Tolna Megyei Népújság, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-15 / 39. szám

1959. február 15. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Falusi hétköznap — Történet 1979-ből —H­ as­zabó István ma reggel is — mint most néhány nap óta — korán elment hazulról, öt órakor indult az autóbusz, az aratókat vit­te a határ alsó részébe. Korán kel­lett indulniuk, hogy hat órakor, mint rendesen, megindulhassanak a kombájnok. A kertészek őket is megelőzték, az Út mellett már paprikával, paradi­csommal, uborkával, zöldségfélével teli ládákat raktak gépkocsira, hogy a városi piacra szállítsák. Amint az országúton robogott az autóbusz, Szabó rajtafelejtette a szemét az út és a Sió közt elterülő földeken. A kora reggeli napsugár ott csillogott a vízsugarakon, aho­gyan az esőztető berendezések sok­sok forgó szórófeje locsolta a növé­nyeket. — No lám. Meg sem látszik, hogy egész júniusban nem volt eső... — jegyezte meg az autóbusz utasa. — Nézzétek csak, mekkora a kukorica! Tán még egy lovas sem látszana ki belőle. Emlékeztek? Valamikor ilyen­kor csak kötésig ért legfeljebb. — Bizony, mégis csak jó volt itt a Sió mentén öntözésre berendezked­ni. Valóságos kincsesbánya ez a bo­zót. — Fiatal fiú mondta ezt, Hor­váth Lali, a zsákos Szabó István kombájnján. ■— Ha tudnád, milyen nehezen jutottunk el odáig, amíg ezt a kin­csesbányát kiaknázhatjuk — szólalt meg Szabó. — Húsz évvel ezelőtt nagyon­­ kevesen akartak itt szövet­kezetet. Három évvel voltunk az el­lenforradalom után... Az akkori szö­vetkezet éppen csak létezett, és az emberek úgy voltak, előbb látták meg a rosszat, mint a jót. 1959-ben aztán megindult itt is a lavina. Ha­marosan szövetkezet lett az egész falu. 1963-ban épült fel az első száz férőhelyes istálló, ott, az állomás fe­lett. Az autóbusz zökkenve állt meg a tábla szélén, a beszélgetés félbesza­kadt. Az emberek kiszálltak. Rövid megbeszélés, amelyet Szabó István ezzel fejezett be: — Nyomjuk meg most reggel, amíg nincs olyan meleg. De úgy, hogy megint többet arassunk, mint a Kiss-brigád. Azzal a kombájn vezetőülésébe ült, beindította a motort. A többi kombájn motorja is felbúgott, mél­tóságteljesen cammogva indult meg egymás után az öt gépóriás. Nehéz, dombos terepen arattak, de ezek a legújabb típusú kombájnok jól bír­ták a nehéz terepet, vágószerkeze­tük követte a talaj egyenetlensé­geit. Horváth Lali volt a zsákos Szabó gépén. Az izmos, húsz éves fiúnak ugyancsak volt dolga, szaporán tel­tek a zsákok, miközben a gép mö­gött bálákba kötve maradozott el a bizalma. Külön zsákba gyűlt az ocsu, és a tiszta mag. Lali piros krétával rajzolt jeleket a zsákokra, mielőtt a földre csúsztatta őket, hogy a szál­lítóbrigád megkülönböztethesse, me­lyikben van tiszta mag és melyik­ben ocsu. Megérkezett a vontató is. Lali ba­rátai, Molnár Pista és Kiss Feri vol­tak a rakodtatók. Csak annyi dol­guk volt, hogy a földről az emelő­­szerkezetre helyezzék a zsákokat. Egy húzás a fogantyún, és a szer­kezet a vontatóra emelte a búzával teli zsákot. — Hogyan fizet? — kiabált le ne­kik Lali. — Huszonöt mázsával! Legalábbis azt mondta Miska bácsi! — kiabál­tak vissza a fiúk. — Ez igen! Kettővel több mint ta­valy volt. Este hol találkozunk? — Szokás szerint a KISZ-otthon­­ban. Holnap­­ színházi előadás lesz. A Madách