Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)
1914-11-15 / 46. szám
IV. Minden délután már ott várt a szobában, mikor ebédelni jöttem. A harmadik napon már megcsókoltam s olyan hidegen tűrte, mintha a túlsó sarokból köszönteném rá a jónapot. Elült velem estig s ha egyszer én figyelmeztettem, hogy várjon mit beszél most rólunk a malom, megvonogatta a vállát hidegen. Nem volt benne ezredrész annyi affektáció, mint tudás. Pedig nagyon tudatlan volt. Lassanként valami különös lángra gyúltam. Százszor elmondtam neki, hogy nem szeretem, ő épúgy biztosított, hogy nem szeret, de azért minden délután siettem az ebédhez , ő már mindig várt. Mig megebédeltem, hallgatott, aztán a vállamra hajtotta a fejét s csókolgatni kezdte a kezeimet. Tűrte, hogy csókoljam, tűrte, hogy tegezzem s ha forró lehelletemet bámulatos fejére perzselve kérdeztem: akar-e az enyém lenni? — csodás nyugalommal, a kezeimet kebelén simogatva, azt felelte: Nem. S ha szinte dühössé lettem, ha férfiatlanul rákiáltottam, hogy ne játsszék velem, hogy szeressen, vagy takarodjék, nyugodtan fölkelt s az ő kacsázó, lassú járásával kiment, mint egy kivert állat... S másnap megint ott volt. Mintha nem történt volna semmi. Rám nézett nagy fekete szemeivel, csókoló ajkamat egy kis kacérsággal megharapta s leült hallgatagon A komédia gyakran ismétlődött. Százszor elkergettem, százszor visszajött s én valami hiját éreztem volna életemnek, ha egyszer elmaradt volna. Égni kezdtem és ő a régi hideg, nyugodt, csodálatosan élettelen, ostoba szépség maradt. Azt hiszem, rövid idő alatt lesoványkodtam s már olykor betegnek éreztem magam egész nap rá gondoltam, mindig föltettem magamban, hogy egyszerűen nem megyek többé oda ebédelni s véget vetem ennek a viszonynak, mely tulajdonképen soha sem volt viszony. S délután megint együtt voltunk. Ránk esteledett. A szoba homályába az utca gázlámpájából egy kis fény fúródott be s fenn a plafondon pihent meg. Megcsókoltam. 9 — Szeretsz? ti — Nem . — Sohasem leszel az enyém? á — Nem. \ — Hát mért jösz ide, mért égetsz el? 7 — Nem tudom. ti — Beteged vagyok, megőrülök, ha ez a bolond élet tovább is így tart. Az enyém leszel, vagy megöllek. — Ölj meg. Én nem fogok sohasem szeretni, én utálom az egész világot, utálom az anyámat, utálom az apámat, — én szennyben nőttem fel. Mintha nem is volnék ember. Nem akarok senkinek szolgálni, nem tudok semminek örülni, nem tudom, miért élek, nem érzek fájdalmat, nem érzek semmit. Ez az egész ház rossznak mond. Nem tudom, miért? Modellt álltam egy piktornak, hozzám akart nyúlni, arcul csaptam, ti Hát ha nem tettem volna, jobb vagyok? Én velem sohasem beszéltek úgy, mint én a macskával — hát állj meg . . . Forrón, égve mondtam: — Úgy foglak nézni, mint embert; becsülni foglak, szeretni foglak ... A leány hidegen kérdezte: ti — Hát mi hasznom lesz nekem abból? ... Azt hiszem, elvesztettem az eszemet. A kepzem ökölbe gyűrődött, Sophie nem húzódott el s én — 4 azt hiszem, megvertem . . . | V. | Egyszerre eltűnt. Egy hét múlva hallottam, hogy 4 Bécsben van s valami problémamzellféle lett. Néhány hétig roppant üresnek éreztem magamat. Aztán lassanként visszanyertem hidegvéremet és munkakedvemet. Már majdnem elfeledtem. Hisz az egész f. up-v sem volt povák mint otVJól ntám li zvk hnlnr» J ugy sem volt egyéb, mint érzéki életemnek bolond felzaklatása. Egy reggel, mikor kiléptem a kapun, Sophie állt előttem. — Megjöttem. Táviratoztattam magamnak, hogy anyám haldoklik s lejöttem magához. — Hát szeretsz? — Szeretem. VI. Egy szállodában vettem neki ideiglenesen lakást. Délig vele voltam s régi hidegségével beszélte, hogy Bécsben jól folyik a dolga, de mégsem volt maradása. Folyton előtte állok, százszor akart nekem írni, de mire megírta a levelet, már maga sem hitte, amit irt. Tudja, hogy nem szeret s mégis azt kell hinnie, hogy csalódik. Már nem a régi. Valami tűz éges hiába dühös magára, hozzám vágyakodik. Pedig nem szeret, tudja, hogy nem szeret. Így ment az önmagának folyton ellentmondó beszéd délig. Akkor elmentem s csak este jöttem haza. A szoba zárva volt. Kopogtam, de hiába. A portás aztán megmondotta, hogy Sophie délután kifizette a szobát s elutazott. Egy levelet hagyott számomra, melyben egész röviden megírja, hogy ismét úgy érzi: nem szeret s elutazik. Ne törődjem véle, mert ő bolond, bizonyosan bolond. Ő maga is érzi . . ... És két hét múlva megint nálam volt és mielőtt még fölmelegedett volna, ismét megszökött . ... Az a nagy, falánk mókus, mely az élet erdejében ágról-ágra ugrál s szedegeti az izes gyümölcsöt, az a nagy falánk mókus, a demimonde elnyelte, mint egy hideg, tehetetlen kis mogyorót . . . HUSZÁRNOTA Dallmia : Édes anyám is volt nekem Keservesen tartott engem A Visztula s Dnyeszter mentén Vér csorog a huszármentén. Áldott legyen minden cseppje, Ez a hősök regementje! Ez a hősök regementje, Szine, java magyar benne, Pezseg bennek a magyar vér, Egy huszár száz kozákot ér! Egy huszár száz kozákot ér, Jaj annak, akit kardja ér! Csodalények másvilágból, Tiszapartról, Hortobágyról. A huszár kozákot szabdal — S ha elbánt a csürhe haddal, Véres arcát törülgetve, Nótázgatni is van kedve, Nótázgatni is van kedve, Amig hazaszáll a lelke Kis falusi magyar házba, Ahol valaki ugy várja: „Fecskék, hogyha arra szálltok, A babámnak megmondjátok, Hogy az egész Tiszamentén Nincsen olyan legény, mint én!" „Nincsen olyan legény, mint én -Zug a dal a Dnyeszter mentén. Orosz földön magyar nóta — Mintha tündérmese vóna!" Vértessy Gyula. TO I. N Aí VILAGLAPJA 27