Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)
1917-11-15 / 46. szám
ess: n A kórház gazdasági minisztere, a gondnok úr b első- nek érkezik az ünnepségre. Ő képviseli a megjelent f1 polgári előkelőségeket. Aggodalommal látja, hogy a front balszárnya a veteményes kert kincseket termő keblén vandalizál. Diszkréten figyelmezteti a hadnagy urat, hogy jó volna a balszárnyat egy kissé hátrább tolni, mert a manuszok letapossák azt az izét, azt a spenótot. — Gondolja meg, hadnagy úr, mit szólna a keryelmes úr, ha meglátná, hogy a kórház értékes javait lábbal tiporják. A hadnagy ijedten utasítja az őrmestert a balszárny visszavételére, ami azonnal kivitelre is kerül, minek folytán a front most olyan lesz, mint egy hosszúnyelű kanál. A keresztény felekezetek az egyenes nyél, a zsidók és a bosnyákok a homorú merítő. Alighogy a vonal „pihent“ helyzetbe kerül, megjelenik a kórházparancsnok. Főhadnagy ur Huszár. Megdöbbenve látja a kajla frontot, mire epés szigorral kéri számon a hadnagytól a gyakorlati szabályzat vonatkozó rendelkezéseit. Gábor fölényes nyugodtsággal mentegetődzik. — Főhadnagy ifjnak alássan jelentem, a balszárny egy spenót-táblába lépett. Kénytelen voltam visszahajlítani! A főhadnagy úr odasiet a bűnös szárnyhoz és gondosan szemrevételezi a kérdéses tereprészt. — Ki mondta neked, hogy ez spenót? — A gondnok úr. — Ez spenót? Ugyan ne nevettessétek ki maga 4 tokát! Ez a legközönségesebb kakukfa! Madáreledel. Ennek egyáltalában nem árt, ha megtapossák... Előre azzal a balszárnnyal! De rögtön! — Igenis, főhadnagy úr! És az elnyomott két hitfelekezet visszanyeri előbbi helyzetét. 1. Tizenöt perccel kilenc előtt behajtat az egészség-s ügyi intézetek mozgó felügyelője, Zsandár főhadnagy. Átveszi a jelentést és sietve lelépi a frontot. Mikor a balszárnyra érve puha, kapált talaj besüpped a némileg túltengő súlyú főrettenetes alatt. — Mi ez itten? — kérdi a mellette haladó parancsnokot és a földre mutat, melynek ráncaiban apró zöld f ágacskák fenyegetik lakktopánjait. — Azt hiszem, hogy valami olyan ... kakukfüféle — válaszol kissé bizonytalanul a kórházparancsnok. — Mit nem mondasz... ez kakukfü?... Édes barátom, neked fogalmad sincs a terményekről... tudod mi ez?... Ez snittling!... a legtisztább, a legnemesebb snittling, amit az ember a vajas kenyerére kívánhat... — De most légy szives és azonnal nyomd vissza ezt a bali szárnyat, mert ha a kegyelmes úr meglátja, hogy az ország javait igy pusztítod, akkor ... hiszen tudod ... — Igenis, főhadnagy úr! A zsidók és a mohammedánok tehát ismét visszanyomattak. Pontban kilenc órakor befordul a kegyelmes úr autója a kórház udvarára. A magas látogató előbb az irodába megy az admi- nisztráció menetének megvizsgálására. Azalatt a pár perc alatt, amíg a kegyelmes úr ezt a munkáját elvégzi, a vöröskeresztes adlátus a legénység állapotát, óhajait megismerendő, a front előtt cserkészik. Katonai rendhez szokott szigorú szemei azonnal megakadnak a front horpadásán, mire jóakaratukig figyelmezteti a mozgó inspekciós főhadnagyot az ebből keletkezhető veszedelmekre. — «Bocsánatot kérek, méltóságos