Színház jön az Éjjeli me­nedékhellyel. — Láttam már Pesten is. De azért megnézem én is. Ma este megnéz­zük televízión a vízilabda VB. köz­vetítését... — Jó, rendben van! — kiabáltak a fiúk a tovahaladó vontatóról. M­iután az ember elment, Sza­­bóné is hamarosan felkelt. Reggelit kellett készíteni a két gye­reknek, a 15 éves Pistinek, a 12 éves Lacinak, meg az öreg Szabónak. Az emberre nem volt gondja, neki már­­ elkészítette a reggelit este, s mielőtt elment, csak ki kellett vennie a fal­­ba épített hűtőszekrényből. Megszokott mozdulattal kapcsolta be a villanytűzhelyet. Néhány perc múlva már beszólt a fürdőszobában szöszmötölő gyerekeknek. — Jöhettek reggelizni. De a nya­katok közé csapok, ha olyan ren­detlenséget hagytok, mint tegnap. — Csak a Lacit tanítottam fil­met előhívni — mentegetőzött. Pis­ti, amint az asztal mellé ültek. Az asztaltól is ő állt fel leghamarabb. — Lemegyek, segíteni a tejesek­nek — jelentette ki. — Segítek va­jat készíteni. — Én meg megyek az iskolába, úttörőfoglalkozásra. Most állítjuk össze a végleges programot is, mert a jövő héten a mi őrsünk megy a Balatonra — így Laci. — Várj meg Pisti — kászálódott fel az asztaltól az öreg Szabó. — Én is elmegyek­, körülnézek egy kicsit az istállókban. Legfeljebb egy órá­val később megyek az »öregóvodá­ba«. A család szétoszlott, Szabóné mo­sáshoz látott. A mosófülkében a mo­sógép mellé odakészítette a szen­­­nyest, bekapcsolta a vízmelegítőt. Néhány perc múlva már a mosó­gépbe engedte a meleg vizet, szak­szerűen belerakta a mosnivalót, a mosószer, majd bekapcsolta a gé­pet. Leült a székre, megvárta, amíg a mosógép önműködően kikapcsol, leáll, gyorsan kiszedte a tiszta ruhát és a facsaróba rakta, amely egyút­tal megszárította és ki is vasalta. — Na, a mosással meglennék, jö­het többi munka — állapította meg magában vagy másfélóra múlva. • Oisti az öregapjával az istállók felé vette útját. A vasúti át­járónál éppen előttük csukódott le a sorompó, de a kanyarban már fel is tűnt a robogó vonat. — Itt a félnyolcas személy — je­gyezte meg az öreg. i— Ezer lóerős Ganz—MÁVAG Diesel-mozdony — állapította meg Pisti. — Érdekes, emlékszem rá, néhány évvel ezelőtt még az öreg, füstös gőzmozdonyok jártak. — De azokhoz is hol voltak, ame­lyek még az én gyerekkoromban, az első világháború előtt jártak — tet­te hozzá az öreg. — Háború? Milyen volt az? — csodálkozott el Pisti. — Sok lenne arról beszélni fiam. Az a jó, hogy te már nem ismered. Amikor születtél, előtte már az atom meg a hidrogénbombát is be­tiltották. A repülőgépek most már csak utasokat, meg csomagokat szál­lítanak. Meg betegeket. Amikor tavaly a Tóth Imrének eltörött a lába, mi­lyen hamar itt volt érte a helikop­ter, hogy kórházba vigye. Tényleg, az iskolában történelemben tanul­tuk is, hogy az amerikaiak a hábo­­rú végén atombombát dobtak Hiros­­himára és százezer embert pusztí­tottak el. Lassan beszélgetve értek az is­tállókhoz. Hányszor járt már itt az öreg Szabó, de mégis, mindannyi­szor elcsodálkozott az új istállón, amikor eljött. Az önitató berende­zés nem volt előtte új, fejőgépet is látott már, vagy húsz évvel ezelőtt a tamási Vörös Szikrában. Hanem az újabb berendezések... Amikor a szövetkezetet megala­kították, kézzel kellett hajtani a darálót, vágni a szecskát, vékában behordani az állatok elé a takar­mányt. Most meg? A betonjászlók felett egy szállítószalag mozog mo­zog lassan és mindegyik jószág elé odatálalja a maga porcióját. És nem­­ téveszti el, hogy valamelyik elé kétszer tegyen! A trágyát a padló­­ba épített szállítószalag viszi ki az épületből és rakja csillébe. Amint megtelt, önműködően kiürül, majd­­ másik sínen indul visszafelé.