Tolnai Világlapja, 1924. október-december (24. évfolyam, 19–31. szám)

1924-10-01 / 19. szám

A cukrozott szardínia Tíz év óta nem láttam Bralet Marcel barátomat. S midőn most a boulevardon összetalálkoztunk, azt tapasztaltam, h­ogy éppen olyan, mint volt, csöppet sem öregedett meg. Szelíd, engedékeny, jó fiú. Egy közeli restaurantban együtt reggeliztünk, alig, h­ogy leültünk asztalunkhoz, így szólt: — Látod azt az asztalt? Ott dült el házasságom sorsa. Azt szerettem volna kérdezni: — melyik házasságé? — de diszkrét létemre csak azt kérdeztem: — Melyik asztalt? — Az ott, az ablak mellett. Szuite tisztelettel nézte a fehér teritős asztalt, majd így folytatta: — Egy júniusi este idejöttem ebédelni. Ahhoz az asztalhoz,­­amelyet az imént mutattam, négy személy ült le. Az apa, az anya és a fiuk, mind a hárman ragyogva a jóléttől és duzzadó egészségtől és egy fiatal sugár leány,­­ szomorú mosollyal ajkain, fekete szemei csillogtak az el nem sirt könnyektől. Az apa szuszogva szólt: — Mit együnk? — Én egy roston sült fogast. — Én is! Én is! — kiáltotta a piros képű fiú. — És te, Madeleine? Madeleine engedelmesen az étlapra tekintet, de anél­kül, hogy látta volna és így mormogott: — Én egy hors d'oeuvre-t kérek. A néni, a bácsi és a kuzin, mohón foglak az evéshez. A szegény kis leány pedig félénken a tányérjára csúsztatott egy darabka vajat, néhány retket és egy szardiniát. A sószórót kereste. De véletlenül a kristály cukor­tartót kapta fel és a vajra, retekre és szardiniára só helyett cukrot szórt. Át akartam szólni, hogy figyelmeztessem a tévedé­sére. Sorra vette a pillantásom és elpirult, aztán gyorsan szájához emelte az első falatot. A cukrozott szardiniát. Ajka eltorzult az utálattól. De hősiesen lenyelte. A néni és a bácsi mohón ettek és mit sem láttak. Mit tegyen? Ott hagyja? Megmondja az igazat? A bácsi szelesnek fogja mondani, a néni számolgatni fogja a kárbaveszett étel árát, a kuzin kineveti. Azt mondja, nem éhes? De istenem! — éhes. Leküzdte az utálatát és megette, utána nagy pohár vizet ivott. És ekkor összemosolyogtunk. Midőn pedig távoztak és rám vetette szép, szomorú tekintetét, köszöntöttem és ő alig észrevehetőleg fogadta. Én pedig ösztönszerűleg követtem. Véletlenül a bácsi és a néni egyenesen egy ékszerüzletbe tértek be, amely­nek tulajdonosa jól ismert. Bemutatott nekik. Madeleine és én, úgy véltük, hogy már örök idők óta ismerjük egy­mást, s valóban nem maradt egyéb tenni­valónk, mint­hogy egybekeljünk. Marcel most elhallgatott. Én pedig ezt gondolom: — Miért nem hívott meg engem ez a boldog férj ebédre a feleségéhez? Ő, mintegy eltalálva gondolatom, így szólt: — A boldogság nem a világ számára van teremtve. Madeleine és én elváltunk. — Hogyan? Ilyen hamar? * — Én vagyok a hibás! Kitűnő vőlegény voltam, ki­fogástalan özvegy leszek és nyomorult férj voltam. Nem volt meg a kellő hivatásom. A családi tűzhely csak addig csábított, m­íg nem birtam. A figyelem, amellyel körül­vettek idegessé, türelmetlenné tett. Igen a feleségem sem birt azzal a béketűréssel, amelynek az énjébe nagynénje házában begyakorolhatta magát. Ej, hadd beszéljünk egyébről... De nem beszéltünk egyébről. Az a fehér terítős asztal egyre ott kisértett előttünk, Marcelt szinte elérzékenyí­tette, felébresztette boldog vőlegénysége édes emlékeit és midőn fizettünk és távoztunk úgy gondolom, el volt hatá­rozva, hogy ismét megosztja Madeleine-el a sót és a cukrot. Csakugyan, néhány hónap múlva a következő levelet kaptam tőle: — Képzeld, miután a múltkoriban tőled elváltam, egyenesen Madeleinehez siettem, aki beleegyezett, h­ogy újra felvegyük elválasztott életünk előbbi fonalát. Ez a válás csakis bizonyítékára szolgált annak, hogy mégis csak egymás oldalán lehetünk boldogok. Drága feleségem újra elhagyta nagynénje l­ázát, s ezúttal örökre. E percben egy elragadó villában lakunk a hegyek között, azúrkék tó partján és úszunk a boldogságban. Élvezzük a csodaszép természetet, s olykor a jó könyveket is. Bár az utóbbiak olykor veszélyesekké válnak. Tegnap például Madeleine valami klasszikus műben azt olvasta, hogy a régi karthá­góiak mézben főzött halacskákat ettek. — Látod, — kiálta diadalmasan — a cukrozott szardí­nia klasszikus étel. Azért találtam olyan kitűnőnek. — A válaszomat leste és én — igent feleltem. Mert most már tudom, hogy a nők oldalán békét és boldogságot csak úgy élvezhetünk, ha mindenre, bár­mit tesznek is, igennel felelünk. Jegyezd meg e titkot. Madeleine a válla­mon keresztül olvassa, amit írok. Subek Franci a börtön torkában írta Bella Andor Schleier Istvánná polgári iskolai tanárnő az Irányi­utcában lakik. A minap, mialatt a tanárnő az iskolában volt elfoglalva, valaki becsöngetett a lakásába. Csak a cseléd volt otthon, aki ajtót nyitott. Egy magas, vállas, feketeruhás, angolbajuszos férfi állott az ajtóban. — Itthon van a nagysága? — kérdezte. — Pénzt hoz­tam neki. A cseléd megmondta, hogy asszonya csak délután kettőkor szokott hazajönni. — Ejnye! — mondta a feketeruhás — pedig nagyon fontos volna, tízezer cseh koronát hoztam Csehszlovákiából és szeretném neki átadni, a pénzt annál is inkább, mert délután megint visszautazom. Elgondolkozva, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta állát, lehorgasztotta fejét, mintha nehéz problémán töpren­gene, majd hirtelen így szólt: — Tudja mit, fiam, átadom magának a pénzt, a tíz­ezer koronát, de portót kell fizetni érte. Aztán ceruzát vett elő és számítani kezdte: — összesen 134.105 koronát. Van-e magánál annyi? annyi? A cseléd megszeppent, nem volt nála annyi pénz, már pedig az asszonyának bizonyára nagyon jó esne, ha sürgő­sen megkaphatná a tízezer cseh koronát. Gondolt egyet: — Tessék csak várni — mondta és átrohant a szom­szédba. Pár perc múlva a magas, fekete ur markába ol-­ MnilPBN BllTüRCinnnN AlMHDO MBV HIÁLIITAS, Budapest,M.Üllői~utW.és Baross­ucca SlIUUunn DU I UnU&HuUll TÉLIÉN L9HEGRENDEZÉSEH CÉGTULAJDONOS: GASP­R HS vajál erdeuebeu Kcrjuu, vasariasnai Tuuk. Vilaglajjjüru hivatkozni.

Next