Tolnai Világlapja, 1914. július-szeptember (14. évfolyam, 27–39. szám)

1914-07-26 / 30. szám

22 TS) TOLNA! VILÁGLAPJA mint az alkonyat egyik kisérő jelenségének. Igy hát tulajdonképen meglehetősen későn fedezték fel az állatövi fényt, — legutoljára az összes szabad szemmel látható égi tünemény között, ugy hogy a fel­fedezését alapjában véve Childreynek kell tulajdonita­nunk, ennek az angol orvosnak, aki 1659-ben írta le részletesebben ezt a tüne­ményt. Ő volt az első, aki nagyobb fontosságot tulajdo­nított neki és ezzel felhívta a csillagászok figyelmét rá. Huszonöt esztendővel ezután Cassini, a híres fran­cia csillagász, el is kezdett foglalkozni az állatövi fény­nyel, ő adta neki először ezt a nevet s ő jött arra, hogy a fénykúp tengelye minden­kor összeesik az állatöv, a zodiakus tengelyével, vagyis abban a síkban van, amely­ben a föld kering a nap kö­rül, tehát a Kos, Bika, Ikrek stb. csillagképein megy min­dig keresztül. Az egyenlítő vidékén az állatöv csaknem az egész esztendő folyamán mindig merőlegesen áll a látóha­tárra, vagyis az egyik fele mindig egészen a horizont felett van s ezért a benne fekvő fényt mindenkor jól lehet látni. Ezzel szemben minálunk az évnek csak bi­zonyos szakaiban van az állatöv nagyobb része a látó­határ felett s épen ezért az állatövi fényt sem lehet min­dig látni, csak a legkedve­zőbb körülmények között, akkor, mikor nagyon tiszta az ég és amikor az állatöv magasan emelkedik a látó­határ felé. Legkedvezőbb idő a megfigyelésére a tavasz és az ősz, amikor nagyon tiszta az ég, azonban ekkor is csak a városok esti fényétől távol, mert a fénye olyan gyenge mifelénk, hogy nagyon sokan össze is szokták téveszteni a kö­zönséges alkonyattal. Azonban nemcsak este látható az állat­övi fény, hanem reg­gel felé, hajnalban is, napkelte előtt. Ilyen­kor fordítva történik a dolog. Mielőtt a Nap felbukkannék, jelenik meg a keleti égen a fénypiramis és lassanként elhal­ványodik, eltűnik, amint a Nap emelke­dik és fényével el­árasztja a földet. Amikor ezt is felfe­dezték, már közel ju­tottak ahhoz is, hogy meg tudják magyarázni a különös tünemény eredetét. Bizonyossá vált ugyanis, hogy a fény a Napnak mind a­két oldalán megjelenik, olyasféleképen, mintha a Napot mindkét oldalán letakarná egy-egy ilyen átlátszó, hatal­mas fénykép. A részletesebb megfigyelések azonban egyre bo­nyolultabbá tették a kérdést. Már Humboldt is észre­vette, hogy a fénykúpnak nincs éles határa, olykor na­gyobb, olykor kisebb és nagyon sokszor szemmel lát­hatóan növekedik, terjed. Néha már nem is kúpnak látszik, hanem hatalmas ívnek, amely átnyúlik a fejünk felett, mint egy színtelen szivárvány a legfényesebb nyugaton, a Nap felé, de egyre gyengül kelet felé. 1854-ben a csillagászok még egy titokzatos tulajdonságát fedezték aztán fel az állatövi fénynek. Kitűnt ugyanis, hogy az ívnek a Nappal szem­ben lévő pontján a halvány fénylésben egy helyütt jóval világosabb folt van, mint egy a Napnak halvány tükörképe az égnek szemben lévő he­lyén. Ezt a jelenséget a né­metek Gegenschein-nek ne­vezték s ezt az elnevezést a franciák, angolok is átvet­ték, mig a magyar csillagá­szok ellenfény­nek hívják, ami ugyanazt fejezi ki. Amikor az ellenfényt is felfedezték, nyilvánvaló lett, hogy az állatövi fény öv alakjában veszi körül az egész földet, vagyis gyűrű­szerűen s nem lehetett mást képzelni, mint hogy valami megvilágított anyag hozza létre. A színképelemzés se­gítségével kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy az állatövi fény tulajdonképen ugyanolyan, mint a Nap fénye, vagyis nem egyéb, mint valahogyan visszavert napfény, tehát nem esetleg világító gázból vagy hasonló más, magától világító vala­miből keletkezik. Ezzel már csak egyetlen lehetőség ma­radt fenn. Az állatövi fény csak onnan eredhet, hogy a Nap megvilágítja a körülötte messze kiterjedésben lévő portömeget, ami a világűrben lebeg s a portömeg veri vissza a Nap fényét. Meghatározták azt is, hogy ez a portömeg a Nap egyenlítőjét veszi kö­rül hatalmas kiterje­désben, keskeny, la­pos korong alakjá­ban, amiből mi annyit látunk meg, ameny­nyit a Nap fénye megvilágít. A porko­rongnak az átmérője legalább is ötven millió mértföld és ezért a Föld is még benne kell hogy ke­ringjen a Nap körül való útjában, mert máskülönben nem volna nyoma az ellenfénynek. Azt, hogy valóban van a Nap körül ilyen por, azt más jelenség is bizonyítja. A napfogyatkozások alkal­mával mindig észlelhetjük a Napkoronát, amely ra­gyogó sugárkéve alakjában veszi körül a Napot, illetve a Napot eltakaró sötét Holdat. Ennek a koronának az ere­ Az állatövi fény hajnalban egy japán vidéken. Ugyan­olyan, mint az esti, csakhogy keleten látható napkelte előtt és hamar eltűnik, amint a napfény elárasztja a földet. Porgyűrű a Nap körül. Az állatövi fényt az a hatalmas kiterjedésű por­gyűrű hozza létre, amely ötvenmillió mérföldnyi kerületben veszi körül a Napot. A föld is benne van még a porgyűrűben, amely olyan ritka, hogy csak bizonyos kedvező körülmények között látjuk meg az állatövi fény, vagy a korona tüneményeiben. is

Next