Tolnai Világlapja, 1916. július-szeptember (16. évfolyam, 27–39. szám)
1916-08-10 / 32. szám
XVI. évfolyam. MAGYAR GYEREK... Magyar gyerek készül a csatába, Hősi láng lobog fel az arcába, Magyar zászlót fennen lobogtatja, „Előre, kuruc!“ ez az ő jelszava. Vérrel védje meg e drága hazát, Ki itt nőtt fel s itt kapta kardját, Öljön ellent, igaz hunhoz méltón, Győzzön, hogy ne legyen keze béklyón. Magyar anya, ne hulljon a könnyed, Ha foly vére fiadnak, egy hősnek. Törüld le könnyed, szenvedj mint anya, Kinek mindennél szentebb a „Haza“. ------$‹------ Nyári Ferenc: Magyar katonák előőrsön. Csodálatos dolog ez, hogy azok a magyar katonák, akik talán életükben magasabb hegyet nem láttak, a házuk előtti kis dombnál, mert az Alföld síkságain élték át 30—35 évüket, mikor hűtlen szövetségeseink, az olaszok, hadat üzentek nekünk, felkerültek a tiroli sziklák közé. És ott mind honfiak, mind hősök lettek. Hamarosan kiismerték a terepet, mint katonáknál mondják és ugyancsak sokszor megmutatták az olaszoknak, hol lakik a magyarok Istene. Képünk egy magyar katonákból álló őrjáratot (előőrsöt) ábrázol, amint a magas sziklák között kémlelik az ellenség mozdulatait. Ilyen őrjárat katonái a legvitézebbekből lesznek kiválasztva. trónörökös háború előtt néhány évvel Oroszországban járt, ahol a legnagyobb ünnepséggel fogadták, sőt II. Miklós cár egyenesen a német trónörökös kedvéért kivezényelte katonáinak legszebb, legderekabb csapatát és azt a Carszkoje-Szeló (a cári rezidencia) előtt felvonultatta egy díszszemle keretében. Változnak az idők és változnak az emberek. Hat magyar baka előőrsi szolgálatban. Amikor még nem volt háború, német trónörökös II. Miklós cárral megtekinti a carszkoje-szeloi díszszemlét. Díszszemlén. Érdekes képet mutatunk be az ifjúságnak. Nem azért, mert katonai jelenetet ábrázol, de azért, mert az a két lovas, aki a képen látható, két nemzetnek uralkodója. Az egyik ugyan csak leendő uralkodója, de máris kimutatta hősiességével és a háborúba való bátorságával, hogy méltó fia lesz az apjának. A német 16. szám, Aug. 10. Miért esett a galamb a keselyűnek zsákmányul ? Egy keselyű kóválygott egy mező felett, észrevett egy csapat galambot, nyílsebességgel lecsapott közéje, megfogott egy galambot és magával vitte. Leszállott vele egy magányos völgyben. Karmaival tartotta a szegény állatot mind a két szárnyán és elkezdte a csőrével a tollakat kiszaggatni, hogy azután a galambot megegye. Kérdezte a megsebesített galamb: — Mondd meg csak nekem, te gyilkos, micsoda vétket követtem én el te irányodban, hogy éppen engem ragadtál ki a csapatból, többi testvéreim közül? — Annak sokféle oka van, — szólt a keselyű. — Először azért, mivel te nem értetted, mint a többiek, hogyan kell előlem ügyesen elsiklani; másodszor, mert a sors könyvében meg volt írva a te utolsó órád és harmadszor, te nekem éppenséggel nem vétettél semmit, hanem csakén vétettem te ellened, mert majd meggebedek éhségemben. Vadász-ragadmányból élt az apám teljes életében, vadász-ragadmányon nevelt föl engem, vadász-ragadmányból kell magamnak is élnem, más mesterséghez én nem értek.