Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 3. szám - KRITIKA - Szakolczay Lajos: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag (A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve)
re [...] Hazánk zúzott szívén a vér / görcsös, sajgó csomókba alvad. / Kőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat.” Ennek a fejezetnek ugyancsak van átütő ereje, ám a meglepetést az adja, hogy benne remekmű (Déry Tibor: Philemon és Baucis; Juhász Ferenc: Egy éposz első sorai) esztétikailag kétséges (Krassó György: Májusi hajnal), már-már dilettáns írásokkal keveredik (Németh Emil: Üllői úti siralom; Obersovszky Gyula: Kik vagytok ti stb.; Fónay Jenő: 1958. június 16; Hegedős László: Születésnapomra). Ha némileg érthető is a szerkesztők szándéka: azok is kapjanak teret, akik hosszú börtönbüntetést elszenvedve, szinte csoda, hogy megmenekültek az akasztófától, az efféle hígításra alig van magyarázat. A rossz versnek nincs dokumentumértéke; nem csupán az olvasót zavarja, hanem megtéveszti szerzőjét is, költőként láttatva őt, holott erre semmi fedezet. Márai Sándor Mennyből az angyala, Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című, valójában szerelmes versnek álcázott, ’56-os „körképe”, Nagy László Karácsony, fekete glóriája itt is nagy hatású, s meglepően jó az elsősorban nem költőként ismert Aczél Tamás bibliai történetre épülő Feltámadása. Kibédi Varga Áron Fohász 1957-ben című verse sokkal többet mutat, mint a költő egész lírája, viszont a nálunk sajnos alig ismert Fáy Ferenc Brantfordban írt (1956. nov.) nagy poémájából, a Jeremiás siralmaiból most csak részlet szerepel — megállapítható: így is kitűnő költő, de a kiemelés akarva-akaratlan csonkítással járt. (Mint ahogy nehéz volna azt is elképzelni, hogy Siklós István korábban már említett verse értékvesztés nélkül földarabolható.) Ebben a részben található Veres Péter naplórészlete is. Az íróban az idő tájt sok, egymással gyakran ellentétes érzés birkózott. Az ifjúság sodrását — amely őt is magával vitte — ugyan lelkendezve dicséri, de a későbbiekben, látván a vér folyását, így fakad ki: „Drága magyar népem, ó, hallgatag, gyermeteg magyar népem, sokáig aludsz, és aztán elveszíted a fejed.” A félelem görcse, a rosszul fölismert helyzetből adódó fölösleges aggodalom? A későbbiekben kedélye már annyira elkomorul — nem kevésbé az állandóan gyötrő szégyenérzet miatt —, hogy november 14-én már csupán ennyit jegyez naplójába: „Szégyellem a pennával való »harcot«, amikor másoknak a vére hull.” Ha az előzőekért lélekben megfeddtük volna, most azonnal következhetnék a bocsánatkérés. S az azt követő töprengés: ilyen időtávolból van-e joga valakinek is ítélkezni; egyáltalán fölidézhető-e az a sajátságos lélekállapot, amely a kompromisszumoktól ugyan vissza nem riadó, de alapjaiban tisztességes írót ily feddésre sarkallta? Az Ezerkilencszázötvenhat, te csillag című rendhagyó antológiának-olvasókönyvnek talán a Vannak magyarok címmel jelölt zárófejezete a legizgalmasabb. Ez az izmmlom természetesen egészen másféle, mint amit a forradalommal egyidejűleg született irodalom dokumentálása ad (Piros a vér a pesti utcán, Emelkedő nemzet). Nem kevesebbről van szó, mint 1956 utóéletéről: a megőrzendő s továbbviendő eszméről, a történelmi tudatot meghatározó — alakító? — neves és névtelen hősökről, s azok mai szirénéről stb. S nagy áttételekkel arról is, mit ér — egyáltalán ér-e valamit — az úgymond politikai költészet manapság. Nem túlságosan tehet-e rajta — évtizedekig így kellett „táncolnia” — a képekbe való burkolódzás; s most, hogy a ránk zúduló szabadság föltört minden gátat, a nyílt beszéd hatása, ereje fölér-e a korábbi versek, némelykor a sejtelem által is megemelődött szintjével? A jól mondható, pódiumra termett költemény — ünnepi gesztusával, a formaérzékenységet szinte mindenek fölé emelve — ma is nagy tömegeket vonz. Hangzásvilága csak segíti a befogadást. Klasszikus példa erre a Petőfire visszhangzó Faludy György-vers, az Ezerkilencszázötvenhat, te csillag. Élményszerű sodrása, melyet a vallomásosság, a lírába oltott történet alapjaiban meghatároz, letagadhatatlan. Utassy Józseftől (Pohárköszöntő) Tollas Tiborig (Mindszenty) sokan élnek ezzel a megszólalási formával. Van, aki a régi vers ízét teszi magáévá, hogy még borzalmasabbá váljék az oroszokkal tárgyaló magyar küldöttség letartóztatása (Kemenes Géfin László: Hódolat Tinódi Lantos Sebestyénnek), a másik — élve a balladisztikus épí 105