Tolnai Világlapja, 1907. július-szeptember (7. évfolyam, 27–40. szám)
1907-08-04 / 32. szám
12£ 8 TOLNAI VILÁGLAPJA ságuk okosan kötött házasság lesz... A Madelaine bálján csakugyan találkoztunk s én ostoba, azt hittem, hogy ön csakugyan belém szeretett akkor az első látásra... pedig csak Prébois néni rendezte ezt az egész komédiát... Tudja meg, hogy csak azért mentem magához feleségül, mert nem akartam megszomorítani a szüleimet... Jean nagyot kacsagott. — De drága, kedves Leám, hiszen az a levél nem magára vonatkozott, hanem Jaquelinere, a barátnőjére . . . Vele akart összehozni azon a bálon Prébois néni... Előre megbeszéltük ezt... Be is mutatott Jaquelinenak, de ekkor megpillantottam magát s egyszerre megváltozott a szándékom... Nem kellett nekem többé sem Jaqueline, sem senki, magát, egyedül magát szerettem s nyomban el is határoztam, hogy csak maga lesz a feleségem, más senki . . . — Igaz ez? —- kérdezte zavartan Lea. Jean égre-földre esküdött s még közelebb húzódott hozzá. — Csakugyan megszeretett az első látásra? — Még... meg... az első látásra. — Mint a regényekben... suttogta boldogan Lea és odahajtotta a fejét a Jean keblére... IV. A fiatal pár ezt táviratozta haza a legközelebbi állomásról: «Kedves mama! Ne nyugtalankodjál értünk, mert mi nagyon, de nagyon boldogok vagyunk. Lea és Jean.» Jean közelebb húzódott Leához és szenvedélyesen ragadta meg a kezét. Keresztkérdések Irta Guthi Soma — Jelenet a törvényszéken. — Az elnök: Tanú! Monda szemébe a vádlottnak, hogy látta, midőn belenyúlt a panaszos zsebébe. A tanú: Láttam hát! A vádlott: Maga? A tanú: Igen, én! A vádlott: Nézzen a szemembe! Ugye, hogy nem mer? A tanú: Hiszen a szemébe nézek. A vádlott: Kérem, nagyságos elnök úr, szíveskedjék konstatálni, hogy a tanú kancsal... Az elnök: És ha kancsal? A vádlott: Akkor nem arra néz, akit lát, és nem azt látja, akit néz; következésképen: ha ő én rám nézett, akkor más látott, tudniillik, azt aki csakugyan belenyúlt a panaszos zsebébe... Az ügyész: De ő bizonyosan nem magára nézett akkor. A vádlott: Köszönöm, ügyész úri... Ha nem is nézett én rám, hogyan vallhatja azt, hogy én loptam el az órát? Íme, ilyenek a mai tanúk! Az elnök: Ugyan, ugyan! Már mirevaló ez a csűrés-csavarás? A panaszos is leteszi az esküt arra, hogy ön nyúlt a zsebébe. A vádlott: Hol az a panaszos?... Maga leteszi az esküt? A panaszos: Akár százszor is. A vádlott: És hogy nézett ki az az óra? Mi? A panaszos: Dupla-fedelű aranyóra volt. A vádlott: Hol vette maga azt az órát? Tetszik látni, hogy elpirult! Nem tud rá megfelelni? Nem is volt neki aranyórája sohasem! Az elnök: De hiszen megtalálták önnél az órát. Itt van ii! (Fölmutatja.) A vádlott: Kérem, az az én tulajdonom. A feleségem vette kétszáznegyven koronáért. A panaszos: Nem igaz! Én vettem azt háromszáz koronáért. A vádlott: Megesküszik rá ? A panaszos: Hogyne! A vádlott: Nos, tekintetes törvényszék! Be akarom bizonyítani, hogy a panaszos hamisan vallott ... íme, itt van az az óra, amit az ő zsebében találtam. Közönséges nickel, hat koronát sem ér. És ő most cserébe az enyémet akarja... De nem oda Buda! Inkább beismerek mindent. Az elnök (a panaszoshoz): Nos, mit felel erre? A vádlott: Halljuk! Halljuk!... Most nézzen a szemembe! Hiszen maga nem kancsal . . . Vallja meg, hogy hazudott. Kettőnk között az a különbség, hogy én már elloptam a maga óráját, maga pedig még nem lopta el az enyémet. De akarta. Az elnök (a panaszoshoz): Szégyelje magát! A vádlott: Igen, igen, szégyelje magát. Az elnök: A törvényszék elrendelte a pótvizsgálatot. Haza mehetnek. A vádlott (a panaszoshoz): Hehe! Maga a kópé!... Ilyenek a mai panaszosok!