Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
1980. augusztus 17. Alfons Mucha szecessziós álma ,lfons Muchát Párizs Ä j harmincöt éves koráéiban fedezte fel. S ......... plakátjainak csodáiói közül alig tudta valaki is, hogy ez a legendákkal körülszőtt festőművész a dél-morvaországi Ivancice u Brna községben született 1860 júliusában. Pályáját mint járásbírósági írnok kezdte, de ennél a „civil” foglalkozásnál sokkal kedvesebb volt szívének a zene és a festészet. Miután a tizenkilenc éves Mucha valahol olvasott a Burghardt és Kautsky bécsi színházi cég műhelyéről, jelentkezett és fel is vették mint díszletfestőt. A bécsi Ringtheater leégése és a cég csődbe jutása után visszatért Morvaországba és Mikulovban telepedett le, itt fedezte fel Khuen gróf, Mucha későbbi mecénása. A festő a közelben fekvő Hrusovany-i kastélya ebédlőjét díszítette, s vele ment családi várába, a tiroli Grandeggbe is, útja innen a müncheni akadémiára vezetett. Zsebében a friss akadémiai diplomával rövid időre visszatér Csehországba, s 1888-ban Párizsba megy, hogy ott folytassa tanulmányait. Hét teljes, rendkívül igényes, többnyire iparművészeti munkában és többnyire nyomorban eltelt év (zenealbumok fedelét falinaptárakat, vignettákat, ex libriseket festett) után rámosolygott a szerencse. 1894 karácsonyára váratlan megrendelést kapott a Renessaince Színháztól, Sarah Bernhardt számára kellett plakátokat készítenie a Gismonde című darabhoz. 1895 újév napján a Gismonde-ja már minden utcasarkon látható, s egész Párizst elbűvöli a plakát keskeny, hosszított formátuma, elegáns dekoratív nőalakjával, finom, halk tónusával, lágy körvonalaival, szimbolista díszítőelemeivel, felületével. Megszületett a „le stíl Mucha”. Ekkor kezdődött el a legtermékenyebb időszaka, Sarah Barnhardttal való együttműködése (1895—1904). Különböző színházi és reklámplakátjai születnek, dekoratív panneau-i, könyvillusztrációi, ekkor készíti ornamentális és dekoratív motívumokból álló „documents décoratifs”-jét. Már 1897-ben eljutott Csehországba a honfitárs festőművész hírneve, röviddel első két párizsi kiállítása után. A „Salon des cents”ban rendezett plakátkiállítás replikája a Prágában megrendezett, árusítással egybekötött kiállítás volt, a kiállítás anyagának nagy részét a kelet-csehországi chrudimi múzeum vásárolta meg. Chrudim nagy szerepet játszott a művész magánéletében is: kilenc évvel az első chrudimi kiállítása után, innen vitte magával élettársát, Marie Chytilovát. Párizsi munkája — bár igen sikeres volt — nem elégítette ki Muchát. Franciaországi tartózkodása alatt állandóan azzal a gondolattal foglalkozott, hogyan fejezhetné ki művészi eszközökkel a hazája iránt érzett szeretetet, hogyan róhatná le nemzete iránti „tartozását”. A gondolat 1900-ban már konkrét formát öltött: elhatározta, hogy megfesti a szláv népek legjelentősebb eseményeit megörökítő sorozatát. „Ebből a gondolatból született meg a Szláv Eposz című művem” — írja Mucha egyik levelében. „Saját költségemre akartam megteremteni, hogy.... népemnek ajándékozhassam.” Hogy az ehhez szükséges anyagi eszközöket megteremthesse, Amerikába ment. Innen 1910-ben végleg visszatért hazájába, ahol a Zbirohkastélyban valósította meg álmát — húsz, nyolcméteres vászonból álló monumentális képsorozatát. Tízet a cseh, a többit más szláv népek történelmének szentelte. Ezzel a művével — amit tizennyolc évig tartó, rendkívül igényes munkával valósított meg és 1928-ban Prága városnak ajándékozott, (ma a képek Moravsky Krumlovban vannak kiállítva) — Mucha végleg elfordult legkimagaslóbb szecessziós időszakától, bár neve ezzel mindörökre összekapcsolódott. S így nem marad más hátra, minthogy Louis Aragon szavaival egyetértve ismételjük: „Ma, amikor századunk kezdete a múltba tűnik.... ez a nagy cseh művész — Gauguinnel és Toulouse Lautreckel együtt — úgy tűnik nekünk, mint a korát legjobban észrevevő, látó szem, mint az emberi érzékelés irányt adó eleme. Véleményem szerint az a különleges érdeme, hogy olyan stílust fedezett fel, amely korának stílusává vált.” JANA ZABKOVA A Szláv Eposz című