Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)
1917-11-15 / 46. szám
53 TOLNAI VILÁGLAPJA A kontesz írta Nagy Emire Faki végén, omladozó fellegvár tövében, átfentban a Tisza. Ahol a park a füzesbe enyészett, ott volt a lombok között állott a kastély. Itt született, itt serdült föl a kontessz. Anyja, a fehérhajú, üde ami grófné örök gyászt, örök lemondást fogadott, mikor özvegyen maradt. Elfeledte a világot és a világ elfeledte őt. A vadaskertet bátran tizedelték a vadorzók, a félvér parádés lovak lassanként kipusztultak az istállóból és a pincében egyre gyűltek a pókhálós átalagok és borospalackok. Egy darab ünnepélyes, szigorú, zárkózott világ élt halkan, titokzatosan a park kerítése mögött. A kiváncsi falu népe hiába leselkedett az oszlopos kapun. Sűrű bozót zárta el a kastélyt a külvilágtól és a tiszta, porondos után csak néha-néha lépegetett el egy-egy páva, vagy egy-egy fehérkesztyűs, csukottajku inas. Mi ott laktunk a kastély szomszédságában; atyám háza — olyan, mint a többi kisbirtokosoké ezen a vidéken — a domboldalon állott. A tornácról éppen ráláttam a kastély mohos zsindelytetejére, amely olyan volt innen, mintha valami jóllakott óriás szörny heverészne az erdőben. A kastélyba gyakran volt bejárásom, amint édesatyám küldött egy s másért a grófnéhoz. Húszéves voltam akkor, tehát félénk, szemlesütős, gyámoltalan a valóságban, ámde merész, diadalmas az ábrándjaimban. Ilyenkor találkoztam néha a komtesszel. Vagy a tenniszpálya felé ment, vagy kocsikázni indult a parkba, vagy pedig valamely fa árnyékában olvasgatott. Én elpirulva emeltem a kalapomat, ő hidegen biccentett a fejével és rám se nézett. Magas termetű, szőke leány volt és — Istenemre mondom — ma sem tudom, hogy szép volt-e, vagy csúnya. Oly szuverén jelenség volt, hogy ez a kérdés nem is jutott eszembe a láttán. Első látásra beleszerettem, oly pontosan, mintha csak valami banális regénynek lettem volna a hőse. Most már magam kerestem az ürügyet, hogy a kastélyba mehessek. Egész után nagy, lázas szerelmi dialógust folytattam vele képzeletemben, de amikor magam előtt láttam őt, képtelenségnek találtam, hogy megszólítsam. Néha tekintetébe ütköztem véletlenül, de pillantása közömbösen hatolt át rajtam és magam is éreztem, hogy mint semmisülök meg jelentéktelen, szürke ködfolttál előtte. Egyszer a grófné bemutatott neki. Elszorult a szívem az örömtől. Ő kötelességtudó nyájassággal nyújtotta a kezét és én ügyetlenül, bambán hebegtem. — Már többször találkoztam a grófnővel. Ő csodálkozva nézett rám és pillantásából kiolvastam : — Igazán? Lehet... Én semmiesetre sem emlékszem rá? Óh, hazafelé menet vad düh, szilaj gyűlölet lobogott bennem. — Te... te is fölfuvalkodott selyembábu! Tudod-e, hogy ki vagyok én?’ Királyfi vagyok! A kis ujjam több, mint az a grófi farfi, akit végzetednek vársz?... Most ügyet sem vetsz rám, meg se látsz, de majd ütni fog az én órám és akkor te a porban fogsz csúszni, meg fogsz alázkodni és én... én föl foglak emelni irgalmasara. De aztán eszembe jutott tehetetlenségem és ez sírásra fakasztott. Eszembe jutott, hogy ő most is közömbös arccal ül a parkban és neki is tud létezésemről. A merész gondolatok, a nagyratörő tervek, a ragyogó diadalok, amelyek szervesen