Tolna Megyei Népújság, 1957. július (2. évfolyam, 153-178. szám)

1957-07-26 / 174. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG trdemes különös emberek ezek a nakiak — ez jár az eszemben folyton most is, amikor már egy-két nap eltelt a beszélgetésünk óta. A minap azzal fogadtak a tanácsházán, amikor bementem és ismét a munkájukról kezdtem érdeklődni, hogy nem kell ám őket azért annyira dicsérni, mert talán meg sem érdemlik. Utaltak egy cikkre, ami legutóbb jelent meg a lapban, hogy az úgy megdicsérte őket, mintha nem tudom milyen nagy tettet hajtottak volna végre. Pedig ők nem számítják különös dolognak azt, amit csináltak és amit csinálnak. Máshol akkor tesznek általában szemrehányást az újságírónak, ha rosszat ír a vállalat vagy a tanács munkájáról, s ha jót ír — esetleg többet is, mint tapasztal — akkor hallgatnak, tudomásul veszik és igyekeznek ismét hasonló információt adni. Azt mondja a tanácselnök, Ricsovics József, hogy ne csak jót írjunk az ő községükről, mert van ott bőven tennivaló. De, hát ha az újságíró arról írna rosszat, ami jó, akkor őt bántaná a lelkiismerete, hogy igazságtalan volt, így, hát kénytelen vagyok ismét elismeréssel írni a községben folyó kulturális tevékenységről... Nakon még soha nem volt kultúrcsoport. Ki törődött a múltban azzal, hogy a falu fiatalságának legyen hol szórakozni, művelődni, úgy művelődni és szórakozni, hogy abból a szórakozónak legyen haszna. Volt valamikor egy Leventeotthon, de oda a fiatalok nem szórakozni jártak, hanem kényszerből katonai kiképzést tanulni. A nemrég elkészült kultúrházat most annál többen keresik fel szívesen és ott jóleső érzéssel szórakoznak. Nem csak vasárnap van forgalom a kultúrház termeiben, hanem hétköznap is, amikor a mezőről hazajönnek. A jövőben tekepályát is akarnak építeni a kultúrházhoz, hogy az idősebb emberek is találjanak szórakozási lehetőséget. Régen két kocsmája volt a községnek, a Nagy Mari nénié és a Buzogány-féle vendéglő, ahol napirenden voltak a verekedések ellentétek szítódtak a lakosság rétegei között. Az akkori vezetők örültek is az ilyen ellentéteknek, mert így legalább másfelé terelődött a dolgozók figyelme. Mi lett volna, ha egyszerre egy véleményen lett volna a falu lakosága? Hogy szeretik a kultúrát Nakon, annak ékes bizonyítéka az, hogy amikor van előadás, már a 300 férőhelyes új kultúrotthon is kicsinek bizonyul. Igaz, hogy a kultúrház belső berendezése még nagyon foghíjas. Ha előadás van, akkor székeket a szövetkezettől, a tanácstól és az iskolától hordanak össze, vagy visz hazulról az, aki le akar ülni. De ez sem lesz már sokáig. A kormány 10 ezer forintot utalt ki a község részére, hogy vásároljanak berendezést az új kultúrházba. Azt gondolná az ember, hogy a nakiak a kultúrház építésén végzett társadalmi munkával kidolgozták magukat egy időre s most majd elégedettek lesznek. Nem így van. A kultúrházat sem tekintik még befejezettnek. Még egy nagyobb termet is akarnak hozzá építeni, aminek elkészültével színházterem lenne emelkedő nézőtérrel, a jelenlegi nagyterem pedig megmaradna tánc és egyéb szórakozóhelyiségnek. Azt is mondják, ha már van szép kultúrházuk, akkor meg kell teremteni annak a lehetőségét is, hogy oda egy-egy rendezvényre kultúrált emberhez illően jelenhessenek meg. A község főutcájának azon az oldalán, ahol a kultúrház áll, nincs járda, s ősszel vagy télen — amikor általában a kulturális rendezvények vannak — sárosan tudnak csak megjelenni azokon. — Lebetonozzák a járdát — határozták el és ezt úgy közlik, mintha azt mondanák, hogy a faluvégen kivágnak egy bokrot... Amit eddig elmondtam, hogy felépítették a kultúrházat, hogy járdát akarnak építeni, hogy eddig még soha nem volt Nakon kultúrotthon és még elmondhatom azt is, hogy a kisvasútnál várótermet akarnak építeni társadalmi munkával ... csak száraz tények, amik mondanak valamit, de mögöttük talán több, jelentősebb dolog van, mint maguk a tények. A tények mögött kell keresnünk a