Tolnai Világlapja, 1928. április-június (28. évfolyam, 14–26. szám)
1928-06-27 / 26. szám
Tolnai Világlapja Ha egy filmszínész kellemetlen helyzetben van Verebes Ernő elbeszélése Balogh Béla íróasztaláról, egy kellemetlen telefonbeszélgetésről és egy preparált étlapról Berlin, 1928 június. Ki ne ismerné és ki ne szeretné a kis Verebest, aki ma huszonhat éves korában egyike a legünnepeltebb berlini filmszínészeknek? Verebes Ernő a magyar filmműtermekből, a pesti színpadokról indult el útjára és pályája állandóan, szinte naponként meredeken emelkedik a siker csúcsa felé. Szimpatikus, kedves megjelenésű és lebilincselő elbeszélő. Egy berlini kávéház csöndes sarkában ülünk és beszélgetünk. Életének érdekes epizódjai kerülnek szóba. — Tizenkét éves koromban fedeztek fel — mondotta — és azóta nem egy ízben voltam kellemetlen helyzetben. Filmkarrierem egy kellemetlen szituációval kezdődött. Amikor Balogh Béla előkészítette Molnár Ferenc „Pál uccai fiúk" című regényének filmváltozatát, engem és egyik szeretetreméltó kollégámat és kortársamat, Berczyt az irodájába hivatott, hogy bennünket a film két főszerepére leszerződtessen. Mind a ketten pontosan megjelentünk, de várnunk kellett és ezért unalmunkban az iroda berendezését kezdtük szemlélni. Alig telt el három perc, az íróasztalon máris felfedeztünk egy nagyon szép és nagyon éles papírvágókést. Rögtön arra gondoltunk, hogy a papírvágókés élességét ki kellene próbálni és mivel más bútordarab nem volt a közelünkben, az Íróasztal zöld posztóját vagdostuk össze. Hosszú, türelmes és fáradságos munka után sikerült is a zöld posztó egy nagy darabját az íróasztal lapjától elszabadítanunk. Éppen abban pillanatban, amikor ezt a műveletünket befejeztük, lépéseket hallottunk. Balogh Béla lépett a szobába, de nekem még volt annyi időm, hogy az áruló zöld posztódarabot a nadrágzsebembe gyűrjem. Balogh Béla úgy bánt velünk, mintha felnőtt, úriemberek lettünk volna. Bocsánatot kért a késésért, sőt cigarettával is megkínált bennünket, s emiatt rögtön meg is bántam a posztóügyet. Arra gondoltam, hogy végre akadt valaki, aki velünk kedvesen bánik és ez az ember mégis kénytelen lesz (a megrongált asztal miatt) a véleményét gyorsan megváltoztatni. Parázson ültünk. Szerencsére azonban klubfotelekben ültünk, amelyek távol voltak a szerencsétlen íróasztaltól, de így is örökkévalóságnak tűnt fel, amíg a szerződés minden pontját megbeszéltük. Közel félórai tárgyalás után Balogh Béla felállt, hogy az íróasztalon lévő csengő gombját megnyomja, s így behívja a gyorsírónőt. Amikor Balogh az íróasztal felé közeledett, megfagyott az ereimben a vér, azonban Berczy felismerte a veszélyt, megelőzte az ismert rendezőt és udvariasan megnyomta a gombot. Belépett a gyorsírónő, aki szerencsére az ajtó küszöbén sztenografálta le az ideiglenes szerződés szövegét. Egyelőre tehát a veszély elmúlott. Valóságos kő esett le a szívemről, amikor Balogh Béla azzal búcsúzott el tőlünk, hogy másnap küldjük be szüleinket a szerződés aláírása végett. Megkönynyebbülten vettem egy mély lélekzetet, de abban a pillanatban Balogh Béla hozzám lépett és ezeket mondotta: ,,Engedje meg, kedves barátom, hogy felhívjam szíves figyelmét toalettjének egy hibájára ..." De ebben a pillanatban el is tűnt arcáról a lebilincselő mosoly, mert megkaparintotta a zsebemből kifityegő zöld posztódarabot és gyors pillantással az Íróasztalra tekintett, amely semmi kétséget sem hagyott a posztódarab származása felől. De a föld mégsem nyílott meg alattam, bár Balogh Béla a következő tíz percben — mondhatom — nem úgy kezelt engem, mintha felnőtt fiatalúr lettem volna. Azóta bizony jónéhány esztendő telt el — meséli tovább Verebes Ernő, — de hasonló eset később is megtörtént velem Néhány hónappal ezelőtt, délután társaságban voltam és csak az esti órákban került a sor búcsúzásra. Távozásom előtt a háziasszony félrevont és meghívott vacsorára. Nem volt kedvem ottmaradni, de nem is akartam megbántani a kedves háziasszonyt, tehát azt mondtam, hogy mielőtt elfogadnám a meghívást, le kell mondanom Manfred Noa rendezővel megbeszélt randevúmat. A háziasszony azonnal a telefonhoz vezetett, én pedig felhívtam a filmgyárat, pedig tudtam, hogy ilyenkor senki sem tartózkodik ott. Miközben a központ erősen csengetett a filmgyárba, én a következőket mondtam a telefonba: „Halló, itt Verebes legyen szíves hívja ide Noa urat... te vagy az, Manfred ... Te, Manfred, ne haragudj, hogy ma este nem jöhetek el a megígért találkozóra... De kedves öregem, ne csinálj rossz vicceket... Igen, igen, tudom, hogy fontos beszélgetésről van szó ... Ne haragudj ... Hát jól van, Manfred, ezt nem fogom elfelejteni neked, hogy legjobb szórakozásomat így elrontottad... Ott leszek..." Ezekkel a szavakkal felakasztottam a helyére a kagylót és lehetőleg dühös arccal mentem a szomszéd szobába, ahol a háziasszony előtt kimentettem magamat. „Sajnos, asszonyom, nem lehetett elhalasztani a találkozót, mert nagyon fontos ügyről van szó."' „Valóban — válaszolta a háziaszszony különösen csengő hangon. — Úgy látszik, hogy nagyon fontos ügyről lehet szó, hogy a szikratávírót vette igénybe, mert a telefonon nem nagyon beszélhetett." „Hogyan?" — kérdeztem rosszat sejtve. „Úgy, hogy én a beszélgetés előtt kikapcsoltam a telefonkészüléket, mert abban reménykedtem, hogyha Verebes Ernő