Tolnai Napló, 1953. november (10. évfolyam, 257-280. szám)

1953-11-01 / 257. szám

26 N Ä­P C­ö ffKi a tömegek közé!11 — jelszó váljon valósággá Bonyhádon is Bonyhád község a szántás-vetési munkáitokban igen el van maradva. Ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tolna megye a megyék közötti versenyben utolsó helyen kullog. Vaj­­om mi lehet ennek az oka? Ta­lán Bonyhád község dolgozó paraszt­jai nem annyira becsületesek, mint a szomszédos Kisvejké­é, ahol már rég befejezték a szántást-vetést? Vagy mint versenytársuknak, Zom­ba községnek dolgozó parasztjai, ahol a mezőgazdasági munkák közel járnak a 100 százalékhoz? Úgy vél­jük, hogy ne­m ez a hiba. Sokkal in­­k­áb az, hogy sem a tanács, sem a községi pártszervezet nem foglalko­zik eléggé dolgozó parasztjainkkal. Nem tesznek meg mindent, hogy meggyőző és felvilágosító munkával kizökkentsék őket az esőt­ váró ál­láspontjukból, hogy szakítsanak a „száraz a föld elmélettel". A tanács nem foglalkoztatja eléggé az ál­­landó bizottságot és inkább csak a bajok megállapítására, mint azok kiküszöbölésére szorítkozik. De a községi pártszervezet sem siet a tanács segítségére és nem bocsát elég népnevelőt rendelkezés­re a felvilágosító munkánál. Elég, ha rámutatunk arra, hogy hónapok óta alig jelennek meg 10—15-en a nép­nevelő értekezleteken, holott 80 nép­nevelője van a községi pártszerve­zetnek. Itt látjuk a szoros összefüg­gést a szántás-vetési terv alacsony teljesítésével. Nem felszínes, admi­nisztratív munkává vált népnevelő szervezésre van szükség, hanem a népnevelő hálózat tényleges kiépíté­sére és minden egyes népnevelő ak­tivizálására. A bonyhádi pártszerve­zetben igen sok szó esik a népne­velő hálózat megszilárdításáról, de vajmi kevés történik, legalábbis ez mutatkozik az eredményeknél. Ezt a tünetet a pártszervezetnek, és a ta­nácsnak a legsürgősebben fel kell számolnia, mert nem kis dologról, dolgozóink jövő évi kenyerének bizto­sításáról van szó. A pártszervezet valósítsa meg a párthelyiség falán ékesedő jelszót: „Ki, a tömegek közé!" A tanács ap­parátusa pedig kövessen el mindent az állandó bizottságok aktivizálására. Ebbe a munkába vonja be Jakab Antal, Jenei József dolgozó parasz­tokat, akik példamutatóan élenjár­nak az őszi mezőgazdasági munká­latokban, és beadási kötelezettségük teljesítésében. Ha fegyvertár­sun­k, segítőnk a ,,Propagandista 66 c. folyóirat A pártokta­tás beindítása minden évben jelentős esemény pártszerve­zeteink életében. Éppen ezért fontos, felelősségteljes munkát is ad párt­­szervezeteink vezetőinek. Különösen nagy feladat hárul ebben a munká­ban ránk, propagandistákra, annál is inkább, mert hallgatóinkat olyan szeremben kell a marxi-lenini taní­tások megismerésére, gyakorlati fel­­használására megtanítani, hogy ered­ményesen tudják maguk is, de moz­gósításukkal egész dolgozó népünk a kormányprogramm megvalósításá­ért vívott harcot segíteni. Nekünk propagandistáknak ebben a munkában hű fegyvertársunk és segítőnk a „Propagandista" című folyóirat is, azért, mert rajta keresz­tül közkincsünkké válik a többi propagandisták jó tapasztalatai is. Segítséget nyújt elméleti és mód­szertani cikkeivel ahhoz, hogy a klasszikusokat még eredményeseb­ben dolgozhassuk fel, s jól össze­kapcsolhassuk az időszerű problé­mákkal. A folyóirat konzultációs cikkei elősegítenek bennünket az egyes elméleti kérdések jobb megér­tésében, s a módszertani kérdések megvilágításával saját módszereink fejlődését segítik elő. Mindez szélesíti látókörünket, hozzásegít bennünket ahhoz, hogy sokoldalúan ismerjünk meg egyes