miértet. Azt, hogy miért csinálják mindezt a nakiak. Mi adja nekik most ezt a nagy lelkesedést? Talán úgy válaszolhatnánk erre, hogy úgy látják érdemes. Maguknak csinálják. Támogatja őket az állam is. A múltban nem tartották mindezt érdemesnek. Úgy se ők használták volna ki, hisz építettek sok mindent, amit csak építeniök volt szabad, de élvezni már más élvezte. Most az örömöt is ők találják ott, s így talán az öröm is megsokszorozódik, mert jobban a magukénak érzik. Buni TÁBORHELY, Paks, 1957. VII. II Ez a nap emlékezetes marad mindnyájunk számára, nem csak azért, mert ezen a napon kezdődött el az első KISZ tábor Paksnál a Duna túlsó oldalán, s ennek mi voltunk a résztvevői, hanem azért is, mert sikerült tökéletesen elázni. Körülbelül fél óráig tartott a zápor, de Noé bárkájának vízözönbeli hangulatából csak a zöld ágakat cipelő galambok hiányoztak. A lányok — mert azok is voltak velünk — szárazon megúszták, de a négyes sátor lakói, mint öt hontalan veréb, kóvályogtak a sátrak között, mert kiöntötte őket a hirtelen zuhany, ödönke, a kettes sátor parancsnoka, és öt veszedelmes társa hátborzongatóan vészes üvöltő kórussal adta tudtára mindnyájunknak, hogy bokán felül érő vízben próbálják menteni, nem túlságosan választékos ruhatárukat. Ödönkéről, ha már itt tartunk, még tudni kell egyet-mást, mint a tábor egyik fő egyéniségéről. Szőke volt, nagyorrú s tizenegynehány éve ellenére diszkrét kis pocakkal büszkélkedett. Mindent legjobb barátjának, hihetetlenül nagykaliberű gyomrának áldozott és ráadásul Dombóvárról jött, ami rövidesen fogalom volt a táborban. A dombóváriak birkóztak, versenyt úsztak, kikenték egymást cipőkrémmel, egész tánczenekarral vonultak be a táborba és természetesnek vettük, mikor egyik reggel hét sátor közül hármat áttelepítettek és bonyolult vizes csapdákat raktak a sátorajtók elé, hogy mindezt Rudi és társai, a dombóváriak eszelték ki. Táborozás kirándulás nélkül természetesen nincs. Mi is kirándultunk hát a hét végén Paksra, a konzervgyárba. A tábor vezetői egy kis enyhe félelemmel indultak el, mert két napja már mást sem lehetett hallani, mint tanakodást: kapunk-e a gyár híres készítményéből, a meggyborból? Élen a zenekarral, kora délután vonultunk be a gyárba és elég volt egy jó vacsora az üzemlátogatás után ahhoz, hogy zenekarunk élénk és zajos közreműködésével a hangulat a lehető legjobb legyen. A helybeli tánccsoporttal még táncoltunk egyet, aztán behozták a demizsonokat. A 26 középiskolás olyan lett, mint egy hasonló létszámú hamisítatlan angyalcsoport. A komoly „Professzor úrtól” kezdve a tábor tréfamesteréig, „Sósáig”, mindenki példásan viselkedett. Szinte furcsa volt ettől a viharos, örökmozgó, mindig csínyeken töprengő társaságtól ez a mértéktartó nyugalom, de megvolt a magyarázata. Az egyik csak ennyit jegyzett meg halkan: — Tudjuk, mivel tartozunk ... De nem csak mi látogattunk, bennünket is látogattak. A konzervgyáriakon kívül kijöttek hozzánk a géderlaki KISZ-szervezet tagjai és meghívásukat csak azért nem tudtuk elfogadni, mert az eső ismételten megkísérelte elönteni a táborunkat. Az állandó paksi látogatók mellett egy-két helybeli vendégünk is volt. Egyik napsütéses délelőtt furcsa kettős közelítette meg a tábort: egy jóltáplált tehén kullogott a tábor felé, szarvain a lábaival kapaszkodva egy pöttömnyi gyerek lógott. Ez volt Józsi, a közeli házak egyikének legifjabb lakója. Úgy odaszokott hozzánk tehenestül együtt, hogy éppen csak aludni járt haza. Végefelé járt a tíznapos ázás-fürdéspihenés, amikor tábortűz köré gyűlt össze a huszonhat fiatal. Késő éjszakáig szólt a zene, szállt a dal, közbe-közbe csendesen elbeszélgettünk, felelevenítve a kalandokat, míg el nem hangzott a szokásos figyelmeztető: takarodó! Negyed óra múlva már csak az őrök köpenyes alakjai jártak a sátrak között. 