Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Kalota József: Ikon és szó - az ikonosztázion teológiája

Ikon és szó az ikonosztázion teológiája A Theologiai Szemle Szerkesztőbizottsága az „ Október a Reformáció Hónapja 2007” rendezvénysorozat egyik programjaként Kecskeméten, a református egyházmegye dísztermében tartotta az úgynevezett Theologiai Szemle Napot. E nyilvános szerkesztőbizottsági ülésen elhangzott előadások közül az alábbiakban olvashatjuk Kaleta József Reuss András és Bodó Sára gondolatait. Ezúton is köszönetet mondunk e program házigazdájának, a Bács-Kiskun Református Egyházmegyének. (a szerkesztő) Az ״ ikon” és a ״ szó” egyaránt az Egyház művészi nyelve, az a ״ techné”, melynek segítségével valamit, vagy Valakit (Logosz) leképez és megjelenít. Ilyen értelemben az ikonosztáz nem egy statikus látvány, hanem eleven, létező valóság, melynek nem az a funkciója, hogy a hívő elől eltakarja az oltárban zajló eseményeket, hanem éppen fordítva, hogy ráirányítsa a figyelmét és felnyissa a szemét a liturgikus cselekmények valódi dimenzióira. Az ikonosztáz ״ maximális kifejeződése mindannak, amit az ikon képes számunkra vizuálisan feltárni.” (Quenot M., The Icon, St. Vladimir’s Seminary Press, New York, 1991, 48.) A liturgia alatt az ikonosztáz életre kel, és az Egyház teljessége ténylegesen láthatóvá válik. A képfal történelmi kialakulásának folyamatát nélkülözve csak a két fő teológiai irányt, az isteni leereszkedés és az emberi lélek fölemelkedésének egyes stációit kísérlem meg a középső függőleges képsor segítségével röviden megmutatni. Segítségemre lesz paptársam, Nacsinák Gergely András ״ A szem böjtje” és L. A. Uszpenszkij ״ Az ikon teológiája”, Kairosz-Paulus, Budapest, 2003״ c. könyve, amelyből a legtöbb idézet származik. Isten megjelenéséről a középső függőleges képsor beszél. Ehhez a tengelyhez való emberi viszonyt a kétoldalt álló alakok mutatják. Ha az ikonosztáz tartalmát mélységében szemléltetjük, belső magját a legfelső ikonsor képezi. Fentről lefelé halad az isteni kinyilatkoztatás és az üdvösség megvalósulásának útja. A főtengely ikonjai tehát föntről lefelé a következők: ״ Szentháromság” (ószövetségi) - ״ Istenanyja: a Jel” - ״ Megváltó a trónon, dicsőségben”, valamint a Királyi Kapu. A Szentháromság ikon az abszolút centrumot, a kezdet nélküli Őskezdetet jelenti. Isten az Ószövetség számára névtelen Isten: a négy mássalhangzó, amely jelzi őt, még sokkal arctalanabb, mint a magyar fordítás „Úr” szava, amely végül is köznapi fogalom. Isten Ábrahám három vendégének képében is úgy jelenik meg, hogy tulajdonképpen rejtve marad. A három alak ennél fogva kiváltképpen alkalmas az ״ arché” elvének megjelenítésére. Ez még majdnem a színtiszta ״ semmi”, legalábbis a mi szemléletünk számára, de már ״ szerkezet”. Külön jelentősége van annak, hogy a három arc egyforma. A könyv is néha egyes számban beszél hármójukról, csak köpenyeik színe mutatja személyi különbségüket. De az igen: ״ A pogány triászok és a keresztény Szentháromság közötti különbség az elemek kölcsönös átmenete és a személyek kölcsönös tükröződése, a kettősség és a dialógus közti különbséget jelenti.” (Mitológiai enciklopédia II., szerkesztette: Sz. A. Tokarev, Gondolat, Bp., 1988, 376.) A Szentháromság ikonokon egy fa tűnik még föl, és egy épület. Ezek által lesz a jelenet időfölöttivé, mert a fa az Élet Fája, a fal pedig a Mennyei Jeruzsálemé. A Szentháromság ikon a kezdeten kívül az öröktől fogva való akaratnak, a lét forrásának és a világról való gondoskodásnak is a képe. A ״ Jeli Istenanyja ikon közepén, az asszony szíve alatt a már születésre váró Megváltó tűnik föl, de egyelőre még, mint ígéret és titok, a képen anyja méhében, ״ rejtetten” van jelen. Az Istenanyja mediátor, ״ egeknél tágasabb kapu”, akinek nyitottságát (״ synergiáját”) testtartása is mutatja, ókeresztény módra, kitárt karral imádkozik. A Forrás szintje után ez már a felfogható, a megnyilvánulás folyamatában lévő, de még belső centrum, a felfakadó forrás képe. A Teremtő mellé új elem kerül: a Teremtőt hordozó Teremtményé. A köznapi hit antropomorfizáló tendenciái ellenére az ortodoxia hangsúlyozottan egy transzcendens istenképet hirdet. Az bűvöli el, miképpen lesz ez a végül is absztrakt eszme emberi lénynyé. Hogyan lehet az elv, amin mindenek alapulnak, aminek nyomát őrzi magában minden létező, egy aszszony méhében jelen és hogy a Teremtő ezúttal a teremtmény képére formáltatik. A Jel Istenanyja a kapocs az isteneszme és az Istenember között, aki a következő regiszterben már nem rejtetten, hanem teljes dicsőségében van jelen. A „Megváltó a trónon” a Pantokrátor-ikonok egyik típusa. A névtelen, arctalan hatalom, amelynek létét a mindenségben meg lehet sejteni, valóságosan megjelenik, és emberi szavakkal beszél. Az asszintvonalak sehol másutt nem olyan erőteljesek, mint itt: ez a megdicsőült lét maximuma. Ez az, hogy „teljes Isten és teljes ember”. Megtart minden emberi kondíciót és minden isteni attribútumot, elkeveredés nélkül, de szétválaszthatatlan, új minőségben. És nincs hova kitérni előle, elfoglalta tulajdonképpeni helyét, a centrumot, melyet sohasem hagyott el. Ezt jelenti a trón. Evett, ivott, és nem szűnt meg Istennek lenni. Ha mégis valahol változást érzünk, akkor azt lehetne mondani, hogy az ikonosztázon Isten kinyílik, mint a virág. Nem csupán ״ leereszkedik” valami, ami változhatatlan, hanem változatlanul ״ alakul”. A Deézisz-sor és a Királyi Kapu között szokott helyet kapni az Utolsó Vacsora ábrázolása, amely azt mutatja, hogy a fenti titokzatos folyamat miként lép kapcsolatba fizikai módon, érzékelhetően is a világgal. De ugyanazért került a kapuszárnyak hat táblájára az angyali üdvözlet és a négy evangélista képe is. Ezek az ikonok kapcsolják a misztériumokat a hívők által közvetlenül tapasztalt dolgokhoz, az Eucharisztiához és a Szentíráshoz, emlékeztetvén őket a kegyelem áramlásának folyamatosságára és azok valóságosságára. Maga a Királyi Kapu, a liturgiában betöltött szerepén kívül is gazdag szimbolikus jelentéssel bír, amelyek közül most csak azt emeljük ki, hogy ez az a pont az ikonfalon, amely nem szemlélődésre, hanem cselekvésre késztet, a szentélybe való belépésre, a szent világba való átlépésre, amelyről az ikonosztáz második olvasata szól. 16