Tolnai Világlapja, 1930. április-június (30. évfolyam, 14–26. szám)
1930-05-28 / 22. szám
Excelsior Regina szállóban sokkal érdemesebb áldozatok tartózkodtak akkor. — Talán féltékenységből tette! — mondotta Dorothée. — Férje ismerte Turelnét? — Nekem nem beszélt erről. •— Az asszony az amerikaihoz fordult. — De talán neki. — Én csak a gyilkosság éjszakáján részesültem abban a szerencsében, hogy megismerkedhettem Turennével — felelte Harvey. Mire az álllamügyész azt mondotta: — Úgy látszik, hogy ön ezt az esetet még mindig nem veszi komolyan. — Téved, államügyész úr! Ennek a pernek kimenetele sokkal jobban érdekel engem, mint önt. — Csak nem gondolja komolyan, hogy én ... — kérdezte Turelné, aki eddig uralkodott magán. —• Sose aggódjék! — felelte az államügyész. Én átlátom a helyzetet. — Azt hiszem, hogy ön sok mindent átlát! — vélte Harvey. — Egyet mindenesetre, hogy ebben a küzdelemben ön az én ellenfelem. Az amerikai rámutatott Dorothée-re és azt mondta: — Én megvédek egy asszonyt... mást nem teszek. — Éppen úgy, mint ahogyan ön Turelnét védi! — mondotta Dorothée. Mire az államügyész így szólt: —• Mi jut eszébe? Azt hiszi, rá vagyok utalva az ön tájékoztatásaira? Turelnét mi az első naptól fogva megfigyelés alatt tartottuk. —• Mit tettek? — kérdezte Turelné megrémülve. Marotné megfigyeléseihez nem kell semmiféle különösebb bűnügyi szakértelem. Mi azonban még ezenfelül is, ami különösképpen elkerülte az ön figyelmét, megállapítottuk, hogy Turelné, aki állandóan szemmel tartotta az önök szobáját, tehát még abban a pillanatban is, amikor eldördült az a végzetes lövés, mint az utolsók egyike jelent meg a tett színhelyén . .. — Ez igaz! — szólt Dorothée aszszony. — ... amikor vendégek, kik a folyosó végén laktak, már régen ott álltak a szoba ajtajában.. — Mire következtet ön ebből? — kérdezte Turelné. És Dorothée azt felelte: — Hogy ön előbb elszaladt és azután jött csak vissza. — Legalább is arra, hogy nem is akart elsőként megjelenni a tett színhelyén — egészítette ki az államügyész. — Lehetségesnek tartja? — Kötelességem, hogy foglalkozzam minden lehetőséggel. —• És ennek ellenére megengedte, hogy én, mint az ön meghittje, komorna álruhában kémkedjem? — Összehozni a gyanúsítottakat, kiknek egymással semmi dolguk, ezt a rendszert tartom az egyik legértékesebb segítőeszköznek a bűntett földerítésére. — És a siker ... ebben az esetben? —• kérdezte Turelné izgatottan. — Meg fogja tudni. Most egyelőre csak arra kérem, csatolja az aktákhoz mai jelentését. Valamennyien meghökkentek. Turelné megkérdezte: — Mint az államügyész segédje ... vagy pedig mint meggyanúsított? — Ezt majd később fogja megtudni! — felelte Dubois. Turelné köszönés nélkül hagyta el a házat. IX. Miután Turelné távozott, Dorothée az államügyészhez lépett — uralkodnia kellett magán, hogy a nyakába ne boruljon, — és így kiáltott fel: — Vannak bizonyítékai? — Miféle bizonyítékok? — kérdezte az államügyész hidegen. — Hogy Turelné ölte meg a férjemet? — Szó sincs róla! — De hiszen ön azt mondta . . . — Az volt a gyanúm. Ma reggel óta már nem az a gyanúm. — Ön tehát nem . . . nem ő érette jött? — Látogatásom önnek sípő, Marotnél — Mit akar