Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám

1992 / 3. szám - KRITIKA - Mák Ferenc: Az önpusztítás küszöbén (Burány Nándor: Margit-híd)

téssel — mintha históriás éneket mondana a kobzosok, regösök hangján (Máté Imre: Nagy Imre). A tipográfiai jel (Siklós István: Csönd Erdeje előtt) és a meghatározott helyen nagyot robbanó monogram (Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam 9 éves) ugyancsak hatásos eszköz az érdeklődés fölkeltésére (az utóbbinál a rejtőzésnek szinte egyetlen formája is volt). A groteszk épp sajátságos: a világot és történéseit egy kicsit felülről szemlélő látásmódjával (Petri György: A kis októberi forradalom 24. évfordulójára), melyet mindvégig filozofikus fintor kísér, éri el a megfelelő ha­tást. Ha ez döbbenet, akkor az ember azt sem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. A távoli múltba költözés, a téma kényszerű elidegenítése ugyancsak hatásos eszköz volt addig, amíg a cenzúra működött. (Nagy Gáspár Két nyárfa a hódoltság­ban című, 1981-es, tehát a forradalom negyedszázados évfordulóját ünneplő verse nem véletlenül vonzotta magához az „elterelő” alcímet: föllelt janicsárnapló 1556— 57-ből.) És akkor még hol vannak a számtalan variációt fölmutató portréversek: Nagy Imre (Faludy György, András Sándor, Petri György), Bibó István (Csoóri Sándor, Nagy Gáspár), Maléter Pál (Szepesi Attila), Mansfeld Péter (Kiss Dénes) és Angyal István (Balaskó Jenő) megidézése­ Ágh István, a valamikori Kossuth téri sortűz résztvevőjeként-elszenvedőjeként, Magyar Katalin című versét „első lelőtt szerelméhez” írja (Hulló levelek vére című prózája szintén erre az életét meghatáro­zó élményre épül), míg a hősökre emlékező Döbrentei Kornél, már a szabad szólás körülményei között, anélkül, hogy egy csöppet is lefokozná mérhetetlen fájdalmát, a forradalmat kísérő visszás jelenségekről is beszél. Éppen az ő Halottak napi verse a legjobb példa arra, hogy a líra — legalábbis annak egyik válfaja — ma sem hagy­hatja figyelmen kívül a politikumot, „mennyi sír fejfa nélkül, / menny a rögbe le­szédül, / hány sír földdel egyenlő, / hősökre uszult bendő, / kiknek betiltva domb­juk, / sejtjeinkből a dómjuk — [...] hej, mindig az a nóta —, / a vigéc Európa / szá­ját tépve buzdított, / s eladta, mint gyarmatot / barikádnyi jövőnket.. A kötet eme részében szereplő verseket, sajnos, nem erősítik a prózaszövegek. Csurka Istvánnak a Dióbarna Asszonyhoz (aki tulajdonképp a hazai) intézett fohá­sza (Modern szüreti ima) szép, érzékeny írás, ám Határ Győző A torony című pilla­natfelvétele, megindító témája ellenére, eléggé esetleges, nem is szólva Fekete Gyula gyöngére sikeredett emlékezésrészletéről (Későszülött történelem). A próza ily látvá­nyos háttérbe szorítását valamiképp magyarázza, hogy a szerkesztők — bevallottan — antológiájukban inkább a versekre helyezték a hangsúlyt. Viszont akkor hol maradt Határtól A léleknek rengése, Tűz Tamástól a Lázálom, hogy csak két jellegzetes ’56-os verset említsek? Nagy Lászlónak ugyancsak hangsúlyosabb szerepet szántam volna (A falak négyszögében), és Thinsz Gézának is itt volna a helye (Monoton októberi ének); különösen azért, mert több alig-költő is helyet kapott a gyűjtemény­ben. (Püski Kiadó, 1991.) SZAKOLCZAY LAJOS Az önpusztítás küszöbén Burány Nándor: Margit-híd Burány Nándor valamennyi eddig megjelent regényében az értelmiségi lét lehe­tőségeit keresi, s már a címekből is sejteni lehet, vállalkozása során milyen ered­ményre jut. Az Összeroppanás, a Csőd, a Cserbenhagyott című művei az önmegis­merés, az önfeltárulkozás és a személyiség kibontakozásának szomorú lehetőségei­ről , illetve lehetetlenségéről szólnak, a hőseit elnyelő rettenetes szakadékot pedig a kisebbségi lét történelmi mélységei nyitják meg. Aki önmagát keresve e szakadék mélyére tekint, az menthetetlenül bele is zuhan. De belezuhan akkor is, ha — mint 106

Next