Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Fazakas Sándor: Igazság és kiengesztelődés

zösség és a politikai közösség határai egybe estek. Az újkori racionalizmus és a felvilágosodás, illetve a szekularizáció felől önmagukat értelmező nemzetek számára nem ismert a Tóra által meghatározott Isten-kapcsolat tudata. A bűn és a megbékélés világi-politikai interpretációi egészen más előismeretekből indulnak ki, mint az írás. Párhuzamok felállítása nem könnyíti meg a mai tisztánlátást. A megoldást nem az „ószövetségi hamartológiához” vagy archaikus-kollektív-népi sémákhoz való visszatérés jelenti, hanem a napjaink individualisztikus és szubjektív bűnértelmezésének teológiai kritikája, tekintettel nyugati keresztyénség fejlődésére, az újkori antropológiai ismeretekre és társadalmi-politikai problémákra. Martin Honecker szintén úgy látja, hogy a „kollektív bűnösség” fogalmában tulajdonképpen rég meghaladott, primitív vallási elképzelések nyoma érhető tetten, amely a nép, törzs, állam mágikus összefüggéseit feltételezi, ezért használata értelmetlen.10 Viszont a kollektív bűnösség fogalmának mellőzése nem jelenti azt, hogy a közösség, mint olyan mentes lenne cselekedetei következményeitől. Például egy gazdasági vállalkozás negatív szociális vagy ökológiai hatásaiért, átláthatatlan spekulatív gazdasági tranzakcióiért, bűnszervezetekkel való transznacionális együttműködéséért nem lehet csupán egy-egy munkatársat felelősségre vonni. Mint jogi személyiség számonkérhető és számonkérendő. Továbbá a nemzet polgáraként és választópolgárként valamilyen szinten felelős,illetve érintett vagyok a nemzet nevében, ideológiai alapon elkövetett történelmi bűnök következményeiért - ha másként nem, akkor azáltal, hogy hallgattam, amikor szólni kellett volna... Ha kollektív bűnösségről nem is, kollektív felelősségről beszélni kell! Kollektív bűnről csak egyféleképpen a hit nyelvén beszélhet az ember, az Isten-ember kapcsolatának összefüggéseiben (s ez egyben jelenti a kollektív bűnösség politikai fogalmának teológiai kritikáját is). A kollektív bűnről való beszéd formája éppen ezért az Isten előtti bűnvallás, helye pedig az istentisztelet. Az egyház bűnvallása nem történelmi, politikai változások függvénye, hanem az istentisztelet része. Éppen ezért nem követelhető kívülről, politikai és társadalmi érdekek mentén. Ez nem zárja ki azt, hogy az egyház időnként ne adjon ki nyilatkozatot mulasztásainak beismeréséről a nyilvánosság számára - ez viszont már más műfaj, a sem a társadalomi nyilvánosság, sem a média világa nem az Isten fóruma. Egyedül Jézus Krisztus egyháza van abban a helyzetben - a keresztre feltekintve -, hogy kimondja: „mi vétkeztünk”. A bűn feldolgozása akkor lesz hiteles, ha a közösség tagjai egyenként jutnak el az önvizsgálathoz, önismerethez és bűnvalláshoz — külső kényszer vagy erkölcsi nyomás nélkül. Csak az egyén személyes és konkrét bűnismeretére és Isten előtti bűnvallására tekintettel lehet beszélni kollektív bűnről, mint egyéni bűnök egyének feletti interaktív összefüggésről és egyénimeghasonlások szintéziséről”11, amelynek terhét egy egész közösség hordozni kénytelen. Ennek a szempontnak mellőzése a kollektív bűn fogalmát parttalanná, absztrakttá, ideologizálhatóvá és politikai célok számára kisajátíthatóvá teszi. A hit adhat igazán félelem nélküli bátorságot a múlt vétkeivel, vagyis a történelmi bűnökkel való őszinte szembenézéshez a közös jövő reménységében. 