Tolnai Világlapja, 1910. július-szeptember (10. évfolyam, 27–39. szám)
1910-07-17 / 29. szám
X. évfolyam. 7. szám. Julius hó. Matyóka bácsi meg az ő diákja. Aztán csak úgy esett, hogy egy ködös, nyirkos reggelen Balajthy Imre nem kelt fel az ágyból, hogy hóna alatt a könyveivel meg a jegyzeteivel előadásra siessen. A felöltője, ez a ványadt bélésű, kopott jószág, immár gazdátlanul, szomorúan lógott az ajtóba vert szögön, ő maga továbbra is ott maradt az ágyban s lázas, csillogó szemmel kimeredezett az alaktalan reggeli ködbe. Kint puffogni, dübögni, harsogni kezdett az udvar. Fagyos koczkaköveire asszonyok, lányok sereglettek s buzgón porolták pokróczaikat, szőnyegeiket. És a nyirkos udvarra, az idomtalan pesti bérházra valami ünnepiesség látszott borulni. Balajthy Imrének legalább úgy tetszett. Ilyenkor, nagyhéten, eljövendő titokzatos események sejtelme üli meg még a holt tárgyakat is. Komolyan méltóságos lesz a zavaros szavú utcza, itt-ott a házak uj, tiszta köntöst öltenek magukra s megindultan néznek az alaktalan párák szürke, homályos szemébe . . . Talán így van, talán nincs . . De így szokta látni, aki testének ablakán, a szemén, lelkével szokott kinézni a világba. Hanem az ajtón kopogott valaki. Egyszer, kétszer, háromszor . . . Aztán, hogy nem hallatszott rá feleletül egy csipetnyi »szabad« sem, egy szörnyen borzas fej meredezett be az ajtónyiláson. — Ki korán kel, aranyat lel, — interpretálta a közmondást a borzas fejnek testben még nem látszó gazdája — talán már kiugranánk az ágyból, nagyságos úrfi ! Én, Matyéka Mátyás, a tisztes újságkihordó, immár harminczhárom utczát bekódorogtam hajnal óta. Izzadtam is, fáztam is. Mikor fáztam , a körmömbe fújtam, mikor melegem volt, valami modern költő versét kerítettem az eszembe — ezekkel vannak mai napság tele az újságok — s rögtön lehűltem. Mert én, Matyéka Mátyás, ilyen praktikus filozófus vagyok . . . Hogy aztán Balajthy Imre erre a jókedvű aposztrofálásra sem bújt ki az ágyból, Matyéka uram egész ő mivoltában bebújt a szobába, megállt az ágy előtt s akkor elkezdte bozontos, seprű szemöldökét szaladgáltatni, hogy felrohant a homloka legtetejére, aztán lesunyta úgy, hogy majd a szája széléhez ért. Balajthy nézte, nézte, sápadt ajkára vonagló, futó mosoly telepedett és ennyi volt az egész. Matyéka uram most már megijedt, de nagyon. — Hejnye, hejnye, teringette, talán csak nem vagyunk komolyan betegek ? Meghültünk, mi ? Roholunk, mi ? Nono, azért még nem kell a halált, mit emlegetni. Hohó, barátocskám, nem adatik az olyan könnyen ! Miránk elébb kötelességek várnak, azt el kell végeznünk elejétől az utoljáig. Jó is volna: lefeküdni egy szép piros koporsóba, bebújni a földbe, akár a vakond, aztán aludni, csak aludni a trombitaharsogásig... Az Istennek egyéb czéljai vannak velünk, ifiuram ! A jó öreg újságkihordó ott tipegett-topogott az ágy előtt, gondos kezekkel betakargatta a fiút, a párnát megigazította a feje alatt, aztán, hogy látta, mint hallgat a másik konokul, elkezdett hangosan pezorálni : — Hogy mer nekem az ifjút visszafelelselni ? Azt mondja : nem ugy van ? Én meg azt mondom : de bizony ugy van ! Igenis ! Beismerem, hogy majdnem mindenkivel megesik az az infámia, hogy végérvényesen leteszi a kanalat, akarom mondani : meghal. De »mi« most nem érünk rá, nekünk most egyéb dolgunk van. Tanulni. Hűségesen, szorgalmasan, odaadással. Tanulni, amíg nagy emberré nem leszünk. Teszem azt: főispán vagy miniszter. Ha aztán ebben a szeretem-állapotban megreguláztunk minden hundzutériát, kigyomláltunk a társadalom kertjéből minden gyomot és a jót megjutalmaztuk érdeme szerint, akkor jöhet az a zörgő csontú kaszás. Akkor, ha kopog, én nyitok neki ajtót, tessék besétálni, készen vagyunk. De addig nem! Addig fügét mutatunk neki . . . Ugye, bizony, Imrus ? A beteg melléből kongó köhögés szakadt fel, arczára ónos sápadtság borult s mikor vége volt a rohamnak, fáradt szeme tele lett könynyel. Erre már Matyéka uram elfordult. Az apró emberke odatötyögött az ablakhoz s nagy, koczkás zsebkendőjét előkotorászta, elkezdte szorgalmasan törölgetni az orrát, aztán krákogott, fájt, mint a ki nagyon el van foglalva magával. — Mátyéka bácsi — kérdezte a beteg végrevalahára — maga sir ? — Kicsoda ? Én ? — pattogott haragosan az öreg, de azért nem fordult vissza — no bizony, van eszemben . Hanem ez a nátha, ez az inkarnátus nátha, ez könnyeket facsar a szemembe. Akár magának. De én, az ebugattát, én végbe járok ! Én nem tűröm, hogy tovább is uralkodjék felettem. Itt van a télikabátom, zálogba teszem s a pénzemért veszek herbateát, czukrot, rumot, hozatok fát, besütök. Akkor aztán lefekszem, beszörpölöm a forró teát s reggelre olyan egészséges leszek, mint a makk. A beteg felült az ágyban, úgy tiltakozott. — Jaj, milyeneket füllent, Matyi bácsi ! Hogy zálogba teszi a kabátját s vesz rajta teát, czukrot magának. Tudom én jól, hogy ez nem igaz. Engem akar melengetni, táplálni, gyógyítani. — És ha úgy volna, kinek mi köze hozzá ? Hát ki parancsol nekem, ha szabad kérdeznem ? — Mit fog csinálni télikabát nélkül ebben a farkasordító hidegben ? Matyóka bácsi haragosan gesztikulált. — Először is annyi hideg sincs, mint egy fekete mákszem. Másodszor, ez a télikabát már olyan rossz, hogy száz macska sem tudna benne egy egeret fogni. Ma reggel, ahogy kimentem, csikorgó hideg volt... — Lássa, lássa, — fogta szaván a beteg. — Akarom mondani : egész szép idő volt . . . Olyan őszies. Kabát nélkül. De ebbe a kabátba —