Tolnai Világlapja, 1907. október-december (7. évfolyam, 41–52. szám)

1907-11-03 / 45. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA — Fáj a lábam. Nem bírok tovább szaladni. Lassabban mentek és az aranybotos ember is meglassította a lépését, de folyton a nyomukban volt. Tamás kezdte meggyűlölni. — Milyen szép kis fiú! — szólt az aranybotos ember és Piroska elpirult. A világért sem nézett volna hátra, hanem mereven és feszesen ment előre. — Csak ilyen szép fiúnak lehet ilyen szép test­vére, — mondta a hátuk mögött az ember. Piroska még mindig nem felelt semmit. — Hová mennek, szép kisasszony? — kérdezte az aranybotos, akinek ahogy kinyílt a szája, többé el sem akart állani. Piroska helyett Tamás felelt: — A sétapálcza-erdőben — mondta őszintén. — A sétapálcza-erdőben — nevetett az aranybo­tos és mosolyogva tette hozzá: — Ó, az messze van! Még mindig elől mentek és Piroska egy szót sem vetett vissza. Az aranybotos ember azonban, aki ad­dig mögöttük kullogott, egyszerre Piroska oldalán termett és szólt: — Ha megengedi, elkísérem magukat. Piroska elfordította tőle az arczát és Tamás látta, hogy lánggal ég, mint a mezőn a pipacs. — A sétapálcza-erdőbe mennek? — kérdezte az aranybotos és újra nevetett... Piroska nem merte a szemét felvetni. — Én tudom, hogy hívják magát, — szólt az ember a Tamás nénjéhez. — Hogyan? — kérdezte halkan a leány és a szó úgy tört elő az ajkán, mint a megrebbent madár cső­rén az első félénk csirip. — Hogy is hívhatnának ilyen pirosarczú, édes szép leánykát másnak, mint Piroskának. Eltaláltam? — kérdezte az idegen. — Igen, — hangzott a felelet immár bátrabban és Piroska végre rá mert nézni az idegen vékony, lenge, szőke bajuszára. És az ember egyszerre beszédes lett. Elmondta hogy Piroska haja olyan, mint a vadgesztenye, a szeme olyan, mint a búzavirág, az ajka, mint a cse­resznye, az orczája, mint a rózsa. Tamás pedig cso­dálkozott, hogy ezt még eddig nem vette észre, sőt hogy most sem tudja észrevenni. A cseresznye pél­dául, amit Tamás is szeretett, gömbölyű, a Piroska ajka pedig keskeny és finom volt. Az idegen azt is elmondta, hogy amióta csak álmodozni tud, mindig olyannak képzelte el a legszebb leányt, mint Piroska. Ezt Tamás el is hitte neki, mert odahaza a szülei is, a Piroska háta mögött ezt mondták. Már egy darab ideig mentek együtt, az idegen még folyton beszélt, amikor Tamás észrevette, hogy az aranybotos megfogja a Piroska kezét. És érezte, hogy az ő kis kacsáját is oly erősen megszorítják, hogy sírva fakadt. — Mi bajod, Tamás? — kérdezte a leány. A csöpp embernek egyszerre eszébe jutott a baja. — A sétapálcza-erdőbe akarok menni — szólt komoran és durczásan. — A sétapálcza-erdőbe? — mosolygott az ide­gen. — No hát, kis öcsém, én elvezetlek oda. Tamás szeme megcsillant. Piroska arcza kissé elhalványodott. — És mit akarsz te ott a sétapálcza-erdőben? — kérdezte az idegen. — Sétapálczát akarok vágni. — Ilyet, mint az enyém? — Szebbet, — felelte Tamás. Minden szavuk ü­nnepiesen visszhangzott az erdőben. Olykor méh­döngés vegyült bele, amint a nap egy keskeny résen beférkőzött és beletűzött egy vén, mohás fa odvába, amely körül vad méhikék raja tánczolt. Az odvas fától egy másikig a pók feszítette ki a hálóját, amelynek minden szála szivárványosan csillogott és csalogatta az arany legyeket. — Erre, — mondta az idegen — erre tudok én nagyon szép pálczikákat. Tamás kérdő pillantást vetett Piroskára, akinek a feje mélyen lekonyult. Az ajka remegett, de hall­gatott. Bűnösen hallgatott. — Erre nagyon szép pálczikák vannak — mondta bizalmasan az idegen és hízelgően, bizalmasan fordult a kis­fiúhoz: — Tamás meg fog bennünket addig várni... Piroska még mélyebben hajtotta le a fejét. Az­ idegen megfogta a leány kezét és vitte magával mo­hos szálfák karcsú dereka közt. Az ág ropogott a lábuk alatt és szétszakított pókhálók foszlányai ta­padtak Piroska arczához. Alázatosan és akarat nél­kül ment... És aztán csend lett. Tamás csak akkor vette észre, mikor eltűntek, hogy egyedül van. A szeme a sűrűségben fürkészett, a kis szíve lázasan vert és a méhdöngés, mint valami mesemondó hang zümmögött a fülében. Vájjon mikor nyílik meg a sűrűség, mikor hozzák az aranynyakú,­ rigócsőrű pálczikát. És aggódni kezdett. A tündérmesék szipirtyói, lidérczei jutottak az­ eszébe, amit a néma, sötét csalitosba meredt a szeme. Félénken nézett maga körül és egyszerre az út szélén megpillantott egy botot. A fűből szinte kiragyogott. Frissen hántolt bot volt, amelyet valami vándor hagyhatott ott. A fűben ott voltak még a forgácsok és a fáról egy másik ág félig letörve, lehántva ló­gott alá. Tamás szeme kerekre nyitott. Szinte kilövelt belőle a világosság, amely okos, kis agyában támadt. Tanító nélkül is mindent nyíltan megértett. A leczke nyíltan, összefügően ott hevert előtte a fűben. És egyszerre tudatára ébredt annak, hogy meg­csalták. Vadul és ellenségesen nézett maga körül. Gyönge hangja megerősödve tört ki a torkán és élesen süvített végig az erdőn, mint az őzikék vész­jele: — Piroska! Piroska!... A csalit megzörrent az ágak ropogtak és két széthajló bokor közt megjelent Piroska. Tamás meg­döbbent a nénje arczától. Fel volt az dúlva, mintha vékony korbácsütések szántották volna, félig le volt hunyva, mintha álmodnék. Egy tüskés ágon fennakadt az alja és látszott vékony lába, amely remegett, mint az őzike bokája. Csak az aranygomba botot nyújtotta, a szava csupán lihegni tudott.

Next