Tiszatáj, 2015 (69. évfolyam, 1-12. szám
2015 / 2. szám - Balogh Gergő: A történelem hallgat (A történelmi regény és egy tudomány felszámolódásának küszöbén)
2015. február 19 99 valóban inkább a munka folyamán feltárható valószerűre, mint igazra illene irányulnia,27 mivel a levéltár valósága már eleve értelmezett,28 és az értelmezés szükségszerűen az értelmezett nem lefedett rétegei, azaz a tényleges (mindennapi) élet hiányaival szembesít. Másként fogalmazva, a történelemtudomány ilyesformán nem a múlttal, hanem a múlt archívumaival és az azokat elérhetővé tevő intézményekkel létesít viszonyt, tehát az eddigiek értelmében - túl jelen megállapítás egyébkénti nyilvánvalóságán - elvileg sem lehet képes az elmúlt valóságot a maga teljességében megragadni.29 Ezen a ponton megfordul Arisztotelész tétele, hiszen ha az irodalom a létezés látenciájából emelkedik ki, akkor pontosan a valaha volt - mindig fiktív - lét azon dimenzióival szembesít, amelyek a levéltári betűk közötti feltáruló térben 30 (vagy morajban) a történelemtudomány számára megszólíthatatlanok maradnak, hiszen ha az komolyan kívánja venni saját hitelesítési eljárását és csakis a „tényekre" szorítkozik, az azt is jelenti egyúttal, hogy ezt a terrénumot járulékos veszteségként ki kell szolgáltatnia az irodalom számára, hacsak nem kíván a határátlépés problémájába bonyolódni. Ilyesformán az irodalom képes lehet az elmúltat a történelemtudomány szemszögéből illuzórikusan ugyan, de nagyobb spektrumban lefedni. Az elmúlt valósághoz való hozzáférés - pusztán kvantitatív szempontokat előnyben részesítve - így az irodalom helyévé válik, még ha ez nem is jelenti azt, hogy a rögzítés eljárásai közötti különbségtételnek egy ponton túl, vagyis a szaktudományok politikai érdekeltségein kívül valódi tétje lenne. Mint a továbbiakból reményeim szerint kitűnik, történetírás és irodalom inkább a hasonlóságok, mint a köztük feltételezett „végtelen” differencia segítségével írhatók le egymás viszonylatában úgy, hogy közben egyik se kerekedjen ideologikus fölénybe a másikkal szemben, de mégis kritika alá vonódjanak a történelmi regény műfaji szerkezetében elfoglalt pozícióik tekintetében. Az Új historizmus amerikai ága éppen az elmúlt valóságokhoz való hozzáférés közvetettséggel terhelt mivoltának belátása miatt fordult el radikálisan az objektivitás történetírói követelményétől, azonban ez az irányzat követőinél később teljes relativizálódáshoz vezetett,31 amely - más, egyre hangosabb és elismertebb vélemények folyományaként 32 - egyúttal a történetírói gyakorlat narratív mivoltára is ráirányította a figyelmet, ez pedig korántsem elhanyagolható szempont. A történelemtudomány hagyományos megszólalása, akárhogy is nézzük, olyan szupernarratíva, mely Arisztotelész után szabadon saját tudománypolitikai érdek 27 „Eljött az idő, hogy a ténybeliséggel hitelesíteni szokott tudományosan igaz fogalmát felcseréljük végre a valószerű kategóriájával. Hiszen megfontolásra érdemes érvek szólnak amellett, hogy a tény konstruált és nem pedig eleve adott entitás.” Gyáni Gábor, Történelem és regény: a történelmi regény , Uő., Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007, 273. 28 Vö. Gyáni, Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem, 36. 29 Vo. 40. 30 „Ahogy az archívum logisztikai, de nem hermeneutikai összefüggéseket hoz létre, és ezért irodalmi, történetírói átformálást igényel, úgy a betűk archivális mikroszintjén sincs kontinuitás a köztes térben, tehát az írásjelek között a papíron, hanem csupán üres, fehér felület." ERNST, Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből, 118. 31 Általánosságban elmondható, hogy az újhistorikusok előfeltevései mélyén az a nézet lappang, miszerint történelmet írni annyit jelent, mint történelmet teremteni. Vö. GUMBRECHT, I. m., 403-405. 32 Közülük is a talán legnagyobb hatású szerző írásainak magyarul megjelent gyűjteményeként lásd: Hayden White, A történelem terhe, szerk. Gyurgyák János, ford. Berényi Gábor - Braun Róbert - Heil Tamás - JOHN Éva, Osiris, Budapest, 1997.