Tiszatáj, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám

1965 / 6. szám - Szalai Imre: Lakatos Péter Pál : [tanulmány]

mia és a Kisfaludy Társaság tudós tagja. A tudós pap gondozásába veszi az értel­mes rokongyereket, irányítja szellemi fejlődését. A fiú játszva halad tanulmányai­ban, esze vág, mint a borotva. A nagybácsi az irigykedés, a pap a gúny tárgya a falusi csemeték között, de Lakatossal nem tanácsos kikezdeni. Nincs szüksége a nagybácsis tekintélyre, visszavág szóval, ököllel, és éles a nyelve és kemény az élete. Jó tornász, izmos, futásban sem marad el társai mögött. A katolikus gim­názium tanulója fölött ott magasodik óvón és serkentőn a hatalmas termetű, bol­tozatos koponyájú pap. Elkövetkezik a kamaszkor. Lakatos még nem számolhat lelkének erejével, tehetségének szépségével. Most még a test mindenhatóságának idejét éli. A sors gonosz volt hozzá, megcsúfította, s Isten — hol volt az Isten? Tűrte ezt? Gondviselése csak üres szófia beszéd. Lakatosban összeomlott az Istenbe vetett bizalom, elveszti a vallás óvó, dajkáló ölelését, megrendült hitében nem lel vigaszt, meghasonlott lelkében nem talál nyugtát. Műegyetemi hallgató voltam már akkor, galileista. Szabadságidőmet nyaranta otthon töltöttem, a nagyszülői házban, Lakatossal együtt. Elrémített meghasonlott lelkivilága, feneketlen hitetlensége, kétségbeesett élettagadása. Megdöbbentőn érez­tem, hogy az öngyilkosság határán van, valamit tenni kell. Magam is még kifor­ratlan, álmatlan éjszakákon át vívódtam a lelkiismeretemmel. Új hitet kellene adni a régi helyett. Lassan, fokozatosan bevezetem a szocializmus tanaiba. Sok évvel később kinn háltunk Lakatosék csörgői vincellérlakában Lakatos édesapjával. Ősznek évadja volt, zivataros. Az öreg Lakatos egy heves vita befeje­zéseként kikergetett az éjszakába. — Kommunistának nevelted a fiamat! — üvöl­tött rám, összekaptam a cókmókomat, s mentem ki az éjszakába. Kedves, jó Pali bá­tyám­, mit szólhattam volna? Kommunistának neveltem. Állhatatosabbnak magam­nál. Lakatos éppoly fanatikus kommunista lett, mint amilyen vallásos volt azelőtt. Isten méretben gondolkodott. 1916-ban Budapestre költözik és beiratkozik a Műegyetemre. Nem sok lelke­sedéssel járja az előadásokat, de eredményesen teszi le a vizsgáit. Közben ver­­selget és sorra mutogatja írásműveit nekem, aki már korábban írogattam. Versei természetesen még kiforratlanok, naivak. 1920-ban odahaza egy nyári estén olvassa föl azokat a költeményeket, amelyeknek hallatára meghatottan átölelem: — most már nem kellek neked a költészetedhez. — Ezek voltak első megjelent versei. 1922- ben hozta őket a Nyugatiban Osvát, aki nagyra tartotta Lakatos tehetségét. E sorok­ban a szabad vers akkoriban megszokott szögletességét legömbölyítve görgette ifjúi bánatát, ámbár ez már nem is a bánat maga, hanem a nosztalgia az elmúló szo­morúság után. Mert már­ tudja, kicsoda, s fennen hirdeti: Ember, Béke, Teteremtő. — Mindent átölelő igaz emberré vágyakozása a Határtalan vagy kezdetű versében szinte túlömlik a sorok peremén: Én véges vagyok, roncs, koldus. De mindent, amit a porban fetrengve összekoldultam, amit a földből kikapartam, amit teremtettem, neked adom mind, mind Te Határtalan, Ember. A német expresszionista költemények partetikus „Ember!" arculata kapja itt visszfényét, bárha tompítottabb pátosszal. S ugyane hatások mutatkoznak képzet­­társításaiban, szóösszetételeiben, meglepő jelzőiben: — fölpompáztam, szememet az öröm tisztaságával, — láztikkasztó erdőben jártam, — bánat-talaj, — bánat-lázak. De sóvárgó jószándéka megragadó: Tudom ki vagyok: Béke. És összetöröm a fegyvereket, kicsavarom az emberkezekből és emésztő lángokba vetem. Tudom, ki vagyok: Teremtő. És terhesen hordozom magamban új világok létrehozását, örökkévalóságát. A Tanácsköztársaság idején együtt vonulunk május 1-én, majd augusztusban Friedrichékkel szemben a Lánchídon. A rendőrök megkardlapozzák. A Tanácsköz- 475

Next