kérdéseket, biztosabban tudjunk ál­lást foglalni s ezen keresztül még jobb nevelőmunkát tudjunk végezni. Csak egy példát említsünk. A „Pro­pagandista" legutóbbi száma nekünk propagandistáknak nagy segítség volt, amikor a Bolsevik Párt törté­netét tanulva a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom eseményeit ta­nultuk, vizsgáltuk, s arról beszél­tünk, hogy milyen hatása vo­lt e történelmi jelentőségű eseménynek hazánkban. Réthi László elvtárs cikke nagy segítség volt számunkra annak megértésében, hogy milyen nagy jelentőségű volt a hadifogoly mozgalomnak a proletariátus ma­gyarországi győzelméért folytatott harcában. Még világosabbá vált ben­nünk e cikk nyomán, hogy Lenin elvtárs zseniális előrelátása vált va­lóra ebben is. Élénken bizonyítva ezzel is azt a vitathatatlan tényt, hogy a szocialista forradalom nem csupán orosz jelenség, hanem útmu­tató példa minden ország munkás­sága számára. E folyóirat havonta jelenik meg, de már most látjuk, hogy nekünk propagand­ist­áknak nélkülözhetetlen segítőtársunk lesz, hogy hallgatóink elméleti színvonalát egyre maga­sabbra tudjuk emelni. Szalai Endre. P­ARTHÍREK Felhívjuk a Szekszárd város­ban tanuló Bolsevik Párt­törté­net második évfolyamának hall­gatóit és propagandistáit, hogy november 5-én délután 5 órakor a Pártoktatás Házában a nyolcadik fejezetből bevezető előadást tar­tunk „A polgárháború évei a Szovjetunióban“ címmel. Az előadás után az anyag szem­léltetésére a „Lenin 1918" című filmet fogjuk levetíteni. Kérjük a fent nevezett elvtársakat, hogy valamennyien jelenjenek meg, mert az előadás nagy segítséget ad az elvtársak tanulásához. Pártoktatás Háza, 1953 NOVEMBER 1 Pártok­tatás hívei a paksi járásból Járási pártbizottság Az elmúlt oktatási évben a járási pártbizottságon sem mutattak példát a funkcionáriusok ideológiai tudásuk fejlesztésében, a konferenciákra valló felkészülésben. A járási pártbizott­ság funkcionáriusainak meg voltak ugyan a tanuló­félnapjaik, de ezidő alatt rendszerint csak akkor tanul­ta­k, ha más dolguk nem akadt. A tanulófél napokon egy-két kivétellel mindig „egyéb" dolgokkal foglalkoz­tak. Ennek szomorú tapasztalatai voltak, mert hiszen a „példa" raga­­dós: a járás többi funkcionáriusai is kezdték eltanulni ezt a módszert és természetesen mindezt a pártoktatás rovására. Az idén már nincsenek ilyen hiá­nyosságok a járási pártbizottságon. Az ágit. prop. osztály szigorúan meg­követeli a tanulófélnapok betartását, vagyis gondoskodik arról, hogy a járási pártbizottság funkcionáriusai példásan tudjanak helytállni akár a konferenciák vezetésében, akár mint hallgatók a szemináriumok vitáiban. Ez is egyik magyarázata annak, hogy a megyei pártbizottság úgy ér­tékelte a paksi járás pártoktatását, hogy a legjobbak közé tartozik me­gyénkben.• Paksi Vörös Sugár tsz. Néhány héttel ezelőtt még több név szerepelt a „KUlépők"-l­is­tán. Köz­tük volt Papp József is. Ez idő alatt a tsz politikai szemináriuma is meg­kezdte munkáját. Az első foglalko­záson több olyan tsz tag megjelent, akiket nem osztottak be a hallgatóik közé. Papp József is elment, hátha hall valami érdekeset a csoportról, olyat, ami ezt is érdekelné. A foglal­kozást Tóth Károly elvtárs vezette. Először ismerkedéssel, a munkame­net megbeszélésével töltötték idejü­ket. Később rátértek az anyagra. Tóth elvtárs a rendeleteket ismer­tette, amelyek a termelőcsoporto­k megerősítését, megsegítését tűzték célul. A számtalan kedvezmény ugyancsak felkeltette Papp József érdeklődését, ugyanígy az a sok le­hetőség is, amelyek kihasználása jelentékenyen növeli az egy munka­egységre eső jövedelmet. Amikor számot vetett magában, arra a meg­állapodásra jutott, hogy azért mégis jobban megéri szövetkezeti tagnak lenni, mint egyénileg gazdálkodni. Nem húzta, halasztotta tovább az időt, hanem felszólalt a szemináriu­mon: — Nem lépek ki a csoportból... Azt ellenben elvárom, hogy engem is beossszanak erre a szemináriumra, mert ezentúl tudni akarom a párt politikáját, ismerni akarom a kü­lönféle intézkedéseket, nem úgy mint eddig ...