Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)

1917-11-15 / 46. szám

53 TOLNAI VILÁGLAPJA A kontesz írta Nagy Emire Fa­ki végén, omladozó fellegvár tövében, átfentban a Tisza. Ahol a park a füzesbe­ enyészett, ott volt a lombok között állott a kastély. Itt született, itt serdült föl a kontessz. Anyja, a fehérhajú, üde ami grófné örök gyászt, örök lemondást fogadott, mikor özvegyen maradt. El­feledte a világot és a világ elfeledte őt. A vadaskertet bátran tizedelték a vadorzók, a félvér parádés lovak lassanként kipusztultak az istállóból és a pincében egyre gyűltek a pókhálós átalagok és borospalackok. Egy darab ünnepélyes, szigorú, zárkózott világ élt halkan, titokzatosan a park kerítése mögött. A kiváncsi falu népe hiába leselkedett az oszlopos kapun. Sűrű bozót zárta el a kastélyt a külvilágtól és a tiszta, poron­­dos után csak néha-néha lépegetett el egy-egy páva, vagy egy-egy fehérkesztyűs, csukottajku inas. Mi ott laktunk a kastély szomszédságában; atyám háza — olyan, mint a többi kisbirtokosoké ezen a vidé­ken — a domboldalon állott. A tornácról éppen rálát­tam a kastély mohos zsindelytetejére, amely olyan volt innen, mintha valami jóllakott óriás­ szörny heverészne az erdőben. A kastélyba gyakran volt bejárásom, amint édes­atyám küldött egy s másért a grófnéhoz. Húszéves vol­tam akkor, tehát félénk, szemlesütős, gyámoltalan a valóságban, ámde merész, diadalmas az ábrándjaimban. Ilyenkor találkoztam néha a komtes­­szel. Vagy a tenniszpálya felé ment, vagy kocsikázni indult a parkba, vagy pedig valamely fa árnyékában olvasga­tott. Én elpirulva emeltem a kalapomat, ő hidegen bic­centett a fejével és rám se nézett. Magas termetű, szőke leány volt és — Istenemre mondom — ma sem tudom, hogy szép volt-e, vagy csúnya. Oly szuverén jelenség volt, hogy ez a kérdés nem is jutott eszembe a láttán. Első látásra beleszerettem, oly pontosan, mintha csak valami banális regénynek lettem volna a hőse. Most már magam kerestem az ürügyet, hogy a kas­télyba mehessek. Egész után nagy, lázas szerelmi dia­lógust folytattam vele képzeletemben, de amikor magam előtt láttam őt, képtelenségnek találtam, hogy megszól­­­íts­am. Néha tekintetébe ütköztem véletlenül, de pillan­tása közömbösen hatolt át rajtam és magam is éreztem, hogy mint semmisülök meg jelentéktelen, szürke köd­­folttá­l előtte. Egyszer a grófné bemutatott neki. Elszorult a szí­vem az örömtől. Ő kötelességtudó nyájassággal nyújtotta a kezét és én ügyetlenül, bambán hebegtem. — Már többször találkoztam a grófnővel. Ő csodálkozva nézett rám és pillantásából kiol­vastam : — Igazán? Lehet... Én semmiesetre sem emlék­szem rá? Óh, hazafelé menet vad düh, szilaj gyűlölet lobo­gott bennem. — Te... te is fölfuvalkodott selyembábu! Tu­dod-e, hogy ki vagyok én?’ Királyfi vagyok! A kis ujjam több, mint az a grófi farfi, akit végzetednek vársz?... Most ügyet sem vetsz rám, meg se látsz, de majd ütni fog az én órám és akkor te a porban fogsz csúszni, meg fogsz alázkodni és én... én föl foglak emelni irgal­­m­asara. De aztán eszembe jutott tehetetlenségem és ez sírásra fakasztott. Eszembe jutott, hogy ő most is kö­zömbös arccal ül a parkban és neki is tud létezésemről. A merész gondolatok, a nagyratörő tervek, a ragyogó diadalok, amelyek szervesen