Tolnai Világlapja, 1930. április-június (30. évfolyam, 14–26. szám)

1930-05-28 / 22. szám

Excelsior Regina szállóban sokkal ér­demesebb áldozatok tartózkodtak ak­kor. — Talán féltékenységből tette! — mondotta Dorothée. — Férje ismerte Turelnét? — Nekem nem beszélt erről. •— Az asszony az amerikaihoz fordult. — De talán neki. — Én csak a gyilkosság éjszakáján részesültem abban a szerencsében, hogy megismerkedhettem Turennével — fe­lelte Harvey. Mire az álllamügyész azt mondotta: — Úgy látszik, hogy ön ezt az esetet m­ég mindig nem veszi komolyan. — Téved, államügyész úr! Ennek a pernek kimenetele sokkal jobban érde­kel engem, mint önt. — Csak nem gondolja komolyan, hogy én ... — kérdezte Turelné, aki eddig uralkodott magán. —• Sose aggódjék! — felelte az ál­lamügyész. Én átlátom a helyzetet. — Azt hiszem, hogy ön sok mindent átlát! — vélte Harvey. — Egyet mindenesetre, hogy ebben a küzdelemben ön az én ellenfelem. Az amerikai rámutatott Dorothée-re és azt mondta: — Én megvédek egy asszonyt... mást nem teszek. — Éppen úgy, mint ahogyan ön Tu­relnét védi! — mondotta Dorothée. Mire az államügyész így szólt: —• Mi jut eszébe? Azt hiszi, rá va­gyok utalva az ön tájékoztatásaira? Turelnét mi az első naptól fogva meg­figyelés alatt tartottuk. —• Mit tettek? — kérdezte Turelné megrémülve. Marotné megfigyeléseihez nem kell semmiféle különösebb bűnügyi szakér­telem. Mi azonban még ezenfelül is, ami különösképpen elkerülte az ön figyelmét, megállapítottuk, hogy Tu­relné, aki állandóan szemmel tartotta az önök szobáját, tehát még abban a pillanatban is, amikor eldördült az a végzetes lövés, mint az utolsók egyike jelent meg a tett színhelyén . .. — Ez igaz! — szólt Dorothée asz­szony. — ... amikor vendégek, kik a fo­lyosó végén laktak, már régen ott áll­tak a szoba ajtajában.. — Mire következtet ön ebből? — kérdezte Turelné. És Dorothée azt felelte: — Hogy ön előbb elszaladt és az­után jött csak vissza. —­ Legalább is arra, hogy nem is akart elsőként megjelenni a tett szín­helyén — egészítette ki az állam­ügyész. — Lehetségesnek tartja? — Kötelességem, hogy foglalkozzam minden lehetőséggel. —• És ennek ellenére megengedte, hogy én, mint az ön meghittje, ko­morna álruhában kémkedjem? — Összehozni a gyanúsítottakat, kik­nek egymással semmi dolguk, ezt a rendszert tartom az egyik legértékesebb segítőeszköznek a bűntett földeríté­sére. — És a siker ... ebben az esetben? —• kérdezte Turelné izgatottan. — Meg fogja tudni. Most egyelőre csak arra kérem, csatolja az aktákhoz mai jelentését. Valamennyien meghökkentek. Tu­relné megkérdezte: — Mint az államügyész segédje ... vagy pedig mint meggyanúsított? — Ezt majd később fogja megtudni! — felelte Dubois. Turelné köszönés nélkül hagyta el a házat. IX. Miután Turelné távozott, Dorothée az államügyészhez lépett — uralkodnia kellett magán, hogy a nyakába ne bo­ruljon, — és így kiáltott fel: — Vannak bizonyítékai? — Miféle bizonyítékok? — kérdezte az államügyész hidegen. — Hogy Turelné ölte meg a férje­met? — Szó sincs róla! — De hiszen ön azt mondta . . . — Az volt a gyanúm. Ma reggel óta már nem az a gyanúm. — Ön tehát nem . . . nem ő érette jött? — Látogatásom önnek sípő­, Marotnél — Mit akar