tőlem? ... hetekig gyötört. Most ismét elölről kezdődik ez a kínzás? Az államügyész rámutatott az íróasztalra, mely az ablaknál állt és így szóll: — Nyissa ki, kérem! — Nincsen benne más, csak néhány levél... —• Éppen ezt keresem. —• Szinte bosszantó, hogy milyen butának tart engem! —• mondta Dorothée, miközben felnyitotta az íróasztalt. — Hogy értsem ezt? —• kérdezte az államügyész. — Ha megöltem volna a férjemet, azt hiszi, hogy akkor erről leveleznék a barátnőimmel? Az államügyész az íróasztalhoz ült, feltárta sorra a fiókokat, halommal vett ki belőlük leveleket és szaglászott köztük. Dorothée rágyújtott egy cigarettára. Kisvártatva Dubois, ki az íróasztalból kihúzott egy iratot és gyorsan elolvasta, azt kérdezte: — Ez is az ártatlan levelezésekhez tartozik? Megmutatta Dorothée asszonynak az írást. Ez csak egy pillantást vetett reá és azt felelte: — A férjem életbiztosítása. —• Hatszázezer frankról! ... Ez bizony megéri a bűntettet.. . különösen, ha az illető oly rossz anyagi viszonyok között van, mint ön. Dorothée ránézett az államügyészre, bizonytalanul és tétován felelte: — Hiszen nem is kívántam a biztosítás kifizetését. És az amerikai hozzátette: —• Marothé asszony nem fizettette ki magának az összeget. — Éppen ez szól ellene. — Ugyan! — kiáltott fel Harvey álmélkodva és az államügyész Dorothée asszonyhoz fordulva, folytatta: — ... és tanúskodik rossz lelkiismeretéről. — Én ... azt . . . — Bizonyára még sohasem történt meg — vágott szavába az államügyész, — hogy egy asszony, ki nagy összegre biztosította az ura életét, férje halála után azt az összeget nem fizetteti ki magának. — Én .. . még . .. beváltottam volna a biztosítást. — Az nem igaz! — szólt ellene az államügyész. —• Ezt honnan tudhatja? — kérdezte Harvey. — A határidő letelt. Szünet állt be, mely alatt az államügyész nem vette le szemét Dorothée asszonyról. Azután az amerikai így szólt: — Én voltam az, aki visszatartottam ettől Dorothée asszonyt. —• És ennek mi az oka? — Jegyben járok Marotné asszonynyal. — Tudok erről. — Az a szándékom, hogy feleségül veszem. — Rendesen az a szándéka annak, aki jegyben jár. — Erről lehetne vitatkozni... énnekem mindenesetre ez a szándékom. — Nos, és? — A házasság révén a pénz hozzám jutott volna. Számomra ez kínos érzés, mivel Marót az alkalmazottam volt. Ezért kértem Marótné asszonyt, hogy mondjon le az összegről. — Ez aztán magyarázat, ha nem is hangzik nagyon valószínűen. Az államügyész az okmányt beletette aktatáskájába és így szólt: — Lefoglalom! Azután kivett az íróasztal fiókjából egy marék levelet és lapozott bennük. Egyszerre csak azt kérdezte: — Ki az az André? •—• A férjem! — Lassacskán már ezt is tudhatná! —, vélte Harvey. És Dorothée, ki már alig tudott magán uralkodni, azt kérdezte az amerikaitól: — El kell ezt nekem tűrnöm? Majd megint az államügyészhez fordult és tőle kérdezte: — Mit akar a szerelmes leveleinkkel? — Éppen ezek érdekelnek. — Azt hiszi, hogy már akkor is az volt a szándékom, hogy megölöm Andrét? Dubois vilámgyorsan fölegyenesedett. — Ugyan mikor támadt ez a szándéka? — Soha! — felelte Dorothée. — Abból a kijelentéséből, hogy akkor még nem volt az a szándéka, mégis