Tiszatáj, 2005 (59. évfolyam, 1-12. szám

2005 / 3. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Hites Sándor: Politika, poétika, tudományosság: a történelmi regény mibenlétéről

tiszatáj váltójaként, a történetírás imitálásaként vagy aprópénzre váltásaként. A műfaj a történeti érdeklődés számos anyagi, írott vagy képi megnyilvánulásával tartott (vagy leplezett el) kapcsolatot, úgymint a történeti festészet vagy illusztráció, a történeti múzeum, a törté­nelmi dráma, a nemzeti opera, a színházi jelmez- és kelléktár, a történelemtanítás, a fény­képezés és a filmkészítés. Hogy a történeti érzékenységnek akár mediális változástörténet keretében is leírhatóak a fejleményei, azt már „a történeti érzék keltésének”, más szóval a történeti ismeretek népszerű közvetítésének dualizmus kori (Rómer Flóris elővezette) programja is felismerte.15 A múlt reprezentációjának (változó jelenben változó érdekelt­ségű) dilemmái, a történeti tudat változó érzékenysége, a politikai ideológiák módosuló igényei a közvetítő-lejegyző eszközök cseréjét is előhívták, illetve az új eszközök előállása, meghonosodása, korábbiak elhasználódása vagy elavulása szintén módosulásokat eszkö­zölt nem pusztán a reprezentáció mikéntjére vonatkozó igényeken, de az elnyerhető ta­pasztalatokon is. Gondolok itt a történeti festészet szerepére a 19. század második felében, a történelmi filmére az 1960-70-es években és napjainkban, a történelmi emlékhelyek funkcióváltásaira, a történelmi ünnepek poétikájának és dramaturgiájának a módosulá­sára. A reprezentációtörténeti változások a történelmi múlt (mint valami immár nem jelen lévő) megjelenítését illetően nem csupán az egyes eszközök hierarchiáját és népszerűségét rendezték át időről időre, de a múlt közvetítésének poétikai vagy kulturális „köznyelvét” is rendre újraírták, s ezzel a történelmi múltra vonatkozó magyarázatok vagy leírások kon­szenzusképes változatainak tartalmait is befolyásolták. A történeti festészet rangvesztése nem független a történelmi regény leértékelődésétől, de talán attól sem, hogy a narratív történetírásnak a 20. század első felében csökkent a megbecsülése.16­17 A történelmi film népszerűsége pedig összefüggésben állhat azzal, hogy a történelmi elbeszélés a lektűr és a gyerekirodalom körében is helyet kapott. Általánosan szólva a faktuális és a fiktív elbeszélés különbségeire és azonosságaira nézve egy sor elméleti állásfoglalás felsorakoztatható. Ezek egy része a történelmi múlt reprezentációjának a retorikai, mások a narratív feltételeit járták körül. A korai Hayden White szemében a retorikai alakzatok a történetírásnak mind az elbeszélésmódját (kultu­rálisan azonosítható, archetipikus cselekményfajták), mind a kognitív teljesítményét (a történelmi „mező”, az ideológiai felfogás) meghatározzák, s ennyiben a történetírás és a regényírás formális jegyei közösek, nevezetesen egyként irodalmiak. Mások a retorikának ezt a strukturalista gyökerű elgondolását a társadalmi kommunikáció vizsgálatának ösz­­szefüggéseibe helyezték. Például Ann Rigney számára a retorika elsősorban nem trópusok rendszereként kap szerepet a történetírás megértésében, hanem a meggyőzés művészete­ként. Szemében a történelmi elbeszélés egyszerre szimbolikus-fiktív újralétesítése a múlt valóságának és valamely meghatározott közönség felé irányuló beszédmód, amelynek esz­közválasztását a társadalom vélelmezett elvárásai és a történész azt befolyásoló szándéka határoz meg.1 7 Jörn Rosen pedig a retorizáltságot a társadalmi praxis etikai vetületében is 15 Römer Flóris, A történeti érzék keltése, Századok 8 (1885): 114-135. 16 vö. Ricoeur, Paul, Time and Narrative, vol. 1., transl. MacLaughlin/Pellauer, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1984. 91-230. 17 Rigney, Ann, The Rhetorics of Historical Representation: Three narrative histories of the French Revolution. Cambridge University Press, 1990.170.

Next