Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Pecsuk Ottó: "Boldog, aki olvassa..."

SZÓLJ URAM 2008 a Biblia éve hazánkban, és a fenti idézetet a Jelenések könyvéből feltehetően sokszor fogjuk hallani az elkövetkezendő néhány hónapban, mint a tematikus év jelmondatát. Szervezőként természetesen célzottan választottuk ki éppen ezt az igét, hiszen két olyan gondolati elemet is tartalmaz, amelyek a Biblia évében a nem egyházhoz tartozó számára is könnyebben érthetővé teszik a szándékunkat: az egyik a boldogság, a másik az Olvasás, közelebbről is a bibliaolvasás. A boldogság mint az az állapot, amelyre minden ember törekszik, de csak olyan kevesen képesek valóban elérni. Nem kell hegyeket megmozgatnunk ahhoz, hogy ezt a fogalmat közelebb vigyük az emberekhez, hiszen mint elvárás nagyon is közel van hozzájuk, s ugyanakkor mint valóság, nagyon távol. Az olvasás kérdése felveti az Istenben hívő és naponként Bibliát olvasó emberek iránymutató felelősségét egy olyan társadalomban, ahol a funkcionális analfabétizmus uralkodik, nagyon sokan csak akkor olvasnak, ha alapvető információk megszerzésére törekednek, s az olvasás nem része az életükhöz tartozó értékeknek. Az olvasás a legtöbbeknek nem „örömszerzés”, nem lehetőség arra, hogy megismerjenek olyan gondolatokat és értékeket, amelyekkel az életük és a mindennapjaik gazdagabbá válhatnak. Mindannyian érezzük, hogy egy ilyen szimptómákat felmutató társadalomban óriási szükség lenne arra, hogy a bibliai értelemben vett boldogság (az Istennel járó, kiteljesedett, megelégedett és ezért „áldott” élet) és a bibliaolvasás (ami Isten akarata keresésének legfőbb eszköze) szoros kapcsolatát felmutassuk. Talán nem haszontalan, ha megvizsgáljuk e rövid idézet tágabb szövegkörnyezetét a Jelenések könyvében majd magát a jelmondatot is. A jelmondatot körülvevő versek ritkábban fognak elhangozni a Biblia éve során, és ezért talán joggal tarthatunk attól, hogy a legkülönfélébb felkészültségű, hátterű és szándékú kommentátorok téves, az ige összefüggésének ellentmondó következtetéseket vonnak le a boldogság és a bibliaolvasás kapcsolatáról. Nézzük meg tehát először a közvetlen szövegkörnyezetet, amely János jelenésekről írott könyvének tulajdonképpeni bevezetése vagy címfelirata. Az első vers szerint a prófétai igék, amelyeket János a következőkben tolmácsol, egyfajta fokozatos kijelentés eredményei. A forrásuk Isten, akitől a feltámadott és dicsőségben uralkodó Jézus Krisztus vette át az igéket (vö. Jn 12,49), hogy angyali közvetítéssel azok megérkezzenek Jánoshoz, Jézus szolgájához, aki végül papírra vetette őket minden hívő számára. Meggyőződésem szerint az itt leírtak nem csak a Jelenések könyvére vonatkoznak, hanem minden prófétai igére, vagyis a teljes kijelentésre, a Bibliára (vö. 2Pt 1,19-21). A kijelentés forrása Isten, ugyanakkor az út, amelyet a Szentírás és annak tartalma megtesz, amíg hozzánk, a legutolsó szolgákhoz és „felhasználókhoz” elérkezik, hosszú, áttételes és sokszor titokzatos (vö. az angyal mint titokzatos közvetítő szerepét a Bibliában). Jánosnak meg kell erősítenie, hogy bár ő jegyzi le ezeket az igéket, azoknak a végső forrása nem ő, az esendő és gyenge ember, hanem Isten maga illetve Isten dolgainak egyetlen számunkra érthető tolmácsolója, Jézus Krisztus. A lejegyzés formája talán „jánosi”, és ez egyesekben bizalmatlanságot ébreszthet a prófétai igék hitelessége és érvényessége felől, de vigyázat: a tartalom Istentől ered és az ő világos akaratát tükrözi. Ebben az áttételességben a figyelmes olvasó számára világossá válik mindaz a sok félreértés és gyanakvás, amelylyel a Biblia „tekintélye” találkozik a világban és sajnos az egyházban egyaránt. Tartsuk tiszteletben ezt az áttételességet és titokzatosságot a Biblia éve során is, ahelyett, hogy mindig és minden helyzetben igyekeznénk a Biblia tekintélyét „túlmagyarázni”. Az ige már magát a kijelentést, de különösen is a kijelentés továbbadásának, meghallgatásának és megtartásának szükségességét ezzel indokolja, „mert az idő közel van”. Valóban, amiképpen a Jelenések könyve egyszerre beszél a világmindenség látható eseményei mögötti, egyre inkább a dicsőséges végkifejlet felé kibontakozó drámáról és a jövő történéseiről (hiszen a prófécia jelentése mindig kettős; egyaránt van a jelenre ható és a jövőbe mutató szerepe), úgy a teljes Biblia is, mint Isten kijelentése, egyszerre szól hozzánk a mában és tárja fel előttünk a „mostban” meghozott döntéseink következményeit. E kettős szerepéhez képest szinte másodlagosnak tűnik, hogy a Biblia tulajdonképpen többnyire múltbeli eseményeket rögzít. Az egész Újszövetség arról beszél, hogy vigyáznunk kell, mit teszünk, hogyan döntünk és milyen választásaink vannak: az életünk nem tart örökké, és ami most még távoli jövőnek tűnik, azzal egy szempillantás alatt ismét mint a jelenünkkel kell szembesülnünk, „mert az idő közel van”. A Biblia éve jelmondatában a boldogság erre is utal: az a valóban boldog ember, aki az igeolvasásban felfedezi, mennyire fontosak a most meghozott élet döntései, Isten mellett vagy ellen; mennyire determinálja a jelen a jövőt, amely nemcsak az isteni időszemlélet, de sokunk egyszerű élettapasztalata szerint mindig a küszöbön áll. És végül, talán érdemes néhány szót ejteni magáról a jelmondatról is: a két fordításunkban megmutatkozó aprócska, ámde egzegetikailag igen jelentős különbség egy igekötő: ״ Boldog, aki olvassa” (röv. Károli) és ״ Boldog, aki felolvassa” (ÚF). Természetesen az első keresztyén gyülekezeteknek illetve a gyülekezeti tagoknak nem volt ״ Boldog, aki olvassa...” ״ Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak. Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről; mindenről, amit látott. Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük, mert az idő közel van. (Jel 1,1-3 - ÚF) 3 KÉZI KÖNYVTÁR NEM KÖLCSÖNÖZHETŐ