2. A történelmi igazság feltárása elengedhetetlen feltétele a megbékélésnek - de a feltárt valóság mindig relatív, az „igazság” nem az ember tulajdona! A történelmi igazság feltárása, az események pontos rekonstruálása körültekintő, időigényes és felelősségteljes munkát igényel. Kelet-Közép-Európa poszt-szocialista országaihoz hasonlóan Magyarországon is lassan - még ha fragmentáltan is - de hozzáférhetőek lesznek a levéltári dokumentumok. Szükség van a tények feltárására, hiszen évről évre, nemzeti ünnepről nemzeti ünnepre olyan visszatérő jelenségnek lehetünk tanúi, amely szerint a múlt átalakul a történelem sokféle olvasata és az emlékezés aktuális indítékai alatt. Az a történelem, amelyre az utókor (egyre kevésbé az eseményeket átélt és egyre inkább a később született nemzedékek) emlékezik, valamilyen mértékben az emberi szellem terméke. Amire az egyén vagy a közösség emlékezik, és amit áthagyományoz, már nem annyira identikus az események kronologikus sorával, sokkal inkább ki van téve a feledékenységnek, a különböző interpretációknak, az idealisztikus vágyálmoknak. Mert a múlt mindig a jelen dimenziói között megélt történelem, amelyből az ember direktívákat kíván levezetni a jövendő számára. Jan Assmann megállapítása e tekintetben is figyelemre méltó: ״ a múlt nem magától áll elő, hanem egy bizonyos kulturális konstrukció és reprezentáció terméke, amelyet speciális motívumok, remények, elvárások, célok formálnak.”12 A ״ kulturális emlékezetnek”, főleg ha politikai megfontolásoktól sem mentes, már önmagában is kísértése, hogy saját szempontjainak megfelelően, kontúrszerűen emeljen ki egyes jeleneteket a múlt folyamatából, másokat pedig átadjon a feledés árnyékvilágának. Egy ilyen módon „retusált” történelem nem kíván meghaladott vagy korrigálható lenni, hiszen csak így tud megfelelni a célnak: ítélet alá vonni azt, ami volt és legitimálni azt, ami van (legfeljebb a politikai előjel változik), így az emlékezet lesz az abszolút, a történelem a relatív - és nem fordítva. Kiválóan szolgálja e célt, vagyis az emlékezet konstruálását (a történelem rekonstruálása helyett) a média, eszköziesítve ezzel a múlt feldolgozásának folyamatát az éppen adott politikai-gazdasági érdekek mentén. A történelem tehát egy ״ szociális konstrukció”13 eredménye lesz, igazolva a Hayden White-i tételt: ״ az események nem azért valósak, mert megtörténtek, hanem azért, mert emlékezésre méltónak ítéltettek.”14 Minden igazságtartalma mellett érezzük, az emlékezésnek ily módon való instrumentalizálása bármilyen politikai érdek mentén megtörténhet (mint ahogy meg is történt: 1918, 1921, 1945, 1956, 1989 stb. utólagos értékelése esetén, az éppen hatalmon levő politikai elit szándékainak megfelelően). A mementó így a mítoszteremtés forrásává válik, és legkevésbé sem segíti azt, amit szolgálnia kellene: az emlékezés identitásteremtő, egyéni illetve kollektív önazonosságot erősítő folyamatát. így lehet az ugyanannak a történelmi eseménynek az olvasata az egyik (éppen vezető) politikai erő számára a saját legitimitás forrása, a másik oldalon pedig e legitimitás megkérdőjelezésének alapja. A múlt hivatkozási alapja mindig a jelen - ez határozza meg a történelemmel való foglalkozás munkamódszerét is: szétbontja a múltat elemeire, hogy „újabb” múltat építsen belőle. A kritikus történelemtudománynak viszont vissza kell utasítania a jelen történéseit latens módon legitimálni kívánó elvárásokat. Mivel a tér