Tolnai Világlapja, 1927. július-szeptember (27. évfolyam, 28–40. szám)
1927-09-21 / 39. szám
62 Tolnai Világlapja osztották ki rám és a szerep szerint a felvevőgép előtt egy matrózt kellett alakítanom. Ennél mi sem volt könnyebb, mert mielőtt a filmhez kerültem volna, jóidőn keresztül ,mint tengerész kerestem meg a kenyeremet. Igaz, hogy azóta sokat felejtettem, •de a próbák alatt elég hamar vérbeli matróz lettem és a rendező minden utasítását azonnal végrehajtottam. • A felvételek egy hajó fedélzetén folytak le és hogy a film élethű legyen, egy öreg bárkát béreltek. A hajót az Istenre és a jóidőre bízva, tengerre küldték az egész társaságot. A munka akadálytalanul, lázasan folyt és a filmező társaság semmi rosszat sem sejtett, pedig a hajó kísérő személyzete jóelőre figyelmeztette a rendezőt, hogy vihar lesz. John S. Robertson, a film rendezője kijelentette, hogy mivel a világítás kitűnő, a munkát feltétlenül be kell fejezni, sőt nem ártana, ha egy kis vihar jönne, mert neki a filmkézirat erős hullámverést ír elő. A színészek, köztük Pauline Starke, a film főszereplője és én helyeseltük ezt az álláspontot, örömmel dolgoztunk tovább a nyílt tengeren, a szerencsétlenség azonban sokkal gyorsabban következett be, mintsem gondoltuk volna. A munka derekán tartottunk, amikor a hullámok felcsaptak a fedélzetre és majdnem lesodortak bennünket, de mivel Robertson el volt ragadtatva, némán dolgoztunk tovább. * Néhány perc múlva a kísérőszemélyzet jelentette, hogy a hajó nem bírja tovább a vihart és ha minden épkézláb ember nem siet a rések betömésére,, menthetetlenül elpusztulunk. Ez volt életem legveszedelmesebb pillanata. Mindenki a rendezőre nézett és tőlle várta az utasítást. Robertson vállait vont, de amikor egy hullám a nyálba zúdult és majdnem lesodorta a fedélzetről, beadta a derekát és félbeszakította a felvételeket . Mondhatom, hogy a bajtársiságot még nem láttam olyan megkapóan megnyilatkozni, mint akkor, azokban a pillanatokban. A statiszták életük kockáztatásával támogatták egymást és még a legkényesebb filmszínésznő is — nem törődve a ruhájával és rúzsos ajkával, — a résekhez rohant és segített a mentési munkálatokban. Ernest Torrence, aki „Az elátkozott hajó" kézirata szerint gonosz embert játszott, volt a legkészségesebb. Ő maga, miután a felvételek alatt a hajókorláton keresztül a tengerbe vetette magát és mentőövvel ismét a fedélzetre húzták, azonnal a lékekhez rohant és deszkát, gerendát cipelve segített a matrózoknak. Végre, majdnem kétórai munka után, megmenekültünk, de addig olyan sok érdekes élményben volt részünk, hogy erről egy külön filmet lehetett volna készíteni. Robertson is észrevette ezt és így nyilatkozott: — Film a filmben... Filmsztár-önjelöltek örüljetek: itt van a Photomaton! Önműködő filmfelvevőgép New York utcáin — Ezentúl mindenki filmet készíthet magáról — A film-automata elölt sorba Allnak a newyorkiak Alig van néhány hónapja annak, hogy egy newyorki fiatalember feltalálta a fényképező-automatát, illetve, hogy ezt az automatát értékesíteni tudta. Ez a fiatalember esztendőkön keresztül nyomorgat és éhezett, de különös találmányára nem tudott vevőt találni, míg végül egy ismert amerikai üzletember elé jutott, aki kerek egymillió dollárt fizetett a találmányért. Ez a találmány abból áll, hogy az utcán felállítják a fényképező-automatát és az, aki le akarja magát fényképeztetni, egyszerűen az néhány centet és egy perc múlva már kihullik a gépből a kész fénykép. Rövid idő alatt ezer ilyen automatát fognak New York utcáin felállítani és ezzel valószínűleg tönkreteszik a fényképészipart, mert a fényképező automatának meg van az az óriási előnye, hogy egy perc alatt készíti el a fényképet, amelyhez eddig előkészület, liftezés, várakozás és egyéb időpocsékolás volt szükséges. És az amerikaiak még meg sem szokták a praktikus találmányt, máris új, még praktikusabb találmány hírét viszi szét a távíró. Anatole Josephe, egy fiatal orosz mechanikus egy olyan készüléket szerkesztett, amely nem fényképeket, hanem mingyárt automatába dob AZ első filmsztár-önjelölt a „Photomaton" automata fülkéjében