallásalapítók között. Mindezekben az esetekben a sola gratia helyét emberi erőfeszítések foglalják el. Ha valaki azt hiszi, hogy a kegyelem hat a hit egzisztenciális válasza nélkül, az üdvözülés folyamata helyett mágikus-automatikus processzussal találkozunk, amiben az ember elveszti egyéniségét, és bábuvá lesz, amiben kegyelem helytét injekció-szerű gratia vntusa foglalja el. 1.1.7. Ha mindezt Kálvin teológiájának összefüggésébe helyezzük a solo Spiritu , egyedül a Szentlélek által elvet adhatjuk hozzá. A kitűnő magyar teológus, Békési Andor tanított hangsúlyosan Kálvin teológiájának epikletikus jellegéről. A teológus teljes mértékben rá van szorulva a Szentlélek vezetésére. Kálvin számára a pneumatikus tényező mindig életfontosságú. „Az Ige nem talál emberek szívébe való befogadásra a Szentlélek belső bizonyságtétele (testimonium internum Spiritus Sancti) nélkül. Ugyanaz a Lélek, aki a próféták száján keresztül is szólt, behatol szívünkbe, hogy meggyőzzön bennünket.” A Lélek kapcsol bele bennünket Isten Krisztusban adott kegyelme szent mozgásába. A Lélek nélkül nincs lehetőség az írásban tanúsított, Krisztusban megjelent kegyelem megértésére és befogadására. Mint ahogy arra sem, hogy ezt a kegyelmi eseményt a Lélek vezetése nélkül hirdessük. „Isten Lelke a hit szempontjából kettős munkát végez bennünk. Megvilágosít, hogy megértsük az egyébként rejtett dolgokat, és befogadjuk engedelmesen Isten ígéreteit. Ez munkájának első része. A másik: ugyanez a Lélek kegyesen bennünk lakozik, és kitartóvá tesz bennünket.”