Theologiai Szemle, 2008 (51. új évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - SZÓLJ URAM - Fazakas Sándor: Igazság és kiengesztelődés
tásnak vagy megbékélésnek az a formája (akár egyházi, akár politikai), amely elmegy az áldozatok mellet, végső soron cinikus, megveti az emberi érzéseket és szolidaritást. De azt az igazságot mégsem hallgathatja el, hogy az áldozatok méltóságának helyreállítása és a bűnösök számonkérése csak a szabadság és a bűnbocsánat jegyében lehetséges. A keresztyén hit a megbékélés ügyét Krisztus keresztje alatt szemléli, a bűnöket pedig Isten előtt kívánja megismerni és megnevezni. Csak a golgotai kereszt felől éri el a bűnről való beszéd azt a szintet, amely nem öl, nem csak elmarasztal, nem csak elszámoltat, hanem felmutatja a kegyelemből való élet lehetőségét. A megbocsátás és az igazságtétel e feszültsége igazán nem oldható fel, de nem is ez a cél. Ennek érzékeltetésére álljon itt egy példa, Vaclav Havel korábbi polgárjogi harcos és későbbi csehszlovák államelnök egy interjúban elhangzott vallomása: ״ Elnökké való megválasztásom napján kaptam egy listát azoknak a személyeknek nevével, akiknek korábbi politikai zaklatásomhoz és megaláztatásomhoz köze volt. Aznap nemcsak, hogy elvesztettem ezt a papírt, de elfelejtettem a neveket is. ” Majd így folytatta: „De mint államelnök tudatában vagyok annak, hogy a társadalom valamilyen megoldást vár. Ellenkező esetben az lenne a benyomásuk a forradalomról, hogy befejezetlen, nem teljes. Vannak emberek, akiknek életét és családját a korábbi rezsim összetörte..., akik nem könnyen dolgozzák fel azt, hogy az egykori tettesek közül némelyeknek ma is jobban megy, mint áldozataiknak. ”17 Ez a differenciált látás, amely különbséget tesz a megbocsátás személyes szabadsága és a múlt bűneinek kérdése elől kitérni nem tudó felelősség között, a reformátori alapfelismerésre emlékeztet. Arra, hogy az ember keresztyénként egyrészt lemondhat a rajta esett sérelmek megtorlásáról, másrészt viszont mint a világban hivatalt viselő személy felelős azért, hogy az igazság (iustitia civilis) a társadalmi megbékélés érdekében érvényre jusson. Ez nem a kettős morál érvényesítését jelenti valamely kellemetlen társadalmi-politikai kontextusban, hanem a keresztyén ember szabadságának megfelelő viszonyulás két dimenzióját: a megbocsátás lelkülete és a realitás-érzékelés tárgyszerűsége nem zárhatják ki egymást. A megbocsátás - teológiailag nézve - az egyetlen lehetőség a bűn további terjedésének meggátolására. A megbocsátás megszakítja a bűn továbbgyűrűzését, a gonoszság beláthatatlan láncolatának sorát - hisz az el nem intézett múlt és történelmi bűn további igazságtalanságokhoz vezet. A megbocsátás által a tettes és az áldozat, a megbocsátásra ráutalt és a kárvallott személy között egy különös kapcsolat és kötelező viszonyulás jön létre. Nem arról van szó, hogy a megbocsátó „jócselekedete” diadalmaskodik az örök hálára kötelezett bűnös felett - hiszen mindketten egy felsőbb igazság és rend érvénye alatt állnak. De a megbocsátást gyakorló kettős értelemben is „helyettes” lesz a vétkes számára: egyrészt a másik számára elenged valamit, amit az amúgy sem tudna jóvá tenni, s ennek deficitjét kénytelen maga elhordozni, másrészt a megbocsátó reprezentánsa lesz annak a felső ״ hatalomnak”, amely őt a megbocsátásra késztette. Innen nézve a kereszt (Krisztus keresztje) az irgalom forrásává válik a bűnös ember számára, a megbocsátó ember pedig Isten eszköze a bűnösök megigazításában. Az önmagát Isten eszközeként értelmező keresztyén ember és egyház minden lehetségest meg kell, hogy tegyen az áldozatok felemelésére, illetve az