Tolnai Világlapja, 1928. július-szeptember (28. évfolyam, 27–39. szám)
1928-09-19 / 38. szám
Tolnai Világ lapja Egy kosár modoras gyümölcs Sándor Bözsike művész kisasszonykának... A szinéáxlátogató vldéki gazda gálája Nemrégiben szerepváltozás történt a Városi Színház Gyurkovics-lányok előadásán. Ugyanis a főszerepet, Zilahy Irén szerepét, a kitűnő Sándor Böske vette át. A második előadás után az egyik fővárosi újság szerkesztőségébe nagy kosár gyümölcsöt hozott a posta, egy rendkívül kedves levél kíséretében. A küldemény egy derék mohorai magyar gazdától, Ilikus Mihálytól származott, aki Szent István hezében járt a fővárosban. Közben a „Gyurkovics-lányok"-at is megtekintette a színházban és köszönetének egy kosár pompás körtével és szőlővel és a következő sorokkal adott kifejezést: „Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Szent Istvánkor, az Városi Színházban láttunk egy szép színdarabot, abban játszott Sándor Böske művész kisasszonyka. Megkérdeztük az nevét és nem tudjuk, mivel megszolgálni szíves mu tattatását mással, mint egy kosár gyümölcsöt küldünk és kedves egészségére kívánjuk. Tesék szíves lenni, saját lakására szállíttatni. Azonfelül kezét csókolom, ezt tessék szíves lenni, megmondani neki. Tisztelettel: Mikus Mihály, 1928 IX. Mohorán . . Sándor Böske nem panaszkodhatik, hogy hálátlan a közönsége .. . rajta tanul meg leghamarabb úszni. Habozás nélkül jelentette ki, hogy a pesti gyerekek. — Nem hízelgésből mondom — jegyezte meg, — mert az urak is pestiek, de annyi bizonyos, hogy Pesten már a gyerekek is oly temperamentumosak, hogy a habok között semmi egyebet nem kell tenni nekik, mint elkezdeni beszólni s ez náluk annyi kézmozdulattal jár, hogy máris tudnak úszni... Amidőn megkérdezem Gárdonyi Lajost, hogy kollégái nyári dolgairól is visszaemlékszik talán valamire, elmosolyodik. — Hogyne — feleli élénken. — Dénes Oszkárral együtt ebédeltünk egyszer az egyik vendéglőben, ahol rettenetes volt a zsúfoltság. A vendégek nagy tömegét pedig mindössze két szál pincér szolgálta ki. Verejtékezve futkostak egyik asztaltól a másikhoz. Dénes Oszkár már nem bírta tovább az éhséget és harsány hangon a vendéglőst hivatta. Gondolta, ha vele beszél, talán a vendéglős majd intézkedni fog, hogy hamarabb jöjjön az étel. — De uram — mondta Dénes Oszkár a vendéglősnek, — ez mégse járja, hogy ilyen rengeteg vendéget mindössze két pincér szolgál ki ... A vendéglős azonban, anélkül, hogy csak egy mozdulatot is tett volna azirányban, hogy kiszolgáljanak minket, elmeregve felsóhajtott: — Bizony, bizony ezért van az, hogy naponta legalább fél tucat vendég blicceli el a cehhet . . Sándor Böske (Kiss Pál felv.) ..... Ez mégse járja : ennyi vendég és csak két pincér ! . . Amikor az olasz cukrász sírásra biztatja a gyerekeket Dénes Oszkár jajkiáltása a túlzsúfolt vendéglőben és más abbáziai élmények Gárdonyi Lajos, a Vígszínház kitűnő jellemszínésze beszélt a társalgóban: — Amidőn Dénes Oszkárral és Solti Herminnel és másokkal Abbáziában nyaraltunk, egyik legkedvesebb mulatságunk egy olasz cukrász volt, aki az egyik mólón, valahányszor gyerekek sétáltak arra, állandóan lázadást szított az ifjabb generáció kebelében. Nagy üvegkocsiban pompás cukrozott gyümölcsöt árult, kecses fapálcikákra feltűzdelve, s a gyerekek szemei úgy tapadtak ezekre az édes csodákra, mint a méhecskék a mézadó virágokra. Sokszor azonban minden gyerekvágyódás is meddőnek bizonyult, a szülök nem óhajtottak vásárolni. Ilyenkor az olasz cukrász nagy ravaszul lehajolt és a gyerekek fülébe súgta: Sírni kicsike, sírni kicsike ! Akkor veszi anyuska cukrosgyümölcs. A legkedvesebb pedig az volt, hogy az olasz cukrász soha, egyetlenegy arra jövő gyereknél nem kísérletezett más nyelven, mint magyarul. És valahányszor reggel, délben, este az ember hazasétált, hallhatta a szellő sóhajainál is finomabb, felbujtó suttogást: — Sírni kicsike, sírni kicsike! Kitűnő pofa volt egy úszómester is, aki minden gyereket egy és ugyanavval a vezényszóval tanítgatott, s amikor az illető Arne Borg- vagy Martha Novelius-jelölt lassú kis csapkodásokkal szelte és nyelte a vizet, az úszómester ritmikusan és változatlanul zengte: — Erst die Füsse, dann die Hände, Bravo ! Ami magyarul annyit jelent: előbb a kezekkel, aztán a lábakkal hadonázni! . . . s végül jutalmul egy éljent kapott a tanítvány, mivel a mozdulat sikerült. Mi, Abbáziában nyaraló magyar színészek, néha egy óráig is ott álltunk a parton és mulattunk ezen a változatlan szónoklaton. Valahányszor a derék úszómester a vezényszó végéhez érkezett, kórusban együtt zengtük vele: *' — Bravó! Eleinte ijedten megfordult, később azonban maga is mulatott a mókán velünk együtt. Azt mondta, hogy buzdítólag hatunk tanítványaira. Megkérdeztem, hogy miféle nációbéli gyerek ... Bravó 14 PÁRISI KALAPOK cionEC VII, CSÁNYI UTCA ÍZ, FINOM, ELEGÁNS, OLCSÓ! Telefonrázs. 4-56- 41.