Tiszatáj, 2001 (55. évfolyam, 1-12. szám
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A történelem (regény)beszédes némasága
tiszatáj 11” 9. Temesvárott a pesti március 15-e híveinek hatására a hazafias tömeg a főtér négy sarkán a négy felekezet ünnepi sátrai közül a zsidó felekezetet hazafias felbuzdulásból lerombolta. A Századvégi történet egész históriai anyagát a Clara-figurát megteremtő jelen idejű élmény segített epikai formába rendezni. Nem műhelynaplóként, még csak nem is alkotás-lélektani mozzanatként tettem ezt a kitérőt. Regény-történelem-történet paradigmaváltozásaihoz próbáltam közelebb férkőzni. Ahhoz, amit D. Carpp mond arról, hogy a mindennapi emberi tapasztalatok narratív jellegűek, az elbeszélés előbb tapasztalat, s csak azután irodalom. Nem szerepel a kötetben a Gondolkodó magyarok húsz év előtti sorozata kapcsán írt esszém sem, amely a magyar gondolkodástörténet teljesítményeivel, karakterével, folyamatosság hiányaival, küzdelmeivel foglalkozik. Azzal a törésekkel teli vonulattal, amelyben mindig mindent elölről kellett-kell kezdeni. Az európai kultúra alapjai fölszámolódásának következményeiről szépen írja Földényi F. László: „A huszadik század vége ahelyett, hogy segített volna Európának viszszatalálni önmagához, a médiumok segítségével fölszámolta az önreflexió és önismeret lehetőségét... Aki ma Európát keresi, az Európa-eszme helyett magára hagyatott szituációk milliójával találkozik, jelentés nélküli történések tömegével, szimultán események végtelen halmazával, amelyeket nem köt össze semmilyen mélyebb átható értelem. A szituációknak ez a magára hagyatottsága: igazi, a szó eredeti értelmében vett idiotizmus.” Hayden White a történész terhének azt látja, hogy a kutatások méltóságát helyreállítva vegyen részt a jelennek a történelem terhe alól való felszabadításában. De a történész, folytatja, csak akkor juthat szóhoz a kulturális párbeszédben, ha komolyan veszi kora tudományos és művészi eredményeit, vagyis készséget kell mutatnia arra, hogy megkérdőjelezzen korábbi tudományos és művészi fogalmakat, s ezért minden pillanatban kétségbe kell vonnia a világot, tisztáznia kell, mi a különbség aközött, aminek lennie kellene és aközött, ami van. Nem állítanám, hogy ez a program önmagában és feltétlenül megoldásokhoz vezethet egy olyan korszakban, amikor a történelem már önmagában is felszámolódott, amikor a White által még megtisztítottnak és működőnek tekintett történelmi tudat is a magára hagyott szituációkra osztódott európai életnek az információs tudat által irányított másolatképzeteiben infantilizálódik. A regényírónak azonban nincs más útja, mint hogy maga is megkérdőjelezze a korábbi epikai formaváltozatokat, amelyek sokáig alkalmasak voltak az élet homályba merülő tapasztalatainak kifejezésére. A múlt, a történelem mint a megpillantás determinált sokfélesége, a legkülönbözőbb változatokban kúszik elő, mosódik el a művészet horizontján. Ez a plurális instabilitás a regény időtere, történelmi és nem történelmi téma ezen a metafizikai színtéren keres formát; a história nyomai jelen idejű bejárásokban olvashatók. Az emléket az emlékezés hívja elő, az emlékezés jelen idejű, ám az elbeszéléssel emlékké válik. Ez felfüggeszti a linearitást. De amiként a múlttá szublimálódó jelen nem szűnik meg, hanem formaváltozáson megy át, az esemény is az epikai alakzat részeként az elemek kombinatorikájában metamorfizálódik. A klasszikus modernitást felülbíráló posztmodernnek és a posztmodernet meghaladó újabb UTÁNISÁG regényírásának ez a közös kérdése. A történetről beszélek, a história-regény-szüzsé kontextusában. Azért közelítem meg a kérdéskört az episztemológia felől, mert számomra ez a nézőpont használható leg-