képsorozatból: A jobbágyság eltörlése Oroszországban (balra) és Jan Hus Mester prédikációja Medea — színházi plakát Restaurált királynői viseletek A Magyar Nemzeti Múzeumban található az ország egyik leggazdagabb textilgyűjteménye. Nemcsak a történeti múlt emlékeit őrzik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekcóit tudnak bemutatni. Gyűjtési körük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény vezetője. Viseleteket, hímzéseket, szőnyegeket, vagy aminek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egy-egy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek. A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség jelenlétét, „létezését” valószínűsítik számunkra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gondosan letakart fogasai alól előbukkanó öltözeteiben. így csodálhatjuk meg Kossuth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőrtárcáját, vagy Erzsébet királyné fekete selyem ruhaderekát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakaróktól a zászlókig, uszályfogótól a zsebkendőtartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig mindent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagy sikerű nemzetközi kiállítás is bizonyítja a gyűjtemény gazdagságát. — „De nem okoz-e gondot ennek a sok különféle textíliának a tárolása?” — kérdem Dózsa Katalintól. — „Valóban igen rossz körülmények között voltunk eddig. Évekig kellett raktározási gondjaink megoldására várni. A múzeumi főosztály két és fél milliós beruházása most teljesen korszerű raktárt rendezett be. Nagyobb gondunk most már az, hogy nincs megfelelő restaurátorműhelyünk”. Beszélgetésünk színtere, a szűk restaurátori szoba, rögvest elárulja, hogy egyik alapvető feltételük is hiányzik: a tér. A ruhák — olykor 3 méter széles kerületű aljakkal nehezen tisztíthatók, kezelhetők, ezekről a problémákról szól Sipos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmában. — Elvben nincs is hely nagyobb szabású restaurálásokra, ezért gyakran „albérletbe” kényszerülünk, például az Iparművészeti Múzeum restaurátorműhelyébe. A textilrestaurálás igen összetett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztában kell lenni a kémiai eljárásokkal és biztos anyagismerettel kell rendelkezni. A varrás, amit a textilrestaurátor munkájának tartanak, csak egyik része, töredéke az összrestaurátori feladatnak. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amin keresztül közelebbről is megismerhetnénk e szakma nehézségeit és szépségeit, Sípos Enikő egy köteg fotót vesz elő. A képeken Mária királyné (II. Lajos király felesége) menyasszonyi ruháját láthatjuk. 1928-ban vásárolták meg Mariacellből, eddig csak állagmegóvás céljából végeztek rajta javításokat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ruhát alaposan megviselték az évszázadok. Eleve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alábélelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen más alapanyagú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezeknek az anyagoknak a megszerzéséhez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Goldberger és a Lőrinci Fonó textilüzemei ingyen, térítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurálásához. A képeken teljes pompájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak darabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. MACHT ILONA XVII. századi hímzett bársony nyereg Sípos Enikő és Kralovánszky Mária restaurátorok Mária királyné esküvői ruhája .1-------------------------------------------------------------------------------------------- Könyvritkaságok A Mongol Állami Könyvtár felbecsülhetetlen értékű ritkaságai között szerepel egy 2500 évesre becsült, papiruszra rótt kézirat. Féltő gonddal őrzik a „Jadamba” nevű szent könyv három példányát: az első könyvet — a legenda szerint — Nagardzsuna hindu filozófus használta, aki időszámításunk előtt élt. A másik már későbbi korból való, a XI. századból. Arany betűit fekete papírra ismeretlen mester írta, címoldalán Buddha és Majdgr arany képe látható. Korban legfiatalabb a harmadik