1957 JÚLIUS 26. Gondolatok 1<s*nnkedí$». Vannak pillanatok az emberek életében, amikor valamilyen külső hatásra megfeledkeznek magukról, ez a külső hatás olyan lelki folyamatot indít el bennük, ami aztán ismét külsőségekben is megnyilvánul. Egyszerű példa erre, mondjuk, egy labdarúgómérkőzés, ahol a látottak alapján kapott külső hatás belülről ismét kifelé abban nyilvánul meg, hogy a szurkoló megfeledkezve magáról, elkiáltja magát, vagy lendít egyet a lábán, mintha ő is játszana. . . Természetes, hogy érzelmeit az ember igyekszik mások előtt visszatartani, de elfeledkezve, mégis kinyilvánítja őket. Ilyen esetnek voltam a szemtanúja a napokban Gyulaj községben is, ahol egy idős bácsika kíváncsisága ébresztett bennem gondolatokat. A községi tanács előtt, ahol három-négy idősebb gazda várakozott, egy lánctalpas traktor állt meg. Amikor a gép vezetője bement a tanácsházára, a tömegből kivált egy bácsi, és a traktorhoz ballagott. Látszott a léptein, hogy különös cél nélkül közeledett feléje. Csak kíváncsi volt rá, s talán azt is elfelejtette, hogy társai ott vannak a közelében. .. Körüljárta a gépet, megnézte alaposan elölről, oldalról, még meg is tapogatta a lánctalpat.. . Milyen gondolatok ötlöttek fel benne e rövid pár perc alatt? Erre lennék kíváncsi én is. Talán azt latolgatta, hogy ez a gép mennyivel erősebb, mint az ő két lova. Talán arra is gondolt, hogy ez után a gép után akasztva, mennyivel mélyebben hasít az eke a földbe, mint az ő két lova mögött. Lehet, hogy sokat magyarázták már neki a népnevelők, hogy a géppel végzett munka előnyösebb, nagyobb termést biztosít, mint az állati erővel végzett, de ő nem győződött eddig meg róla, s most, amikor saját akaratából ismerkedett meg a géppel, most elismerte, meglátta, hogy valóban így van. Talán felvetődött benne eddig is a gondolat, hogy a gépállomás gépeivel kellene dolgoztatni, de mindig elvetette, hisz ott voltak a lovai, s lehet, hogy most úgy határozott, hogy az őszi mélyszántást már ilyen géppel végezteti el ő is ... Fiatal korában is biztosan szívesen settenkedett a gépek körül, de akkor elzavarták onnét. Abban az időben gépe csak a módosaknak lehetett, akik még azt se vették szívesen, ha a szegény ember gyereke nézegeti. Most talán az is feltűnt neki, hogy azt a lánctalpast a „Jóska, vagy Pista gyerek” vezeti, akinek az apja vele együtt cselédeskedett. „Csak” egy lánctalpas állt meg ott, ami ma már szinte mindennapi esemény — de amikor az a gép elment onnét — biztos vagyok benne, hogy a bácsi utána nézett és még később is ébreszt benne gondolatokat ez a rövid, talán egyperces ismerkedése a géppel. ■ . tádi Hosszú utak — rövid képek (Riport helyett) Az országutak csavargója sokat jár, sokat lát. Szépet is, csúnyát is. Néha két szeme is kevés belekacagni a világba az örömét, máskor kevés volna a könnyezésre is, — mert az élet ilyen. Vidám is, sírós is, győzelmes is, küzdelmes is —, mert ez az élet mégis csak emberekben és igen, az embereken történik. Az országutak csavargója nagyon sok emberrel találkozik, barátja alig van ,ismerőse számlálhatatlan. De legtöbb az élménye. Külön-külön csak apróságok (a mozaikszem is kicsi), de belőlük összeáll a kép, a nagy és a monumentális. A költők életnek hívják és — főleg a kezdők — nagy betűvel írják. Pedig az életben, ma és mindörökké csak egy jogos nagybetűs van: az Ember. Róla szól, hát neki — Neki ajánlom. Az Embernek. I. A TANÍTÓ ÚR A falu, ahol találkoztam vele, valahol az isten háta mögött van, vizek között, ég és föld határán, — egy kicsit a régmúltból ittmaradottan. A tanácsháza primitíven faragott kődíszei még a halász—vadász— pákász ősök büszke rátartiságát hirdetik a mai nemzedéknek. Az ősi foglalkozásokat ma már kiszorította a technikával tárulkozó élet, de az öregek emlékezete még tud adatokat és tud meséket. Van közöttük, akiknek a nagyapját még csónakon vitték a temetőbe, de sok üggyel-bajjal, mert a szembe fújó szél mind visszaverte a csónakot... Szóval: Itt még meghalni is gond volt a múltban, nemhogy élni. A tanító úr ebben a faluban végzi a kultúra magvetését, és negyvennégy küzdelmes esztendő alatt negyvennégy