Tolnai Világlapja, 1928. április-június (28. évfolyam, 14–26. szám)

1928-06-27 / 26. szám

Tolnai Világlapja Ha egy filmszínész kellemetlen helyzetben van Verebes Ernő elbeszélése Balogh Béla íróasztaláról, egy kellemetlen telefon­beszélgetésről és egy preparált étlapról Berlin, 1928 június. Ki ne ismerné és ki ne szeretné a kis Verebest, aki ma huszonhat éves korában egyike a legünnepeltebb ber­lini filmszínészeknek? Verebes Ernő a magyar filmműtermekből, a pesti színpadokról indult el útjára és pá­lyája állandóan, szinte naponként me­redeken emelkedik a siker csúcsa felé. Szimpatikus, kedves megjelenésű és lebilincselő elbeszélő. Egy berlini kávéház csöndes sarká­ban ülünk és beszélgetünk. Életének érdekes epizódjai kerülnek szóba. — Tizenkét éves koromban fedez­tek fel — mondotta — és azóta nem egy ízben voltam kellemetlen hely­zetben. Filmkarrierem egy kellemet­len szituációval kezdődött. Amikor Balogh Béla előkészítette Molnár Fe­renc „Pál uccai fiúk" című regényé­nek filmváltozatát, engem és egyik szeretetreméltó kollégámat és kortár­samat, Berczyt az irodájába hivatott, hogy bennünket a film két főszere­pére leszerződtessen. Mind a ketten pontosan megjelentünk, de várnunk kellett és ezért unalmunkban az iroda berendezését kezdtük szemlélni. Alig telt el három perc, az íróasztalon máris felfedeztünk egy nagyon szép és nagyon éles papírvágókést. Rögtön arra gondoltunk, hogy a papírvágókés élességét ki kellene próbálni és mi­vel más bútordarab nem volt a köze­lünkben, az Íróasztal zöld posztóját vagdostuk össze. Hosszú, türelmes és fáradságos munka után sikerült is a zöld posztó egy nagy darabját az író­asztal lapjától elszabadítanunk. Éppen abban pillanatban, amikor ezt a mű­veletünket befejeztük, lépéseket hal­lottunk. Balogh Béla lépett a szobába, de nekem még volt annyi időm, hogy az áruló zöld posztódarabot a nadrág­zsebembe gyűrjem. Balogh Béla úgy bánt velünk, mint­ha felnőtt, úriemberek lettünk volna. Bocsánatot kért a késésért, sőt ciga­rettával is megkínált bennünket, s emiatt rögtön meg is bántam a posztó­ügyet. Arra gondoltam, hogy végre akadt valaki, aki velünk kedvesen bánik és ez az ember mégis kényte­len lesz (a megrongált asztal miatt) a véleményét gyorsan megváltoztatni. Parázson ültünk. Szerencsére azonban klubfotelekben ültünk, amelyek távol voltak a szerencsétlen íróasztaltól, de így is örökkévalóságnak tűnt fel, amíg a szerződés minden pontját megbe­széltük. Közel félórai tárgyalás után Balogh Béla felállt, hogy az íróaszta­lon lévő csengő gombját megnyomja, s így behívja a gyorsírónőt. Amikor Balogh az íróasztal felé közeledett, megfagyott az ereimben a vér, azon­ban Berczy felismerte a veszélyt, meg­előzte az ismert rendezőt és udva­riasan megnyomta a gombot. Belé­pett a gyorsírónő, aki szerencsére az ajtó küszöbén sztenografálta le az ideiglenes szerződés szövegét. Egy­előre tehát a veszély elmúlott. Való­ságos kő esett le a szívemről, amikor Balogh Béla azzal búcsúzott el tőlünk, hogy másnap küldjük be szüleinket a szerződés aláírása végett. Megköny­nyebbülten vettem egy mély lélekze­tet, de abban a pillanatban Balogh Béla hozzám lépett és ezeket mon­dotta: ,,Engedje meg, kedves ba­rátom, hogy felhívjam szíves figyel­mét toalettjének egy hibájára ..." De ebben a pillanatban el is tűnt arcáról a lebilincselő mosoly, mert megkapa­rintotta a zsebemből kifityegő zöld posztódarabot és gyors pillantással az Íróasztalra tekintett, amely semmi kétséget sem hagyott a posztódarab származása felől. De a föld mégsem nyílott meg alattam, bár Balogh Béla a következő tíz percben — mondhatom — nem úgy kezelt engem, mintha felnőtt fiatalúr lettem volna. Azóta bizony jó­néhány esztendő telt el — meséli to­vább Verebes Ernő, — de hasonló eset később is megtör­tént velem Né­hány hónappal ez­előtt, délután tár­saságban voltam és csak az esti órákban került a sor búcsúzásra. Távozásom előtt a háziasszony félre­vont és meghívott vacsorára. Nem volt kedvem ottma­radni, de nem is akartam megbán­tani a kedves házi­asszonyt, tehát azt mondtam, hogy mielőtt elfogadnám a meghívást, le kell mondanom Man­­fred Noa rendező­vel megbeszélt ran­devúmat. A házi­asszony azonnal a telefonhoz veze­tett, én pedig fel­hívtam a film­gyárat, pedig tud­tam, hogy ilyen­kor senki sem tar­tózkodik ott. Mi­közben a központ erősen csengetett a filmgyárba, én a következőket mondtam a telefonba: „Halló, itt Verebes legyen szíves hívja ide Noa urat... te vagy az, Manfred ... Te, Manfred, ne hara­gudj, hogy ma este nem jöhetek el a megígért találkozóra... De kedves öregem, ne csinálj rossz vicceket... Igen, igen, tudom, hogy fontos beszél­getésről van szó ... Ne haragudj ... Hát jól van, Manfred, ezt nem fogom elfelejteni neked, hogy legjobb szóra­kozásomat így elrontottad­... Ott leszek..." Ezekkel a szavakkal felakasztottam a helyére a kagylót és lehetőleg dühös arccal mentem a szomszéd szobába, ahol a háziasszony előtt kimentettem magamat. „Sajnos, asszonyom, nem lehetett elhalasztani a találkozót, mert na­gyon fontos ügyről van szó."' „Valóban — válaszolta a háziasz­szony különösen csengő hangon. — Úgy látszik, hogy nagyon fontos ügy­ről lehet szó, hogy a szikratávírót vette igénybe, mert a telefonon nem nagyon beszélhetett." „Hogyan?" — kérdeztem rosszat sejtve. „Úgy, hogy én a beszélgetés előtt kikapcsoltam a telefonkészüléket, mert abban reménykedtem, hogyha Verebes Ernő

Next