­­ — Hogyan csináljátok ti, hogy egy tehén sincs, ami 25 liternél ke­vesebbet adna — kérdezte Takács Petit, Kovács Józsefet, Juhász An­tit, akik a fejőgépeket rakták rend­be. — Hogy mit csinálunk, hogyan csináljuk? Hát etetjük őket. — Etetitek, etetitek — dohogott az öreg. — Hát etetés az, amikor valaki egyet kattint a villanykap­csolón és ott a takarmány az állat előtt! —Bizony, ez az etetés. Nem élünk már abban a fatengelyes vi­lágban, mint amikor még a szövet­­­­kezetet alakítottuk — válaszolt Ko­­vács József, aki ugyancsak közel jár már a nyugdíjazáshoz, az ötven évhez. — Ne irigykedj öreg, inkább örülj, hogy a gyerekeidnek, meg az unokáidnak nem kell tizedikért aratni, mint neked ötven évvel ez­előtt. — Jó, jó, hát nem is azért mond­tam, csakhát... Nem is vagytok ti már parasztok, hanem valóságos mesteremberek.* A­z »öregóvodában« már ott ta­­lálta az öreg Szabó a hozzá hasonló korú nyugdíjas öregeket. Az öregek Székháza — ők nevezték el öregóvodának — a falu egyik leg­szebb, új épülete. Itt töltik napköz­ben szabadidejüket a nyugdíjas szö­vetkezeti tagok. Beszélgetnek, ol­vasnak, kártyáznak, rádiót hallgat­nak, a televízió műsorát nézik , és ha éppen kedvük kerekedik, meg­isznak egy-egy pohár sört. Itt kap­nak tízórait, ebédet, uzsonnát, tel­jesen ingyen. Az orvos harmadna­ponként meglátogatja őket, megvizs­­­gálja, s ha kell, orvosságot ír. (Egy fillért sem kell érte fizetni a gyógy­szertárban.) Az öreg Nagy János, a komája az ablakon nézelődött kifelé. Szabó János ráköszönt. — Na, nézelődsz, komám? — Igen. El-elnézem az új tanács­házat, az iskolát, a gyógyszertárat, a szövetkezeti székházat. Az egész utcát. Hogy megváltozott minden a húsz év alatt. — Bizony komám, megváltozott, megváltoztatta a szocializmus. De azért nem vagyok elégedett, ko­mám. — Aztán miért nem? Hát nincs meg mindened, ami csak kell öreg­napjaidra? , — Éppen az nem tetszik, hogy öregségemre van meg minden. Miért nem lehetek én most húsz éves? BOGNÁR ISTVÁN a ÍREK Az ellenőrzés ereje Ebédeltünk az egyik járási szék­hely éttermében. Mind­­ekelőtt az tűnt fel, hogy előzékenyek voltak a­­ felszolgálók minden vendéggel szemben. Ezután pedig az tűnt fel, hogy az ételadagok — a szokásos­tól eltérően — kissé nagyobbak és sokkal ízletesbbek voltak. Minden­­­esetre nagyon örültünk ennek a kel­­­­lemes meglepetésnek, csak azt nem értettük, hogy mi történt itt, mi okozta ezeket a nagyobb és jobb adagokat. Nem csináltunk nagy prob­lémát az ügyből, hiszen nekünk az a lényeg, ami a tányérban van. A szomszéd asztalnál előfizetéses étkezők ültek. Amint egy kicsit oda­figyeltem, kiderült, hogy náluk is ez a beszédtéma. Pedig az nagy szó, ha már az étteremben az előfizetéses étel minősége és mennyisége is meg­javul. Márpedig most ez is megtör­tént s valamennyien hálás pillantá­sokat vetettek a felszolgálókra és a tálaló ablakon kinéző szakácsra. Csakhogy ezek az előfizetésesek már azon is problémáztak, hogy