Tiszatáj, 2001 (55. évfolyam, 1-12. szám
2001 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd (Regényrészlet)
tiszatáj 11. képzelt el, egy egészen aprót, amely a vakolat mögött a falba illeszkedik, és benne ott a kincs, talán érmék és ékszerek, hogy ki rakhatta oda, nem tudni, néha a szüleire gondolt, végignézte kulcsaikat, mi mit nyit, van-e rajta ismeretlen kulcs, amely a páncélkazetta kulcsa, de nem volt, a páncélkazetta kulcsát máshol őrzik, egy másik rejtekhelyen, ami természetes, gondolta Kremkus, a páncélkazetta kulcsát is elrejtették, de ha nem is ők rejtették el a páncélkazettát a vakolat alatt, akkor egészen természetes, hogy nincs hozzá kulcsuk, egyszer arra gondolt, apjától megkérdezi, szerinte van-e a falban páncélkazetta, számtalanszor megközelítette apját ezzel a kérdéssel, az apja ránézett, és azonnal tudta, nem kérdezhet a páncélkazettáról, sokkal inkább azt, hogy hány kilométerre van a Nap a Földtől, és ha a világ végtelen, mi értelme van annak, hogy a Föld a Nap körül kering, miért van az, hogy ott kering, miközben a világ meg végtelen, úgy végtelen, mondta az apja, ha eldobsz egy botot a világban, akkor utána fölveszed, és egész életedben hajigálhatod, nem fog beleütközni semmibe, és ha itt a Földön dobálod, azt is végtelenül dobálhatod, mert a Föld felszíne is végtelen, és ahogy a Nap körül kering, az is végtelen, csak ismétlődik, végtelenül ismétlődik, és a világ is úgy végtelen, hogy minden pillanatban ismétlődik. Krónikus a fejét fogta, és azt mondta, akkor én mért nem vagyok végtelen, én miért nem ismétlődök végtelenül, vagy a nagymama, akit eltemettünk, miért nem ismétlődik végtelenül, helyette ott fekszik a föld alatt, egyben a földdel, és azzal együtt ismétlődik és nem külön, miért van az az érzésem, hogy ez nem is igaz, és miért próbálkoztatok azzal, hogy a nagymama elutazott, mikor ti is nagyon jól tudjátok, hogy világéletében utált utazni, minek menjen, mindenütt ugyanaz van, és akkor most jól elutazott, hátha ott nem ugyanaz van, csak nem tudtuk, mondta az apja, hogy hogy mondjuk el, hogy meghalt, olyan nehéz ezt elmagyarázni, mit kell ezen magyarázni, mondta Kremkus, tudom én jól, mivel jár ez, de ennyi virágot életében nem kapott a nagymama, mint a temetésen, végre kiérdemelte, igazi ünnep lehetett volna szegénynek, ha él, de hát az utolsó pillanatban meghalt, így nem, sajnos már nem láthatja, mennyi szép virágot kapott a temetése napján, de ha legalább pár nappal hamarabb rendezik a temetését, mielőtt még meghal, hogy örült volna a virágoknak, így meg mi haszna, elkésett mindenki, a temetésre túl késő virágot vinni, sokkal hamarabb kell, aki csak a temetésre visz virágot, inkább ne is vigyen, ott játssza mindenki az eszét a temetésen, hogy innye, pont most hoztam volna virágot a nagymamának, az meg pont most halt meg, micsoda szerencsétlen egybeesés, pedig jól tudta mindenki, soha életében nem vitt virágot a nagymamának, s most, hogy már nem vihet, megjelenik egy csokor virággal és búslakodik, hogy feleslegesen igyekezett ennyire, pont lekéste a nagymamát, már nem tudja odaadni neki a csokrot, csak leteszi a sírjára, ráadásul váza nélkül, elhelyezi a gyász virágait a sírdombon, a váza eszébe se jut, minek egy váza egy halottnak, a gyász virágai vízszintesen díszek