Tolnai Világlapja, 1904. október-december (4. évfolyam, 40–52. szám)
1904-11-27 / 48. szám
TOLNAI VILÁG LAP 1629 a szegény szultánok, akiknek csak keztyűtlen kezét lehet majd látnunk, ha visszafelé hajtanak. Négyöt gyönyörű fehér kezet láttam, ideges, kimerült, fáradt és elkeseredett kezek, szálljon felétek gondolatban egy európai fiatal ember csókja ! Egy kissé megborzongtam. Amit teszek, a legrettentőbb felségsértés. Pedig ime Abdul Hamid közeledik, a katonák parancsszóra kiáltják: jassa padisah. Mint egy sortűz, olyan ez az éljenzés. Jönnek, már láthatók az udvari emberek. Izzed bej, a szultán titkára, egy kis arab, aki Szíriából jött ide és a padisah kegyelméből a leghatalmasabb férfiú a birodalomban. Nem lassú, mint a török államférfiak, hanem gyors, mint a sas, mint a saskeselyű. Azt hiszik, hogy az elmúlt héten az ő gyors észjárása miatt kellett kilenczezer örménynek meghalnia . . . Jön Resid, a nagyvezér, egy rendkívül csúf úr : a tofane pasa, a tüzérség főtábornoka. Kocsin és lovon érkeznek a herczegek, amott egy álmos szemű nagy úr : Reschiad, a trónörökös. Eddig csakannyit tudunk róla, hogy zilált anyagi körülmények között él, egy magyar ügyvéd nemrég perelte ezer török font adósságért. Jönnek a pasák. Olyanok jórészt, mint a mi tábornokaink. A hasuk megnő, a lábuk megrövidül. Az arczukon olyasforma kifejezés, mintha összetévesztenék magukat Nagy Sándorral. A szultán ! Sárga paripán, aranyozott, nyitott hintón. Cserkesz kocsis hajtja a gyönyörű állatokat A padisahval szemben az udvarnagy. Gházi Ozmán pasa, becsületes képű ősz katona. E fehér arcz mellett, mint kemény és keresett ellentét, Abdul Hamid hosszú fekete feje. Egész más arcza van, mint a többi töröknek, inkább arabul, semmi bonbonná rajta, csupa szomorúság, idegesség és vadság. Talán ötvenéves, de harmincz is lehetne, egy harminczéves beteges férfi. Magas, kiszáradt alakja izeg és mozog, senkire sem nézve viszonozza az üdvözlést, ajkát és fejét érintvén jobbkezével. Vigasztalan és ellenszenves jelenség, szinte bizonyos, hogy senki sem szereti itt, legfeljebb ha a gyerekei. Száz és egynéhány felesége bizonynyal nem, hiszen csak igen kis részük ismeri, talán mindössze egy vagy kettő gyermekének atyja. Minden rendű és rangú szolgái — háromezer él udvarán — rettegnek tőle,pigyik sem biztos soha, mikor lesz pasa, vagy mikor küldik kuvasznak — Ázsiába, kurdok közé, a mérges vizekhez. A szultán fölment a fehér márványmecsetbe. Utána az udvar, angol bőr táskában és keleti szövetekben viszik az imádkozó kendőket. Nagy ereje van még itt a hitnek, vagy itt is mulatja magát a kor azzal, amiben jeles — álszenteskedéssel ? A nép hever a forró homokban, fekete ázsiai asszonyok, majd megfutnak a feredzse alatt. Azt beszélik, ilyen hőség nem volt itt ötven esztendeje. És még mind jobban gyűl a nép, mind nagyobb lesz a sokadalom. De azért izgalom semmi, mintha nem is egy hete ömlött volna a vér Sztambul és Pera utczáin. Mértföldekre katonák állanak sorfalat, a moh az örményeket várja. Hátha fel mernének jönni. Ma nem jönnek még. De holnap, ki tudja, mit hoz a holnap? Csendben ért véget a szelamlik. Visszafelé a szultán maga hajtott. A kis hintóba az a két fehér lipoviczi mén volt befogva, amelyet a mi királyunk ajándékozott Abdul Ramidnak. Mintha valamivel nyugodtabb lenne most ő felsége. Arczán valami árny a bizalomnak, az — önbizalomnak. Az a kifejezés, melyet — I. Ferencz József arczát kivéve — minden imperátoron láthat az, aki fantáziával tud nézni és nem úgy, mint egy rideg szemüveg. Az a bizonyos ezézári őrület ez, amelyről a halott história és az élő udvari emberek annyit tudnak beszélni. Külső bélyege egy belső meggyőződésnek, talán ennek : «Én vagyok, minden értem van. Szent vagyok. Isten által vagyok, földi helyettese és törvényes megbízottja.» Az ember egyáltalán hajlandó magáról nagyot hinni, ha arra való pozíczióba kerül. Oly sokat és oly nagyot képes hinni, hogy nincs az az aquinói Tamás, aki ezt rendszerbe tudná szedni. És ha Abdul Hamid azt hiszi, hogy az ő testi épségben fordul meg az égi és a földi világok sora , ebben magában nincsen semmi különös. Ezt hitte magáról a bátyja is, Murád szultán, akit forradalommal tétetett le s akit elzárva tartott a Tseregán-palotában, míg meg nem halt meg Murád ? Abdul Hamid még él és nagyon élni és nagyon uralkodni akar. És ha ebben az akaratában bolygatják , folyni fog a vér, akkor fog csak folyni igazán Bagdadtól Szófiáig, Kairótól Szerajevóig. Mert fél a padisah a széltől, amely lassan kél a Boszporuson, a világosságtól, a nyári esőtől, de a vértől nem. A halál épp ma egy hete pihen és nem politizál. Csend van, a sziász s néhány temetőjű városban a sírások ezéhe vidám, csupán ezek a derék és szent életű fiúk ternót csináltak mostanában. Egyéb kereskedők némán várják a hundát. Tíz óra van, gyönyörű idő, aranyos fehér éjszaka és körülöttem a Péra, alattam Galata, mely ilyenkor rendes zajba és mulatozásba fül : kihalt és néma. Az emberek elbújtak, a kutyákat a katonaság folytonos trombitaszója nem hagyja aludni. Ebben a különös csendben állítom helyre — a jegyzeteim számára —■ a világ egy urának arczkép-vázlatát. A keret: a kétnapos csata, a Konstantinápolyban levert örmény forradalom története. Hangulatot csinál a munkához: egy-egy lövés éles hangja hasítja át a puha éjjelt. Megöltek ismét lent a Boszporusnál valakit, vagy csak a kurd katonák tréfálódznak, hogy a padisah mulasson. Meglássák, ez az idegbeteg, keserű ember még egyszer kimulatja magát! GOND Őrizzük, becsüljük meg a szerelmi és baráti bizalmat, mert ez életünk is és legdrágább kincse, s örömeink legha-talmasabb éltető eleme, sőt még bajainkra, fájdalmainkra is leginkább ez öntheti az enyhítés balzsamát. Vahot Imre: LATOK ' k Az első szerelmi csók a tavasznak vMT első napsugára, mely varázserővel osztja WM el a kebel jegét s melyre a hő érzeltemek ibolyaseregkint borítják el a szív AU reményligetét. Rózsaági.