Tiszatáj, 1988 (42. évfolyam, 1-12. szám
1988 / 7. szám - Művészet
Azt válaszoltam, ha a hazám senkinek sem kell, én akkor sem, semmi esetre nem fogom elhagyni. Ilyenekről ne is beszéljen, mert hallani sem akarom. Így jutottunk el Kadelburgba. Mondom a fiúnak, menjen, igyon egy sört. Addig bekopogtam a jelszóval a megadott házba. Kijött egy férfi, és közölte, nem tud elhelyezni. Az istállóban, a szalmában, a jászolban, az ágy alatt, az ágy fölött, a szekrényben és a szekrény tetején mindenütt menekültek vannak. Ezzel becsapta az orrom előtt az ajtót. No, most mit csináljak? A lábam alatt folyt a Rajna. Örvényes is, jéghideg is, mert március volt, de hát mit lehet tenni. Nagyon jó úszónak számítottam, és azt hiszem, bátor voltam valóban. Azonban, amíg ezen gondolkoztam, ismét megjelent a fiatalember, tudakolva, mi van a szállodával, mert ha nincs hely, akkor el kell menni, és csináltatni egy máshová szóló elhelyezési papírt. Ezt elég unottan mondta, de annál lelkesebben kezdett rá a már ismert lemezre: — Miért nem megy Svájcba? Kell magának Németország? — darálja, csak darálja, hogy ne féljek semmitől, átsegít. — Kötélnek álltál végül is? — Mondom én magamnak, hogy vigyázz, meg óvatosan..., de azt is, hogy őrült vagy te, ez az, amit szeretnél, miért nem fogadod el, ha tálcán kínálják? Ő meg csak mondja, mondja ... — Van egy kis pénze? — Hát egy kis pénzem van. — Nem is kérnék sokat érte. Elvezetem a zöld határig, ez körülbelül 15 kilométer, ami nem a Rajna. Onnan aztán szépen átsétál. — Elég volt. Gondoltam, más lehetőségem úgy sincs. Valahogy majd csak lesz, hisz eddig is volt valahogy. Igent mondtam. Azt mondta, menjek vissza a szállodába, ahol egy éjszakára biztos be fognak fogadni. Este 9-kor pedig vár a hársfánál. Addig elkísért. Elváltunk. Nyugodtan visszamegyek. Nyolc órakor azonban hallom, puskatussal verik az ajtót. Följelentett. A Gestapo két halálfejes tisztje jött értem. Hátba vágtak, jól megvertek. Feltettek egy direkt vonatra. Kettejük között utaztam a Rajna partján — bár megpróbáltam volna átúszni! —, s meg sem álltunk a bűnügyi rendőrségig, ahol átadtak, mint kémet. Mit mondjak, természetes, hogy két keresztkérdés után kiderült, német nem vagyok. Megmotoztak. A noteszem tele volt svájci, franciaországi, angol, amerikai címekkel. Egy angol fontot találtak nálam; no, ez nem annak a bizonyítéka, hogy ha már német nem, de legalább németbarát vagyok. Az fel sem merült, hogy zsidó vagyok, de rámsütötték, kém vagyok. Nyomozni kezdtek utánam. Kevés eredménnyel, mert hiszen 1945 márciusa volt, s kelepcében voltak. Közeledtek a franciák, az amerikaiak, így azután belőlem akartak kiszedni valamit. Vertek. Ennem nem adtak. Kitalálták a kínzások, a lelki terror számtalan módját. Magánzárkában voltam, annyira veszélyesnek tartottak. Nem beszélhettem senkivel, mint szerencsésebb sorstársaim. A séták alatt tudtam csak egy-egy szót váltani az előttem állóval. Nekem is kellett dolgozni. Néha-néha ezért beküldtek hozzám egy nőt, aki megmagyarázta, hogyan kell azokat a szigetelőanyagokat csinálni, melyeket a V—1-hez és a V—2-höz készítettünk. No meg a híreket is hozta, hol tartanak, hogy közelednek a felszabadító csapatok. A legközelebbi város Immendingen volt, ahová már elérkeztek. A vallatásaim azonban továbbra sem maradtak abba. Annyit bevallottam, hogy magyar vagyok, és reménykedtem, reménykedtem. A legnagyobb reménykedés közepette bejön egy nap az inspektor. 03