nőnek ábrándjaimban, kívül maradnak a park rácsozatán. Hozzá egyetlen fáradt sóhajtás sem hatott, az ő számára nem él, csak egy jelentéktelen figura, aki a megszokott hűbéri aláz­­kodással bókol el mellette ... Ősszel, mikor a bus esőzései­ bekövetkeztek, vá­ratlanul egy rejtelmes utu kalandor jött a segítségemre: medre. Nyáron kis patak módjára gyerekesen bujkált a füzesekben, de most sok ága zavaros tengerré olvadt össze és a szennyes víz ellepte a parkot. Atyám aggodal­masan mondta: — Holnapra a kastély is vízben lesz. Majd fölsíkoltattam örömömben. — Igazán? — Igen és akkor semmiesetre sem maradhatnak ott. A kastély meglehetősen rozoga már és ablakai ala­csonyak. Önkéntelenül kiáltottam: — De hisz ez nagyszerű! Édesatyám kérdően nézett rám, de válasz nélkül elfordultam. Lám, mily szépen megismétlődnek a re­gények kalandos fordulatai az életben. Már láttam a hullámokat, amelyek a kastélyt ostromolják és a büszke kontesszt, aki kétségbeesetten áll az ablakban. Én büsz­kén, hódító királyfi gyanánt közeledem sajkámon, eve­zőm élesen hasítja a vizet és ... ...Eh bolondság! Atyámnak nem volt hajlama a romantikához és sokkal egyszerűbben oldotta meg a kérdést. Átküldött engem üzenettel a grófnéhoz. — Méltóságos asszonyom, édesatyám, aki ismeri a Tisza hóbortját, azt jósolja, hogy holnap víz alá kerül a kastély. . A grófné rémülten fölsóhajtott: — Ah! A kontessz ott ült az ablaknál és kibámult a parkba, amelynek lombjai közül kicsillogott a víz. Engem tudo­másul sem vett. E pillanatban szerettem volna sértett önérzettel, méltóságteljesen otthagyni őket. Hadd sö­pörje el az ár az egész kastélyt! De nem ezt tettem­, hanem akadozva folytattam: — Édesatyám­ azt tanácsolja, hogy méltóztassanak néhány napra, amig a víz elvonul, átköltözködni hoz­zánk. A mi házunk védett helyen áll és édesanyám már berendezett egy szerény sds lakást méltóságtok számára. Elsápadtam az izgalomtól, hogy várjon elfogadják-e. Egy födél alatt lakni vele, társaságában lenni egész nap, — szinte hihetetlen ? A grófné kegyesen mon­dotta : — Édesatyja szives ajánlatát elfogadom. Hálás, nagyon hálás vagyok érte. Mondja meg édesatyjárnak, hogy gondoskodása nagyon­ jól esett. Ez szép, hogy reáról gondolt... Nemde, Melanie? A kontessz bólintott a fejével és arcán nem látszott sem öröm, sem bosszúság. Talán csak azért, hogy mond­jon valamit, megszólalt­ felém fordulva: — Nemde a népnek ez nagy kár? Hevesen, kigyulladt arccal válaszoltam: — Bizony, grófnő, sokan mindenüket elvesztették. Egész termésüket, amit aranyi nélkülözés között vártak és kis kunyhójukat, melyet aranyi szorgalommal épí­tettek. — Szegények... Ide mi segíteni fogjuk őket, nemde, anyám? Oly hangon mondta ezt, mint egy istennő, aki ujja egy intésével áld és lesújt. Ah, te csak buzogj, szóno­kolja szegény fantaszta, k egyetlen vályog sem fog a helyére állani szavadtól, de ő csak annyit mond, hogy „segíteni fogjuk őket“ és e szóra éléskamrák kapui nyílnak meg jóságosan... ... A kert felőli oldalon kaptak két szobát. Korán keltem, hogy a töltésen segítsek és csak délben jöttem haza csatakosan, sárosan. Édes­anyám lefogott az elő­szobában : — Hát nem tudod, hogy már ma velünk fognak ebédelni? Közömbös arccal, de dobogó szívvel válaszoltam: —­ Tudom. Nos?

Next