Tiszatáj, 1988 (42. évfolyam, 1-12. szám
1988 / 9. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Szép gondolj rám (regényrészlet)
Tovább szepegett, érezhető bűntudattal. — Nem! Nem! Te csak jót akartál, én vagyok a hibás. — Semmit sem értek. Keresztkérdések, könyörgések, fogadkozások után szánta el magát a beszédre, ám akkor is ezzel kezdte: — Ugye, nem fogsz kikacagni. Nálad olyan könnyen megy. Inkább sajnálj és szeress. Ugye, nem gúnyolsz ki amiatt, hogy nekem az ezüstszürke tetszik jobban? Azt kellett volna megvenni. Azt. Újult erővel tört ki belőle a zokogás. Nem értettem meg azonnal, hogy a szövetről beszél. Átöleltem s csak azután szólaltam meg, amikor elfáradt és már csak egy-egy sóhajtás szakadt ki belőle, az is inkább panaszosan, mint fájdalmasan. — Cicuskám — suttogtam — félig van csak igazad. Az ezüstszürke szövet csakugyan szebb, mint a másik. A pulton! — édesem. A pulton! De rajtad nem mutatna, mert neked a kék a színed. Hidd el, hogy jól választottál. — Azt hiszed? — szipogta. Hangjában nyoma sem érzett az ellenkezésnek. Összeölelkezve ültünk egy ideig szótlanul, végül ő törte meg a csöndet: — Milyen jó, hogy te vagy és gondoskodsz rólam. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? Bekísértem a szobába. — Ülj az ágy szélére, amíg elalszom. Gyerekmódra aludt, egyik keze arca alatt, a másikat ökölbe szorította s furcsa görcsös mozdulattal a szájához nyomta. Álmában egyáltalán nem hasonlított az éber Magdához, arcát nem sugározta be a szeme. Olyanformán festett, mint egy durcásságába beleájult kisgyerek, akit valaki nagyon megbántott. Egy darabig még elnéztem, olyan gyöngének, olyan védtelennek látszott, olyan kiszolgáltatottnak, hogy elérzékenyültem, ezt az édes, ezt a pótolhatatlan teremtést minden veszedelmen át megőrzöm. Lábujjhegyen lopakodtam a fekhelyemhez, óvatosan magamra húztam a takarót, bár tudtam, ha egyszer elaludt, nem egykönnyen ébred föl. Egy kérdés mocorgott bennem. A nyári ruha is kék volt, mégsem okozott semmi gondot. Vajon miért? Csak nem azért, mert választék nem volt. Ilyenforma gondolatok között nyomott el az álom. Új nyári ruhámat Földváron a korzón szenteltem föl érkezésünk napján. Csöndesen sétáltunk. — Nagyon csinos vagy. — Köszönöm az elismerést. Néhány lépés után két szemrevaló kislány jött velünk szembe. Mindketten megnéztek, de ezzel vége is lett az érdeklődésüknek. — Ízléstelen fruskák! — hangzott a megvető minősítés. — ízlésesen voltak öltözve. — Nem erről van szó. De meg sem fordultak utánad! A semmittevés oly pompásan ment, mintha egész életünkben gyakoroltuk volna. A délelőttöt a strandon töltöttük, ismerősök között, akiket a véletlen sodort mellénk. A háziasszony kitűnően főzött, nem adagolta az élelmet, a tálat tette elénk, hogy együnk, amennyi belénk fér. Vidéken egyelőre nem érződött a háború. Ebéd után a diófa árnyékában sziesztáztunk, délután megint a Balaton következett. Napnyugtáig úsztunk, napoztunk, aztán napoztunk, úsztunk, fáradhatatlanul. 11