tőlem? ... hetekig gyö­tört. Most ismét elölről kezdődik ez a kínzás? Az államügyész rámutatott az íróasz­talra, mely az ablaknál állt és így szóll: — Nyissa ki, kérem! — Nincsen benne más, csak néhány levél... —• Éppen ezt keresem. —• Szinte bosszantó, hogy milyen butának tart engem! —• mondta Do­rothée, miközben felnyitotta az íróasz­talt. — Hogy értsem ezt? —• kérdezte az államügyész. — Ha megöltem volna a férjemet, azt hiszi, hogy akkor erről leveleznék a barátnőimmel? Az államügyész az íróasztalhoz ült, feltárta sorra a fiókokat, halommal vett ki belőlük leveleket és szaglászott köztük. Dorothée rágyújtott egy cigarettára. Kisvártatva Dubois, ki az íróasztal­ból kihúzott egy iratot és gyorsan elol­vasta, azt kérdezte: — Ez is az ártatlan levelezésekhez tartozik? Megmutatta Dorothée asszonynak az írást. Ez csak egy pillantást vetett reá és azt felelte: — A férjem életbiztosítása. —• Hatszázezer frankról! ... Ez bi­zony megéri a bűntettet.. . különösen, ha az illető oly rossz anyagi viszonyok között van, mint ön. Dorothée ránézett az államügyészre, bizonytalanul és tétován felelte: — Hiszen nem is kívántam a bizto­sítás kifizetését. És az amerikai hozzátette: —• Marothé asszony nem fizettette ki magának az összeget. — Éppen ez szól ellene. — Ugyan! — kiáltott fel Harvey ál­mélkodva és az államügyész Dorothée asszonyhoz fordulva, folytatta: — ... és tanúskodik rossz lelkiisme­retéről. — Én ... azt . . . — Bizonyára még sohasem történt meg — vágott szavába az államügyész, — hogy egy asszony, ki nagy összegre biztosította az ura életét, férje halála után azt az összeget nem fizetteti ki ma­gának. — Én .. . még . .. beváltottam volna a biztosítást. — Az nem igaz! — szólt ellene az államügyész. —• Ezt honnan tudhatja? — kérdezte Harvey. — A határidő letelt. Szünet állt be, mely alatt az állam­ügyész nem vette le szemét Dorothée asszonyról. Azután az amerikai így szólt: — Én voltam az, aki visszatartottam ettől Dorothée asszonyt. —• És ennek mi az oka? — Jegyben járok Marotné asszony­nyal. — Tudok erről. — Az a szándékom, hogy feleségül veszem. — Rendesen az a szándéka annak, aki jegyben jár. — Erről lehetne vitatkozni... én­nekem mindenesetre ez a szándékom. — Nos, és? — A házasság révén a pénz hozzám jutott volna. Számomra ez­ kínos érzés, mivel Marót az alkalmazottam volt. Ezért kértem Marótné asszonyt, hogy mondjon le az­ összegről. — Ez aztán magyarázat, ha nem is hangzik nagyon valószínűen. Az államügyész az okmányt beletette aktatáskájába és így szólt: — Lefoglalom! Azután kivett az íróasztal fiókjából egy marék levelet és lapoz­ott bennük. Egyszerre csak azt kérdezte: — Ki az az André? •—• A férjem! — Lassacskán már ezt is tudhatná! —, vélte Harvey. És Dorothée, ki már alig tudott ma­gán uralkodni, azt kérdezte az ameri­kaitól: — El kell ezt nekem tűrnöm? Majd megint az államügyészhez for­dult és tőle kérdezte: — Mit akar a szerelmes leveleink­kel? —­ Éppen ezek érdekelnek. — Azt hiszi, hogy már akkor is az volt a szándékom, hogy megölöm Andrét? Dubois vi­lámgyorsan fölegyenese­dett. — Ugyan mikor támadt ez a szán­déka? — Soha! — felelte Dorothée. — Abból a kijelentéséből, hogy akkor még nem volt az a szándéka, mégis

Next