* Bikács. A Petőfi tsz-ne­k és a községnek közös szemináriuma van. Az első foglalkozáson teljes volt a létszám, megjelent mind a 24 beosztott hal­l­­gató. A második foglalkozáson már csak tizen jelentek meg. A sok hi­ányzó ellenére jó volt a szeminárium. Alaposan meg­tárgyalták, megvitat­ták az anyagot Az elvi megállapo­dásokat konkrét dolgokkal támasz­tották alá. A foglalkozáson megbeszélitek azt is ,hogy hogyan számolják fel ezt a nagy lemorzsolódást, amely már az első alkalommal felütötte fejét A vélemény egyöntetű volt: foglalkozni kell azokkal a tagokkal, akik elma­radnak a szemináriumtól. Meg kell nekik magyarázni a tanulás jelen­tőségét. Ebbe a munkába pedig be­lekapcsolódnak a hallgatók is. A je­lenlevők vállalták, hogy azokkal fog­lalkoznak, akik hozzájuk közel lak­nak és gondoskodnak arról, hogy rendszeresen eljárjanak a szeminá­riumokra.* Járási DISZ bizottság. A járás területén gyenge a DISZ oktatás. A bizottságon készítettek ugyan egy tervet: hol, milyen okta­tás lesz, de ezt a tervet, csak rész­ben hajtotta végre a bizottság. A po­litikai köröknek például több mint egyharmada nem indult be. Hasonló hiányosságok mutatkoznak a politi­kai iskolák beindulásánál is. Itt az ideje, hogy a bizottság hozzáfogjon e hibái felszámolásához. Horváthné a vekkerre tekint: Jajj szent ég! — mindjárt jönnek ... és még nem csináltam semmit. Néhány perc múlva tiszta víz ke­rül két virágtartóba, a vízbe pedig virág. Az asztalit tiszta térítőve­l von­ja be. A sparhaltet megtömi jó szá­raz , faitörmelékkel; hadd égjen, lo­bogjon, hadd legyen jó meleg. Né­hány szál virággal, meleg szobában, így él a magyar asszony vendégsze­retete azok iránt, akik azért jönnek össze, hogy megbeszéljék a béke nagy ügyének napi eseményeit, most történetesen a Béke Világtanács Iro­dájának legújabb határozatait, ho­gyan készüljenek a járási béketalál­kozóra. Zsúfolásig megtel­ik az Ilonai ut­cai szoba. Horváthné alig győzi hor­dani a székeket. A sparhelt • pedig már-már kicsi­nek bizonyul, mert mindenki köréje igyekszik. Krajcsi néni egy kicsit liheg: — Ad­játok már egy széket, hadd ü­hes­sek már le, úgy siettem. — Csak nem a világ végéről jöt­tél, kedvesem? — Nem, hanem a fogorvostól. Köl­csön akartam kérni egy fogsort. — Még a száját is ellátja, mutatta, hogy felül bizony nincs foga — Mert hiába annyiszor megbu‘’ik az em­ber nyelve így fog nélkül. — ... és hol a fogsor? — Nem adott — nimaszkodik Krajcsi néni — azt mondta, nem te­het ilyen hirtelen. Végül arra kér­tem, hogy csak a mai estére kölcsö­nözzön. Még azt is a szájába rágtam, hogy a békéről akarok beszéln­i, azért kell. Azt hiszik adott? És most me­gint iitt vagyok, horpadt arccal, fog­­nélküli szájjal. — Sohse búsuljon ezért, vigasztal­ják valamennyien. Mi sem nagyon dicsekedhetünk a fogainkkal. Valóban. Ha az ember körülnéz, ezt nem is vonja kétségbe. 