Theologiai Szemle, 2005 (48. új évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 1. szám - SZÓLJ, URAM! - Derencsényi István: "Határok közt élve, határtalan reménységgel": olvasandó: Ézsaiás 40, 25-31

THRONOS רן0ר׳ י ív? ■4־ T״ T HÓK PÁL e- «inahiumi könyvtár Budapest, Ráday u. 28. SZÓLJ, URAM! ״ Határok közt élve, határtalan reménységgel” Mindenütt az életben határokhoz érünk és akadályokba ütközünk. Itt nem csupán falakra, sorompókra, kerítésekre, árkokra, kidőlt fákra gondolok, amelyek gátolnak a közlekedésben. Hanem ezt egészen átfogó módon értem. Igen, az élet minden területén tapasztaljuk lehetőségeink, adottságaink, képességeink határait. Mi esendő, gyarló, halandó emberek gyakran szenvedünk egzisztenciánk szűkösségétől, szorosságától. Nem vagyunk képesek korlátlanul újat kezdeni és feldolgozni azt; befogadó és felfogó képességünknek határa van. Tehetségünk is véges, nem tudunk mindent és nem értünk mindenhez. „Tükör által homályosan látunk, rész szerint van bennünk az ismeret”. Nem végtelen a türelmünk, a mások iránt tanúsított megértés és jóindulat. Gyakran megfogyatkozik az erőnk és az egészségünk. Minél jobban előre haladunk az életkorban, annál gyakoribb élmény a határszituáció, vagyis az, hogy elérkeztem egy határhoz, ahol már nem vagyok képes arra, amit korábban tudtam, s amit most akarnék, szeretnék. Ha másokon szeretnénk segíteni, ott is érezzük a határok közelségét, a lehetőségeink kimerülését. Elég arra gondolni, ami úrrá lesz rajtunk, mondjuk betegágynál; még azt sem tudjuk, mit mondjunk, nemhogy, mit tegyünk. Elég, ha egy kedélybeteggel találkozunk, vagy egy életunttal, akit ki kellene segíteni élete zsákutcájából. Az időnk is korlátozott. Az idő - ami most, ma rendelkezésünkre áll, ki tudja, holnap is a miénk lesz-e még. Senki sem él határok, korlátok nélkül. Minden ember horizontja korlátozott, akár völgyben, akár hegycsúcson, akár végtelennek tetsző síkságon él. Néha ez a korlátozottság nem zavar, egyszerűen tudomásul vesszük, és ennek megfelelően élünk, máskor azonban szorít és nyomaszt, szinte fojtogatóan hat reánk. Ilyen érzésünk van, amikor hirtelen értelmet veszteni látszik létezésünk, amikor bizonytalanná lesz a sorsunk, a jövőnk; amikor elvész az erő, a lendület; amikor többé nincs mellettünk, akivel eddig éltünk. Ilyen esetekben gyakran eluralkodik rajtunk a rezignáltság, a halálos fáradtság? Ilyenkor felmerül bennünk a kérdés: Mi értelme van még a küzdelemnek?! Sőt, egyáltalán van-e értelme a létezésnek?! Ilyenkor jön a kísértés arra, hogy mindent abbahagyjunk és feladjunk. Ebben a nagy fáradtságban és lemondásban gyakran fölserült egy álom. Elkezdünk álmodozni, mint a szerencsejátékos, akinek pechsorozata van, de még mindig abban bizakodik, hogy a következő játékban majd rátalál a nagy szerencse: övé lesz a nyeremény, így reménykedünk, hogy „szárnyalni fogunk még mint a sas”, majd úgyis sikerül kitörni a korlátok közül. Azonban mindez csak álom. Mi bizony emberek vagyunk: két lábon járva a gyakran göröngyös földön - és nem szárnyakat növesztve röpködünk könnyedén és vidáman a levegőben. Némelyek ugyan megpróbálják: mindent feladnak, felszámolnak ott, ahol határokhoz értek és áthatolhatatlan akadályokba ütköztek - elrepülnek, eltelepülnek onnan, hogy valahol másutt próbáljanak szerencsét és kezdjenek újat az életben. Ez azonban többnyire nem szokott sikerrel járni, mert a problémák nem maradnak ott az elhagyott helyen, hanem velünk jönnek, hiszen ezek a problémák a mieink, vagyis személyesek, személyhez kötöttek; bizony velünk jön a rossz szokás, a vérmérsékleti hiba, a bűn, a bánat, a gond, az alaptermészet, a rendezetlenségek, a megoldatlanságok. Bizony álom elrepülni, helyet változtatni és akkor minden rendbe jön. De tényleg