példány, de nem kevésbé értékes, hiszen a mongol könyvkészítés remeke. Papírjait különleges keverékből készített bevonat — birkavelő, enyv és cukor elegye — fedi, lapjai fényezettek. Az állami könyvtár gazdag állományának különösen értékes darabjai a tibeti tudósok, nagy gondolkodók, írók művei. Itt látható az ősi hindu tudományok alapjait jelentő, XI. századból való tibeti mű, a „Gandzsur”, amelyet filografikus módszerrel nyomtattak szanszkrit, tibeti és mongol nyelven. Ez az eljárás a buddhista kolostorokban volt használatos. A tartalom mellett szinte valamennyi könyvritkaság külseje is rendkívüli, s mutatja, hogy a könyvek megtervezése valódi művészet volt az ősi Mongóliában és a környező országokban. Ennek a művészetnek számos korai és késői emléke közül említést érdemel például a „Szanduindzsud", amelynek a díszítését e század elejének neves ékszerészére, Dagvára bízták. A könyv lapjai vékony ezüstlemezek, a betűket erre vésték, majd bearanyozták. A címlap istenképmások domborművét ábrázolja, korállal, gyöngyökkel díszítve. Ennek a műnek a tíz kötete mintegy fél tonnát nyom! A mongol könyveket — súlyuk, értékük miatt is — gyakran selyemmel bélelt rózsafa, vagy más értékes fa dobozába zárva őrizték. NÉPÚJSÁG 11 Beck Ö. Fülöp-album kétségtelenül szobrászatunk legjelesebbjei közé tartozik. Élete, pályafutása — leszámítva halála körülményeit — nyitott könyv. Emlékezéseiben maga vallott hányatott sorsáról. Munkásságának elemzésével jeles szakírók foglalkoztak. Lyka Károly, Elek Artúr, Kállai Ernő méltatta kiállításait. Veje, Gombosi György felvázolta kibontakozásának ívét. Utoljára — 1969-ben — Hehler László vállalkozott monográfia-igényű összefoglalásra. Néhai Dévényi Iván mégis joggal hangoztatta a részletesebb feldolgozás szükségességét. Ez az igény továbbra is kielégítetlen marad, pedig a Corvina Kiadó új művel gyarapította a Beck c.-bibliográfiát. A szép albumhoz Kontha Sándor írt elemző esszét. Vizsgálódásainak menete eltér a korábbi formáktól. Nem nélkülözi az új, mélyebbre hatoló megállapításokat sem. Kevesebb figyelmet fordít az életrajzi elemekre. A művek összességéből, a plasztikai szemlélet kirajzolódó változásaiból vezeti le megállapításait. Bevezető helyett a Beck. c. munkásságára ható eredőket (Mareés, Hildebrand, a reneszánsz mesterek stb.) mutatja be. Különösen Hildebrand eszméi iránt volt fogékony, annak művészetfelfogását a maga gyakorlatában próbálta érvényesíteni. Tudatosságának forrása itt keresendő, de feltétlenül számolni kell az antik művészet iránti vonzalmával. Kibontakozásának ideje pedig egybeesik hazai szobrászaink nagykorúsodásával. A szerző különösen Simay Imre munkálkodását tartja fontosnak a konzervativizmus elleni hadakozásban. Beck ö. a józan, mértéktartó mesterek közé tartozik. Ez nem zárja ki, hogy — hirdetett különállása ellenére — munkái a korszak történelmével szinkronban, a progresszió állásait ne erősítenék. A húszas évektől kezdve közelít — részben egzisztenciális okokból — a hivatalosan elfogadott művészethez. Nem egyedül tett így, de akkori művei sem méltatlanok alkotójukhoz. A hős megdicsőülése című reliefje e téma maradandó kéréseinek egyike. Mégsem vált a nemzetrontó kurzus elfogadott szobrászává. Túlságosan erős egyéniség volt, de a tagadásig nem jutott el. Beérte egy sajátos, a klasszikus ideálokra tekintő szellemi befelé fordulással. Az életmű legegységesebb részét az éremkészítés teszi ki. A fejlődés íve töretlen. Az induló évek kísérleteiből levezetett tanulságokat mindvégig alkalmazva „jutott el lehiggadt, fegyelmezett, de mindvégig árnyalt és gazdag plakettstílusához”. Az utókor megítélése szempontjából legjobb szobrait 1919 előtt alkotta. Későbbi munkái a művészi tartás némi, el nem ítélhető gyengüléséről tanúskodnak. Az Ifjúság kútja, néhány emlékezetes síremléke (Baumgarten, Fellner család) kiemelkedik a korszak átlagából önmaga jelentőségét úgy ítélte meg, hogy „az érem terén alapvető” eredményekkel gazdagította, a magyar szobrászatot ítéletét az utókor is igazolta. Számos cikk, tanulmány szolgál bizonyítékul. SALAMON NÁNDOR