40—50 éven aluli talán egy sincs a szobá­ban,­­a gyermekeken és a háziakon kívül, de mégis fia­talos tréfálkozás­sal mesélnek, természetesen az uno­kákról. — Engem egyszerre 11 unoka vesz körül. Ha elérkezik a nevem,apja, tizenegyen hoznak virágot, meg süte­ményt, tizenegyen ölelnek, csókol­nak, — hallatszik a sarokból. — Te még akkor nem is nagyon dicsekedhetsz — vág közbe a 62 éves igazgatónő, Nagy Ilona néni. Engem ötször annyi képzeljék micsoda öröm ez. Mert hozzám nemcsak be­iratkoznak az apróságok, hanem mindjárt nagyanyjuknak is fogad­tak. Az egyik az­t mondta: már a ma­mámat is a tanítónéni tanította, így hát én az unokája leszek. Halász néni, a jelenlevőek között talán ő a legidősebb — elgondolkozva megjegyzi: — Milyen szép is az öregség. Fiatalkoromban nem örül­tem így az életnek mint­ most. Csak vágyódtam a­z ilyen békés élet után... Krercsi néni veszi át a szót: — de azért én egy kis félelmet is érzek. Tudják szomszédasszonya­im, amikor az ember meghallgatja, hogy valamelyik „szomszédja" be­­akar törni hozzá, ki akar­ja ra­boni, akkor nincs nyugta. Koreába végre elhall­gattak a fegyverek, de ezek az amerikaiak tovább akarják folytatni. Sőt utána még minket is ki akarnak fosztani. A Béke Világtanács azért fordult hozzánk, még mihozzánk öre­gekhez is, egy olyan felhívással, hogy ne engedjük kiújulni Koreában a háborút semmilyen magyarázko­dással. Mert most mit csinálnak az amerikaiak? A foglyokat például ha­lálra kínozzák, izzó tűkkel szurkol­ják testüket, lábuknál fogva fel­akasztják őket csak azért, hogy az amerikai oldalára álljanak, az ame­rikai életformát válasszák. De úgy­is mondhatnám, hogy támogassák a háborút, mert az amerikaiaknak nem elég a sokezer koreai kiontott vére. ősz haján a villany fénye játsza­dozik, feke­tekeretes szemüvegét hom­lokára tolja, megpihenten járatja te­kintetét „szomszédais szornjaira". Egy pillanatra a sarokhoz tapad szeme: két kislány, Mucsi Erzsike és Hor­váth Erzsiké valami papiros és ce­ruzafélével vesződik. Néha játékos pajkossággal meglökik egymást majd a beszélő Krajcsi néni felé for­dítják pirosrózsás arcukat. Figyelmek, ők még gyermekek. Nem értenek ebből a békebeszélgetésből semmit Gyümölcsöt vesznek egy kosárból és majszcolják. Talán elsősök lehetnek és talán éppen most tanulják az M- betűt leírni. Nem néz ki több belő­lük, de azért kíváncsian figyelnek. Okos tekintetük szinte odaragad Krajcsi néni szájához. — Amerika a gyarmatokon is ilyen véres dolgokkal foglalkozik. Az én elgondolásom szerint azonban nem sokáig folytathatja ezt mert a né­pek ellenállnak. Most éppen Kenya jutott eszembe. A hős kenyai veze­tők, a hős egyszerű emberek, akik nem hajlandók egy tányér ételért ro­­­­botol­ni az uraiknak. Az amerikaiak­­ ilyen életet akarnak mindenütt. Ne­kik ezért kell a háború. — A háborúzó pedig isten mentsen meg va­lame­nnyiőnket — sóhajt fel egy idősebb néniké. — Amikor Hitler elvitte a fiamait Né­metországba, Bergen-i Bergenbe azt hittem, talán meg is őrülök. És mi­ért vitte el? Az urakért. Neki ott semmi keresnivalója nem volt Ami­kor hazajött szegény, elmesélte, hogy ha egy órát késnek a szökés­sel, ott pusztulnak el ők is a töb­biekkel. Krajcsi néni saját történetével szőtte tovább a beszéd fonalát: Az­­ első világháborúban öt hozzátartozó­­­mat veszítettem el. Elképzelhetik,­­ hogy milyen érzés ez számomra még ma is. Ezért nem kell nekem a há­­­­ború, hanem az kell, hogy így élhes­­­­sünk tovább. Ilyen tiszteségesen, mint ami öregségemre jutott.­­ Valaki gúnyos hangon felveti: So­kat beszélnek arról, hogy Amerika azért akar az egész világon új lenni,­­ hogy olyan élete legyen mindenkinek mint az amerikaiaknak. — Azt pedig köszönjük — vágnak közbe többen is. Krajcsi néni kap az alkalmon, el­mesél egy esetet: Kész Nándor egy rokona kiment Amerikába, most a­­ háborús években, ő itthon maradt.. . Pár év múlva családjuk született.