áldozatokat követelő struktúrák megváltoztatására. Ebből természetesen feszültség támadhat az egyház körül vagy az egyházzal szemben. De az ebből adódó konfliktusokat az egyház egészének kell elhordozni a hatalom mindenkori hordozóival szemben. Ez bizonyos szempontból egyet jelent az árral való szembeúszással, de mint ilyen ״ történelmi szerep vállalásával” is egy olyan világban, ahol a gazdasági-társadalmi és politikai struktúrák mindig (újabb) áldozatokat követelnek. Itt lesz nyilvánvaló, hogy a megbékélés, illetve kiengesztelődés nemcsak a múltra, hanem a jelenre és a jövendőre tekint - hisz nincs és nem is lesz olyan emberi cselekedet, amely ne lenne ráutalva a bűnbocsánatra. Az igazság és a megbékélés bibliai kijelentés fényében történő értelmezése esélyt adna nemcsak a múlt önreflexív áttekintésére, a ״ sebek behegedésére”, de olyan közös etikai normák feletti ״ közmegegyezésre” is, amely alapját képezhetné a demokratikus jogállami intézmények megszilárdításának. Pillanatnyilag társadalmaink nem büszkélkedhetnek a megbékélésnek ilyen fórumaival. A keresztyén egyház viszont a maga teológiai és etikai-szakmai kompetenciával nem szűnhet meg egyrészt kérlelni (2001 5,20) és meghívni a megbékélésre, másrészt a megbocsátás-megbékélés belső dinamikáját megélni, illetve bizonyítani. Ez által az egyház paradigma lehetne az említett fórumok megteremtésében, ahol keresztyének és nem-keresztyének számára egyaránt megtapasztalható lenne: a megbocsátás lehetősége magában hordozza egy új közösség ígéretét. Dr. Fazakas Sándor Jegyzetek 3 Günter Grass: Hagymahántás közben, Budapest 2007. 8-9. 2 Theodor W. Adorno: Was bedeutet: Aufarbeitung der Vergangenheit? In: Th. W. Adorno: Kulturkritik und Gesellschaft II. Gesammelte Schriften 10.2. Suhrkamp. Frankfurt a. M. 1997 (555- 572), 555. 3 Michael Beintker: Schulderinnerung als gesellschaftliches Projekt. Einige Erwägungen zur Forderung nach Aufarbeitung der Vergangenheit. In: Berliner Theologischer Zeitschrift. 17/2000. 7. 4 Schmidt Péter: A múlt lezárása vagy a jogrend védelme. In: Világosság 12/1994(19-22), 21. 3 M. Beintker: I.m. 9. ® Martin Karrer: Art. Sünde IV. In: TRE Bd. 32. 479-481. - V.ö.: Otto Weber: Grundlagen der Dogmatik. Bd 1. Neukirchener Verlag Neukirchen-Vluyn, 1987^. 658-677. 7Jürgen Moltmann: Der Geist des Lebens. Eine ganzheitliche Pneumatologie. Chr. Kaiser. München 1991. 137-138. 8Eilert Herms: Gesellschaft gestalten. Beiträge zur evangelischen Sozialethik. Mohr & Siebeck. Tübingen 1991. 14. 9 Lásd: Carl G. Juno: Nach der Katastrophe (1945). In: Ders: Gesammelte Werke. Bd. 10. Zürich 1971. 222. 10 Martin Honecker: Geschichtliche Schuld... I.m. 152. - Honecker itt Lpgstrup megállapításait veszi alapul. Lásd: Knud Ejler L0GSTRUP: Art. Sünde und Schuld. In: RGG3 VI. 500. 13 M. Beintker: Die Eigendynamik der Sünde in sozialen Systemen. Publikálatlan kézirat. Másolata tulajdonomban. 21. 12 Jan Assmann: Das kulturelle Gedächtnis. Schrift, Erinnerung und politische Identität der frühen Hochkulturen. München 1992. 88. 13 László János: Szociális emlékezet: a történelem szociálpszicholágiája. In: Magyar Tudomány 1/2003. 3. 14 Hayden White: A történelem terhe. Osiris. Budapest 1997. 134. 35 Lásd: Samu Mihály: Az igazságtétel jogelméleti vonatkozásai. In: Magyar jog. 6/1994. 332. 1® Kahler Frigyes: Szemtől szembe a múlttal. Válogatott írások. Kairosz Kiadó. Szentendre 1999. 150. 37 A. Michnik/V. Havel: Justice or Revenge? In: Journal of Democracy 4. 1 Januar 1993. 22. 20-27. Idézet: Gary Smith / Avishai Margalit (Hg.): Amnestie oder die Politik der Erinnerung in der Demokratie. Suhrkamp. Frankfurt a. M. 1997. 12.