Tolnai Világlapja, 1904. január-március (4. évfolyam, 1–13. szám)
1904-01-10 / 2. szám
TOLNAI VILÁGLAP szemtelenség az Al-Dunáról kérdezősködni? Nem hordanátok magatok a pokolba? Esztek, isztok és ez nem elég? Az istennyila üssön meg! Valójában azonban nem szólt semmit. Dühös volt. III. A becsületnek három osztálya van, mondják az ezernyolczszázkilenczvenhatos bölcsek. Az elsőben tökéletes a komfort, a másodikban nincs ugyan teljes kényelem, de zsebmetszők se járnak bele, a harmadikban nincs becsület. A klasszisokat kínai falak választják el. Pozeidon apó ezt nem tudta. — Becsületet szerzek, — szólt Pozeidon apó Hortense-hoz, becsületet, első rangút, olyat, hogy kirakhatod az ablakba és a király is megnyalja az öt ujját utána. A becsületet is csak kimérik, édes lányom, s aki jobban megfizet, az jobbat kap. Megveszem éneked karácsonyi ajándéknak a legjobbat, ha térdig kopik is el a lábam. A becsület azonban ez időben gyér és kapós lehetett a világon, mert Pozeidon apó sokáig szaladgált utána. A hajszát szerényen kezdte, mérgesen folytatta. Kezdetben széjjelnéztek a világban, , átjártak a redutba, jófajta ismeretségeket próbáltak kötni. Mindez nem vezetett czélra. A világ ferde pillantásokkal tiltakozott Turulók ellen, az ismerősök nem adták vissza a viziteket. Turulók nem tudtak általhágni a kínai falon. Pozeidon apó méregbe jött. Már most furfangos terveket szőtt agyában. Tökéletes sakkpartiekat eszelt ki, hogy fogja el a becsület bástyáját egy hitvány spionnal. Hírneves vállalatokba bocsátkozott, elcsapta a svábhegyi korhely társaságot, mely erősen ártott a hírnévnek, szerényen viselkedett, gyalog járt és a színházban a hátsó sorokba ült. Sok ember jutott már ilyenformán becsülethez, hogy az utolsó padokból nézte a színjátszást. Azután egyszerre nagy dologra határozta el magát és elvált a mamától. Végre is ő volt oka mindennek. Semmit se használt. A világ kikezdte Pozeidon apát, a rágalom a mesebeli lyuk, mentől többet veszel el belőle, annál nagyobb lesz. Az öreg most már mérgesen tiltakozott a Moloch ellen. Tátott szájába egymásután repült bele a pénz, bútorok, Turul mama, a jogászok, a mély varrózsák, mindig még a pincsi kutya is. Csak egy eszköz maradt még. — Férjhez kell menned! — szólt Pozeidon apó Hortensehoz — ha az utolsó fityingem is rámegy. Ha férjed van, becsületed is van, nemde? Olyan embert keresünk, aki tökéletes, erős, okos. Megvásároljuk az utolsó porczikáját és becsületét, az aztán a tied lesz. Lesz tisztességed! Valami kis hiba volt a dologban: az elektrotechnikus. Hortense pityergett, esküdözött, kétségbeesett. Harmadnap aztán meggondolta magát, megfogta az elektrotechnikust és bedobta a Moloch szájába. Már most a boldogság is benne volt... Nemsokára megtartották az esküvőt. A férj elsőrendű becsület volt, de harmadrangú férj. És a becsület kedvéért meg feláldozták: a családi életet, a nyugalmat, az ifjúságot, a tűzhely becsületét, a vagyont, a békességet, a szeretetek S amikor a Moloch már mindent megevett, megemésztett, mégis kérődzött utána, egy csendes napon valaki így kiáltotta el magát az utczán: — Nini, hiszen ez a Pozeidon apó lánya! Hiszen nekik nincs becsületük! Az apjuk csempész volt, brekeke! És tényleg nem is lett soha. IV. — Tima, — szólt Pozeidon apó hízelegve —• neked is veszek becsületet. Tima a legokosabb volt közöttük. Ösztönszerű, veleszületett okosság lakott benne, meg tudott alkudni a világgal és az ár kifizetésénél mégis ő csalta meg a nagy vásárlót. Egy szerencsés ötlet vezette életén keresztül, kicsinyelte ellenfelét, a világot és tudta, hogy a közvélemény sok apró, könnyen befolyásolható ember fecsegéséből áll. Nem ijedt meg, ha ez a csapat egetverő porfellegben robogott feléje és nem bizakodott el, ha könnyű győzelmet aratott egy tized felett. Óvatos hadvezér volt, akinek egy csatát se volt szabad elvesztenie. A leányok, mint említettem, pompában táncoltak. A nyaralóban évente két-háromszáz négyest tánczoltunk, jót állok érte, hogy úgy, mint Tima és Hortense akkor senkise tánczolt a metropolisban. Valami különös táncz volt az, amit ők jártak: bajadérok lengesége és a menuette méltósága egyesült benne. Talán már nem is volt az táncz: fegyver volt, hatalom és erő. Jelleme volt, beszéde, tagjai. Tima még Hortense-nál is jobban tánczolt, az ő mozdulatainak lelke volt. Mikor a családról való kellemetlen hírek terjedni kezdettek, Tima az ő csendes arczával, mely soha haragot, örömet el nem árult, azt mondta: «Megkeresem én a becsületemet.» És nem így mondta: «a becsületünket». Az apa is épp akkor törülközött neki a nagy munkának, melylyel szalonképessé akarta tisztítani a karakterét. Utaik rögtön széjjelváltak, mert Tima különös módon, különös útón indult a vadászatra, ő már tudta, mit mondanak az ezernyolczszázkilenczvenhatos bölcsek. Beiratkozott a balletiskolába. Mikor legközelebb tiszteletemet tettem a nyaralóban, a családtagok száma egy gyet megfogyott. Timát kitagadta a szigorú Pozeidon apó. Az öreg ibolyaszinű volt a méregtől. Az ő lánya ballerina? az ő lánya trikóban polkizál. Az ő lányának nincs becsülete! Akinek nincs igaza, az a leghevesebb vitatkozó s az öreg Turul ugyancsak teremtetté tett maga körül. Tima ilyenformán lejebb szállt egy tárnával, hogy a tisztességre bányászszon. Okos bányász volt az utolsó quadrille-ban is. Ha a tisztessége nem tudott ragyogni az előbbi élet aranyfoglalatában, bezzeg annál jobban sziporkázott most a korom között. Előbb lenézték, a mostani környezete alig látott fel a tisztaságáig.— Becstelenség, becstelenség, hajtogatta Pozeidon apó és parókáját tépdeste. A színpadon azonban, eleinte dühösen, később bámulattal azt mondták: «Ritka becsületes leány.» Megcsodálták az új világban. Ő megkereste a becsületet a maga helyén és a maga kvalifikácziója szerint. Az utolsó quadrille-ból gyors léptekkel előretánczolta magát és szép karriert csinált, ahogy mondani szokás. Egy sodronya maradt csak az életben, de hidegvérrel is pompásan tudott rajta balanszírozni. A becsület végre is nem mindenki számára sima parkett. Pozeidon apa egyre megmaradt a mellett, hogy a lánya az egyetlen, akinek a családban nincs tisztessége. Az emberek azonban más véleményen voltak s mikor tavaly Tima mellhártyagyulladásban meghalt, elmentek a temetésére és igy szólt: — Becsületes volt! Az erkölcsös világ kissé röstelte a dolgot, mert igy vélekedett: — Mégis csak kár, hogy az ilyen becsület nem marad meg a mi körünkben. 51