urban, — mentegetődzik Zsandár — a balszárny éppen egy veteményes táblába nyúlik és nem akarnám, hogy a legénység letiporja azt az... izét... azt a... valami snittlingféle van ott... A méltóságos, aki a lelkiismeretén is viseli a vöröröskeresztet, maga is megszemléli a kíméletre szoruló tereprészt. — De főhadnagy úr, ez nem snittling! Ez közönséges vörösbogyós ördögcérna ... lyceum vulgaris ... ennek abszolúte nem árt, ha megtapossák. Állítsa csak bátran egyenesre a frontot. — Parancsára, méltóságos uram! A felekezetek tehát ismét egy vonalba kerülnek." Végre megjelenik maga a kegyelmes úr is. Dacára a majdnem tíz percig tartó revíziónak az irodában, arcán a fáradtságnak nyoma sem látszik. Egy csupa szív, csupa derűkatona. A nyugdíjban eltöltött 3 esztendő értelmét és látását szemmel láthatólag megedzették és igy érthető, hogy szakszerűen látó szemeivel azonnal észrevette, hogy a balszárny vala-y mely cs. és kir. katona-kincstári haszonnövényzet fölött tipródik. A méltóságos, látván a magas arc elborulását, megelőzi a vihart ígérő kérdést: — Oh, az csak közönséges ördögcérna, kegyelmes uram, lyceum vulgaris ... egy ... egy nagyon haszontalan növényzet... _ \jt A fürge kegyelmes ur azonban már ott áll a tábla- ban és az arany csiptetőn keresztül gondosan szemléli a letaposott flórát. — Sie iren sich, Herr Graf, — fordul a méltóságos felé — ez nem ördögcérna... ez abszolúte nemördögcérna ... én kiismerem magamat a terepen előforduló növényzetben... én öt évig voltam tagja a „ Flurbeschädigungs-Commission-nak, ez egy nagyon hasznos katonai főzelék... az a hogyishívják... az aka ... kalarábé. Az egyesült mózes-mozlim hitű szárny a kalarábé szóra, be sem várva a kommandót, riadtan visszagörbül. . Mikor a szemlének vége lett, Gábor hadnagy disz-kréten odahivatja a kertészt. — Mondja, Prihoda, mi van ide vetve ebbe a táblába ? — Semmi sincs, hadnagy úr! — Hát ezek az apró kis zöld hajtások micsodák? Az urak azt mondják, hogy valami főzelékféle és hogy gondozni kell, mert a konyhának szüksége van rá. T Prihoda kihúz egy szálat és figyelmesen szemléli. — Hát vannak ugyan, akik megeszik; én nekem ugyan nem kell. — Mégis, mi az? — Hát mi volna? Szamárkóró! — Ja úgy — feleli a hadnagy és mint aki kielégítő magyarázatot kapott, megnyugodva távozik. Feledi Sándor. TOLNAI VILÁGLAPJA -gb«---^3. Az oroszlánrész. Gyurnics tót baka. Kitűnő harcos, de mindig éhes. . Abba a századba tartozik, melynek legénysége legutóbb öt kitüntetést kapott. A fényes metálliák feltüzése alkalmából amolyan kis háziünnepség volt. A kapitány gyönyörű, lendületebeszédet mondott Gyurnics hegyezte a füleit s örült az ünnepségnek, mert tudta, hogy ilyenkor járulék adódik a menázsihoz, amely igy hangzott a kapitány ajkairól: .. — ... A diadal örömére az oroszlánrész a tiétek !... ! Ünnepség végén volt jóse bécsi kör."Gyümics három ember helyett falt,"de nem volt megelégedve. Valamire várt még. Odament a szakácshoz és követelte a pecsenyét, amit a kapitány úr emlegetett. — Micsoda pecsenyét? — tudakolta a szakács. U —- Hát az oroszlánynak a riszit, ami a mijenk me- « nazsira igirte kapitán ur ...