mi okoz­ta ezt a változást. Végül is, mint jó ismerősüktől, megkérdezték a fel­szolgálótól: — Milyen nap van ma, hogy ilyen ízletes és sok az étel? — Oh, kérem — válaszolta — nincs semmiféle különleges nap, csak... S most tölcsért formált a kezé­ből és úgy súgta az érdeklődőknek. — Csak ma kijön X ellenőr kar­társ a megyétől. Jelezték. Minden percben itt lehet... Másnap már ismét olyan embe­rekkel találkoztam az étteremben, akik elégedetlenül csóválták a fe­jüket az étel láttán. Akkorra már véget ért az ellenőrzés... B. F. — Ügyeletes orvos 1959. február 15-én dr. Hidasi J. István, Szekszárd, Rákóczi u. 46. Telefon: 46-94. — A Déryné Színház Szigligeti ri­­billió című darabját február 19-én Bonyhád közönségének mutatja be. — Az 1956. évi adókimutatás sze­rint New Yorkban 45 személy lakott, akinek jövedelme évi egymillió dol­láron felül volt. 1954-ben csak 19 mil­liomost tartottak nyilván New York­ban.­­ Három dolgozó parasztot vettek fel a fácánkerti Vörös Hajnal Ter­melőszövetkezet csütörtöki közgyűlé­sén 14 hold földdel. Megjegyzendő, hogy az utóbbi időben minden köz­gyűlésen történik felvétel. — Kiderült a titok. A pingvinek azért képesek tengervizet inni, mert mirigyeik kiszűrik a sót. — Szovjet orvosok új vérátömlesz­­tési eljárást dolgoztak ki olyan bete­gek számára, akiknek erei erősen összeestek: az átömlesztés a csonton keresztül egyenesen a velőbe törté­nik. — Az érettségi előtt álló tamási gimnázium tanulói közül az első fél­évi bizonyítványosztás során a IV/a osztály érte el a legjobb eredményt. — A mucsfai fiatalok huszonnégy tagú színjátszó csoportja farsangi mulatság keretében bemutatta Mó­ricz Zsigmond: Nem élhetek muzsika­szó nélkül című színművét. A dara­bot a tél folyamán bemutatják Nagy­­vejkén is és a környező községekben. Az előadások tiszta bevételét a nyá­ron egy balatoni kirándulásra fordít­ják, amelyen a színjátszó együttes tagjai vesznek részt. A paksi nőbizottságról A paksi földművesszövetkezeti nő­bizottság az elmúlt héten nagysza­bású farsangi bállal egybekötött kul­túrestet rendezett nagy sikerrel. Az első szám Nóti Károly: »Majd a je­genye« című egyfelvonásos jelenete volt, amelyben a legjobb alakítást Adorján Ferenc játéka nyújtott. A többi szereplők közül ki kell emel­ni még Haág Mária, Schönweisz Jó­zsef játékát is. Megérdemelt tap­sot kapott a 14 tagú tánccsoport és Tuba Imréné, aki magyar nótákat­­ énekelt. A nőbizottság legfiatalabb­­ aktivistája Tuba Erzsike slágereket énekelt, s bájos hangjával igen megnyerte a közönség tetszését. A műsor keretében Rauth János mo­nológot mondott és néhány villám­tréfával szórakoztatta a közönséget. Lacza Istvánná a nőbizottság el­nöke munkáját a földművesszövet­kezet segítette, támogatta, különö­sen sok segítséget kapott Bányai György, Losonczi József és Schön­weisz József földművesszövetkezeti tagoktól. A bál rendezésében szép számmal részt vettek olyan paraszt­asszonyok is, mint Mittler Józsefné és Winter Jánosné, akik ez alka­lommal kapcsolódtak először a nő­bizottság munkájába. A paksi földművesszövetkezet nő­bizottságának kulturális rendezvé­nyének bevétele 3719 forint volt. A bál bevételén lakodalmi edényeket vásárolnak majd, amelyet a földmű­vesszövetkezeti tagok között lako­dalom alkalmával kikölcsönöznek. Jó munkamódszerek