­­ Az amerikai rokonok mindjárt az­után érdeklődtek, hogy van-e a kis­fiúnak kelengye. Azt válaszolták ne­kik, hogy több mint az ő gyermek­korukban öt másik pólyásbabánaik. Utána pedig ők megkérdezték, hogy hát ti hogyan éltek. Az amerikai ro­konok ilyen formában válaszoltak: Erről nem alkarunk soka­t beszélni. Mindenesetre szeretnénk, ha még­­egyszer hazamehetnénk Magyar­­országra. Halász néni ebből mindjárt le­szűrte a következtetést is: — Vagyis ilyen a mi életünk. Ezért kell nekünk továbbra is béke meg szeretet, ezért kell ellene szólnunk, ha Koreában újra háborút akarnak: megalkad­jé­k gyújtani a szalmakazlak sarkait, hogy azután az egész lángba boruljon. Nekünk meg ne lehessen ilyen nyugodt életünk. Nagy Hona az idős igazgatónéni szól most: — Tulajdonképpen azért jöttünk össze, hogy a békevágyat­ erősítsük? Krajcsiné: Igen. — Édeseim erre nem volt szükség, mert nekem az a véleményem, hogy talán senki sem akarja erősebben a békét, mint mi. Amikor ezeket az apróságokat nézem — mutat a sa­rokba — a masnit a hajukban, a mosolyt az arcukon, valahogyan mindjárt a béke az első gondolatom. — Iliuskám, én téged kiigazítlak — válaszol neki Krajcsi néni. Mi akarjuk a békét, mert mindegyünk­nek van valami féltenivalója. De nem mindenki van ám így. Nem is­mered azt a Guzsi kulékot. Az nem akarja a békét. Azt szeretné, ha a régi világ jönne vissza és azért kell neki a háború. És a többi Guzsi kulák ... Valaki felveti: Na de végre be­széljünk arról is, hogy mit is kéne tennünk. Mert az tudnivaló, hogy a békét sem várhatjuk ölbetett karok­kal, mint a süllytg aíiambot. Az ám, tegyünk is valamit — mintha csak összebeszéltek volna, úgy hagzott a szoba a hasonló tettre­­kész szarvaktól Nekem az a véleményem — szól a sarokból valaki, hogy először küld­jünk üzenetet a Béke Világtanácsnak Krajcsi néni: — Én mindjárt meg­mondom azt is, hogy mit. Üzenjük meg, hogy büszkén ál­ a az új dunai hidunk itt Földváron és amilyen szilárdak annak a pillérei, olyan szi­lárd a mi békear­aratunk is. — Úgy bizony, mindannyian bé­két akarunk — toldotta meg Halász­­néni — békét, szeretetet... A fiatal vő Gyuna Péter valami gesztenye­tisztí­tással foglalkozott egész idő alatt. Most abbahagyja. Talán, mert nem akar zajt csapni. Talán, mert figyel. Vagy mind a kettő. — De üzenjük meg azt is beszél tovább Krajcsi néni, hogy mi öregasszonyok is velünk, a béke magvait szórjuk mindenfelé. Én még a­kkor is járom a szomszédokat és beszélek nekik a békéről, meg ar­ról, hogy hol mi történik a világ­politikában, ha térdig kopnak a lá­baim.. Mert megéri. Ezt az életet örökbe akarjuk hagyni a fiainknak, unokáinknak, vagyis ez lehessen majd a végrendeletünk: béke és sze­retet. Ezzel vagyont hagyunk utó­dainkra és tisztelnek majd érte ben­nünket, virágot ültetnek sírjainkra. — Ezt én is aláírom ... én is ... én is — mondották valamennyien. * Indulnak kifelé, a Hold lesüt a folyosóra, megvilágítja a melegszívű öregek arcait. Egyik is,­­másik is bú­csúzni akar, de azután „helyesbíte­nék", így szól egyikük: Vagy külön­ben menjünk együtt, ahogy megbe­széltük. Úgyis egyfelé lakunk, a Béke­ utcában. A két kislány pedig az igazgató­nőm után szól: Pannosas* felírtunk ám mindent, úgy, hogy elf­udjuk majd mondani az útitörő gyűlésen, hogy a nagyma­máink miről beszéltek. . . . hiszen ők már nem is olyan hozzá nem értő apróságok, ahogy az ember véli az első látásra, hanem az általános iskola harmadik osztályá­nak tanulói... B. r. Békebeszélgetés Dunaföldváron . . .

Next