osztály került ki a keze alól. Az első tanítványainak már az unokái is iskolások. Vidám szemmel kacag reám és ráncos arcán jókedvű ráncocskák enyhítik a gondokverte barázdákat. Nem ma találkoztunk először, de így még nem álltunk soha egymás mellett. Ő is mindig sietett, én is. Most nyugodt kényelemmel karikázzuk a „Kossuth” füstjét és most ismerkedünk igazán. — Úgy látom, elégedett vagy... — veszem elő a közhelyet. (Mindig fordulatos és érdekes párbeszédek csak a jó regényekben vannak. Az életben sok a közhely.) — Persze, hogy elégedett vagyok. Most utasítottam vissza a havi nyolcvan forintjukat... s elbök a cigaretta parazsával arra valamerre, ahol a megye székel. Nem egészen értem, ha hallom is, amit mond, de igyekszem okos arcot mutatni. Szerencsémre, folytatja kérdezés nélkül is: — Havi nyolcvanat ajánlottak fel a kultúrcsoport vezetéséért. Alamizsnának szánták? Segítségnek? Mindegy. Nem pénzért csinálom. — Pénzért nem csinálom. Hát visszaküldtem... Elégedetten szív egy utolsót a cigarettából, aztán alaposan eltapossa az eldobott csikket. — Nyár van, vigyázni kell. •— Még most is tanító. De nemcsak beszél, példát mutat. Ezt csinálta négy és fél évtizeden át, a hátralévő pár esztendőben sem tudná már másképpen csinálni. Iskolásgyerekek jönnek, nagyot köszönnek a tanító úrnak, meglep, hogy milyen bátran szembenéz köszönés közben a tanító, meg a tanítvány. — így tanítom őket. Aki nem néz szembe, nem egyenes ember. Ezekből pedig az lesz. Az osztályban nem él meg, aki hazudik. Nem is szoktak. Hm, nem lehetne ezt a felnőttek között is megcsinálni, tanító úr? A gyerekek vígan rugtatnak a Duna felé, mi új cigarettát gyújtunk. Ha százszor születnék, százszor tanító lennék. Pedig nem könnyű kenyér. Nehéz, inkább irgalmatlan nehéz. A fizetés most javult valamit, jutalmat is már többször kaptam ... Mégse tudnék ma sem más utat választani. Egy kis csend húzódik közénk a vallomás után. Töméntelen gyermekkacagás, sok verejtékes óra, rengeteg gond, de még több eredmény áhitata ez. A tanító úr meghatódott egy kicsit. Én is. Aztán egyenesbe húzza magát és meginvitál: — Te muzsikus ember vagy, gyere, játszok neked valamit. Hallgatom a hegedűjét. A játéka nem művészi, de pontos, precíz, egyszerű és hivalkodás nélkül való. — Játszott ö már boldogult Magyari Imre hegedűjén is, a Gyöngyösbokrétának. A Gyöngyösbokréta igazi népi gondolata az ő fejében született meg, — csak üzletemberek, kalmárkezek elragadták tőle, a népiből népiest, a magyarból magyarost csináltak. Fájó szívvel látta a hamisítást, — megakadályozni nem tudta, hát eljött. Csak először — Magyarországon elsőnek — megalkotta a ma már közismert „üveges tánc” koreográfiáját. És most ez az ember, ember az embernek, muzsikus a muzsikusnak ajándékból muzsikál. Ahogy hallgatom a játékát, és nézem-nézem az arcát, büszke leszek, hogy ez most nekem szól, s nem cserélnék az oktatásügyi miniszterrel sem, mert ő talán nem is tudja, hogy él az isten háta mögött valahol, vizek között, ég és a föld határán egy öreg pedagógus ,akit negyvennégy esztendő óta a becsületes munka emelt a legnagyobb rangra, arra, hogy így hívják: a mi tanítónk. Jogosan! Jánosy Zoltán. Könyvismertetés Benito Pérez Galdós: Zaragoza ostroma (Móra Ferenc Kiadó). A XIX. század elején Napóleon hadai többek között elözönlik Spanyolországot is. De a spanyolok vakmerően szembeszállnak a francia hadakkal és több esztendős partizánharcban az első súlyos csapást mérik a francia császár mindaddig veretlen tábornokaira. A függetlenségi háború egyik legfényesebb eseménye Zaragoza ostroma. Ezt örökíti meg az író 46 kötetes regényciklusának e részében. A regény hőse, Aracelli nemcsak a legendás ostrom eseményeit örökíti meg önéletrajzi formában, hanem megeleveníti környezetét is. Az emberek sorsa, a papnak szánt fiatal katona szerelme az uzsorás lányával, Zaragoza katonáinak, asszonyainak hősies helytállása tragikusan s egyben vidáman villan fel a történelmi égzengés közepette.