csupán álom ez az elrepülni? Hát ez nem lehet semmiképpen sem valóság? Olvasandó: Ézsaiás 40,25-31 A Szentírásnak most éppen azt a helyét olvastuk, ahol ez a sóvárgás fogalmazódott meg. Jeruzsálem és benne a templom romokban hever, az ellenség a túlélőket idegen országba hurcolta. A deportáltak minden reményt feladtak, csüggedtek, bénák, rezignáltak. És ekkor Isten megbízásából így szól hozzájuk a próféta: „Tekintsetek föl a magasba”. A próféta mintha azt mondaná: Hát nem láttok? Hát mindnyájan vakok vagytok? Vagy nem akartok látni? Hát nem veszitek észre, hogy nemcsak határok, gátak, falak, akadályok vannak? Nem csak az a valóság van, amire bénult tekintettel bámultok, hanem van annál egy nagyobb valóság is, csak azt nem veszitek észre: „Hát tekintsetek föl a magasba!”. Ne csak azon merengjetek és búsongjatok, ne csak arra meredjen tekintetetek, ami tönkretesz és kifoszt titeket, hanem Arra nézzetek, aki képes meggyógyítani a sebzett lelkeket és fájdalmas szíveket. Nézzetek Istenre és lássátok meg végtelen hatalmát, határtalan szeretetét. Olyan ez, mintha a próféta kinyitná egy elsötétített szoba ablakát és odavonszolná a bent lévőket a nyitott ablakhoz, és azt mondaná: Na, nézzétek, hát ez a valóság és nem az, ahová visszahúzódtatok. „Tekintsetek fel a magasba és nézzétek, ki teremtette az ott lévőket?” Tekintsetek fel, és akkor majd észreveszitek: nem azt kell halálosan komolyan venni, amit mi csinálunk, amire mi képesek vagyunk, hanem azt, amit Isten tesz, amire Ő képes. Hát ne gondoljuk, hogy mindent nekünk kell megoldanunk! Ne gondoljuk, hogy minden eredmény vagy kudarc kizárólag tőlünk függ. Hát nem Isten teremtett mindent? Hát nem Neki köszönhetjük az életünket, megtartatásunkat? Hát miért éppen most fordítana hátat nekünk, teremtményeinek? De Ő ezt képtelen is volna megtenni, mert lényével, isteni lényegével ez nem egyeztethető össze. ״ Még az anya is elfelejtheti gyermekét, de én te rólad el nem feledkezem - így szól az Úr”. ״ Tekintsetek fel!” - fúrjátok bele tekinteteteket a múltba, és ne feledjétek el, mennyi jót tett velünk az Isten. ״ Miért mondod hát, hogy rejtve van sorsom az Úr előtt?” - Hát nem hallottál arról, hogyan hozta ki népét az Úr ״ erős kézzel és kinyújtott karral” Egyiptomból, a szolgálat házából? Hát nem hallottál arról, hogy Isten az O Fiában, Jézus Krisztusban mindent nekünk adott? Hát nem hallottál arról, hogy Isten hatalma, bölcsessége végtelen és szeretete soha el nem múlik? Az Úr a mi Istenünk, ajándékozó Isten - ahogy a próféta mondja: ״ Ő ad”. Istené az erő és a hatalom, de Ő ezt nem csupán önmagának tartja meg. Ő ״ erőt ad a megfáradtnak és az erőtlent nagyon erőssé teszi. ” Ő״ ad”, és nem azért ad, mert ezt érdemeljük, hanem azért, mert nagy szükségünk van rá. Isten sohasem az érdemeinket keresi, hanem mindig a szükségeinkre néz. Jézus mondja: „Szánakozom a sokaságon”. Isten az erőt nem mindig és nem azonos mértékben adja, hanem úgy, ahogyan azt kifürkészhetetlen bölcsessége diktálja. Van, amikor minden várakozást messze meghaladó módon adja; olyan sok erőt ad, hogy szárnyal vele a földön járó, kétlábú ember - máskor meg annyit ad, hogy a botladozó, földön elvágódó ember fel tudjon állni és tovább tudjon botorkálni. Azonban Isten, amikor erőt ad, mindig elegendőt ad, s amikor kegyelmét kínálja, mindig eleget ad. Gyakran hallottam már és magam is átéltem, amikor keservesen így sóhajt fel az ember ״ én ezt már nem bírom tovább, és csoda történt, és volt tovább”. Volt tovább, ״ mert az Úr erőt ad a megfáradottnak és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. Tekintsetek fel a magasba és vegyétek észre, nem vagytok magatokra hagyva ״ és ha az Isten velünk...” - nem lehet ellenünk senki és semmi sem! Derencsényi István 3