nőnek ábrándjaimban, kívül maradnak a park rácsozatán. Hozzá egyetlen fáradt sóhajtás sem hatott, az ő számára nem él, csak egy jelentéktelen figura, aki a megszokott hűbéri alázkodással bókol el mellette ... Ősszel, mikor a bus esőzései bekövetkeztek, váratlanul egy rejtelmes utu kalandor jött a segítségemre: medre. Nyáron kis patak módjára gyerekesen bujkált a füzesekben, de most sok ága zavaros tengerré olvadt össze és a szennyes víz ellepte a parkot. Atyám aggodalmasan mondta: — Holnapra a kastély is vízben lesz. Majd fölsíkoltattam örömömben. — Igazán? — Igen és akkor semmiesetre sem maradhatnak ott. A kastély meglehetősen rozoga már és ablakai alacsonyak. Önkéntelenül kiáltottam: — De hisz ez nagyszerű! Édesatyám kérdően nézett rám, de válasz nélkül elfordultam. Lám, mily szépen megismétlődnek a regények kalandos fordulatai az életben. Már láttam a hullámokat, amelyek a kastélyt ostromolják és a büszke kontesszt, aki kétségbeesetten áll az ablakban. Én büszkén, hódító királyfi gyanánt közeledem sajkámon, evezőm élesen hasítja a vizet és ... ...Eh bolondság! Atyámnak nem volt hajlama a romantikához és sokkal egyszerűbben oldotta meg a kérdést. Átküldött engem üzenettel a grófnéhoz. — Méltóságos asszonyom, édesatyám, aki ismeri a Tisza hóbortját, azt jósolja, hogy holnap víz alá kerül a kastély. . A grófné rémülten fölsóhajtott: — Ah! A kontessz ott ült az ablaknál és kibámult a parkba, amelynek lombjai közül kicsillogott a víz. Engem tudomásul sem vett. E pillanatban szerettem volna sértett önérzettel, méltóságteljesen otthagyni őket. Hadd söpörje el az ár az egész kastélyt! De nem ezt tettem, hanem akadozva folytattam: — Édesatyám azt tanácsolja, hogy méltóztassanak néhány napra, amig a víz elvonul, átköltözködni hozzánk. A mi házunk védett helyen áll és édesanyám már berendezett egy szerény sds lakást méltóságtok számára. Elsápadtam az izgalomtól, hogy várjon elfogadják-e. Egy födél alatt lakni vele, társaságában lenni egész nap, — szinte hihetetlen ? A grófné kegyesen mondotta : — Édesatyja szives ajánlatát elfogadom. Hálás, nagyon hálás vagyok érte. Mondja meg édesatyjárnak, hogy gondoskodása nagyon jól esett. Ez szép, hogy reáról gondolt... Nemde, Melanie? A kontessz bólintott a fejével és arcán nem látszott sem öröm, sem bosszúság. Talán csak azért, hogy mondjon valamit, megszólalt felém fordulva: — Nemde a népnek ez nagy kár? Hevesen, kigyulladt arccal válaszoltam: — Bizony, grófnő, sokan mindenüket elvesztették. Egész termésüket, amit aranyi nélkülözés között vártak és kis kunyhójukat, melyet aranyi szorgalommal építettek. — Szegények... Ide mi segíteni fogjuk őket, nemde, anyám? Oly hangon mondta ezt, mint egy istennő, aki ujja egy intésével áld és lesújt. Ah, te csak buzogj, szónokolja szegény fantaszta, k egyetlen vályog sem fog a helyére állani szavadtól, de ő csak annyit mond, hogy „segíteni fogjuk őket“ és e szóra éléskamrák kapui nyílnak meg jóságosan... ... A kert felőli oldalon kaptak két szobát. Korán keltem, hogy a töltésen segítsek és csak délben jöttem haza csatakosan, sárosan. Édesanyám lefogott az előszobában : — Hát nem tudod, hogy már ma velünk fognak ebédelni? Közömbös arccal, de dobogó szívvel válaszoltam: — Tudom. Nos?