a Bonyhádi Zománcgyár üzemi tanácsánál • Ha a beszámolót olvassa az ember, arra következtethet, hogy 1958-ban minden részleg, mindenki jó munkát végzett. Pedig 1,3 száza­lék lemaradás volt a minőségnél 1957-hez viszonyítva, miből adódik ez?... Az export-vödörgyártásnál is komoly hibák voltak, amik még most is fennállnak, miért nem szün­tették meg eddig? — Erről beszélt az első hozzászóló, Hahn József, a Bonyhádi Zománcgyár üzemi taná­csának legutóbbi ülésén. — Helyes lett volna a beszámoló­ban részletesebben és reálisabban értékelni az egyes műhelyek, részle­gek munkáját — mondta Kretzer János, majd számonkérte a legutób­bi ülésen tett és elfogadott javas­latának sorsát, ami az újítómozga­lommal volt kapcsolatos. — És egy­más után szólaltak fel az üzemi ta­nács tagjai, ki a munkafegyelem­mel, ki a távlat­tervekkel foglal­kozott, volt aki azt mondta el, hogy nagyobb figyelmet kellene fordí­tani a takarékosságra az üzemben, mert például a festő műhelyben hat­nyolc nagyfogyasztású villanyégő­­nek van egy kapcsolója, így csak az összeset egyszerre lehet felkap­csolni, vagy leoltani, amikor eset­leg csak egy lámpára van szükség. Komoly vita alakult ki több kér­désnél, mint a fiatalkorúak helyze­te az üzemben, egyes gépek hasz­nálhatósága, a minőségi munka stb. Több, mint harminc hozzászólás hangzott el, mire határozathozatal­ra került sor és az elnök bezárta az ülést. Alig egy éve, hogy hogy megala­kult a Bonyhádi Zománcgyár üzemi tanácsa és ma már egyre eredmé­nyesebben oldja meg feladatait. Per­sze, az első ülések ott sem voltak olyan mozgalmasak, mint egy évvel a megalakulás után. Csak néhány hozzászólás hangzott el, azok is fő­ként az olyan témáknál, mint a nyereségrészesedés felosztása, a kü­lönböző juttatások elbírálása. Ma pedig nincs a gyár életének, főként a termelési problémáknak olyan te­rülete, ami ne érdekelné az üzemi tanács — az üzemi demokrácia e fontos szervének — tagjait. A dolog nyitja az, hogy mind az üzemi bizottság, mind a párt szerve­zet komoly gondot fordít az üzemi tanács munkájának segítésére. Az üzemi tanács tagjainak lehetőségük van egy-egy ülésre alaposan felké­szülni, hiszen nemcsak ott hallják meg, hogy miről is van szó, hanem az ülés elé kerülő beszámoló­k— il­letve beszámolók — szövegét már egy héttel az ülés előtt lesokszoro­sítják, így a tagok négy-öt nappal előbb már kézhez kapják azt. Mód­jukban áll nemcsak áttanulmányoz­ni, hanem megvitatni műhelyük, üzemrészük dolgozóival a napirend­re kerülő kérdéseket a beszámoló alapján. Erre egyébként nemcsak az egyes üléseken hívják fel a figyel­müket, hanem a beszámolóhoz mel­lékelt meghívón is, így az üzemi ta­nács munkájában nem is az a 29 dolgozó vesz részt, aki »hivatalból« tagja az üzemi tanácsnak és az a 16, akit úgy választottak be, hanem jóformán az üzem minden dolgozó­ja, akik javaslataikkal, észrevéte­leikkel segítik az egyes üzemi ta­nácstagok munkáját. A gyárban tovább akarják javí­tani az üzemi tanács munkáját. Még mindig nehézséget jelent, hogy a tanács tagjai nagy részének igen hiányosak az üzemgazdasági, mű­szaki ismeretei. Most folynak az elő­készületek egy tanfolyam megren­dezésére, ahol több előadást tarta­nak majd az üzemi tanács tagjai részére az őket érdeklő problémák­ról, a munkájukhoz szükséges isme­retekről.

Next