Tolnai Világlapja, 1932. október-december (32. évfolyam, 41–52. szám)
1932-10-26 / 44. szám
VEREKEDÉS A HALÁLLAL IRTA: KOMÁROMY JÁNOS Szombat esténként hárman ültek együtt: apai nagyapám, akit a kozáknak csúfoltak, a veje, név szerint Vajda György, aki legfőbb számadója volt a lazonyi erdőkben összeterelt kondásnak s azonfelül az édesanyám keresztapja, Pikor András. Be-betévedt a társaságba minden szombat estén Vidróczki is, a mezítlábas suszter. Vidróczki azonban nem számított, mert ő abban az időben fiatalember volt még s Vidróczkit különben is minden alkalommal kihajították az ajtón. Régen volt. Maholnap harminc éve lesz talán. Ott ültek ők hárman az asztal körül. Vidróczki, mint póttag, a sarokra szorult le s a fülében piszkált, ha nem engedték szóhoz. Olyankor linta magát. Apró, egészen apró legényke voltam még abban az időben. Nagyanyám a fonóba ment át s én a hátulsó ágyból fülelgettem az öregek meséire. Odakint halálos csöndű éjszaka, a sáros uccán végigment néha valaki s a cuppogás a negyedik háztól is behallatszott, amint távolodtak, egyre távolodtak a késenjáró valaki lépései. Máskor szél kerekedett a Barkó-nyereg felöl s ez a szél sikoltozott heteken át, hogy zúgtak és fütyöltek tőle a kémények. Ők hárman ültek az asztal körül, mert Vidróczki nem számított. Halkan pipázgattak maguknak, minek folytán füstpokróc lebegett a vékonyan sípoló petróleumlámpa alatt. Vidróczki nem pipázott, mert még pipára se tudott szert tenni a nyavalyás. Ő a bagót kapta a pipákból s e bagókat a zápfogára illesztvén, nagyokat köpködött a monumentális élvezet folytán, híres emberek voltak ők hárman. Vajda Györgyről köztudomású volt például, hogy amikor Csaszlauban szolgált, a kantinban két osztrák turvézert vert tönkre félököllel. Az egyiknek egy csapással leütötte az állát, a másikat annyira megnyomorította, hogy két lepedőben vitték el a hirtelen előhívott szanitécek. Hogy a hadseregről és a különböző fegyvernemekről esett szó, Vidróczki nyomban belekotyogott a vitába. Pedig akkor még nem is volt hadköteles a nyavalyás. Azzal tolakodott előre, hogy ő tudja, milyen alapon vesznek le valakit a doktorok tüzérnek, huszárnak, vagy csupán vacak gyalogosnak. Nagyapám, Vajda György, meg Pikor András sok világot és népeket beutazott katonaemberek voltak. Egyszerre fölfigyeltek Vidróczkira: — Milyen alapon? No mondd! -— Hát azon az alapon — kezdte Vidróczki, mialatt egyet szippantott a levegőből, — hogy akinek egyenesen áll a sarka, az baka lesz. Akinek hátrafelé áll a sarka, az huszár lesz ... Itt már a nagyapám ököllel vágott az asztalra: — Akinek meg előreáll a sarka, az tüzér lesz! Hú, de cudar piszok vagy! Fogd be a szádat, mert mingyárt felpofozlak! Vidróczki nyelt egyet és elhallgatott. Mert a nagyapám módfelett haragudott, ha valaki szakismeret híján avatkozott bele katonai természetű dolgokba. Aztán ittak. Körbejárt az üveg s utolsónak Vidróczki nyakalt belőle, aki persze most is sáros lábbal ült az asztal sarkán. Mert cipész lett volna ugyan, de soha lábbelit nem varrt. Még magának se. Megvetette a tömegmunkát. Vidróczki a művészetért lelkesedett s ezért nem dolgozott. Miután ittak, Pikor András megtörölte kétfelöl a seprübajuszát s Vidróczkira tért vissza: — Nem értem, hogy nem sül le a kör a pofádról, mikor ilyeneket hazudsz! A mi időnkbe hátrakötötték volna a sarkát egy ilyen betyárnak. Vidróczki sunyin mosolygott maga elé s nem felelt. Feledhetetlen esteim maradnak ezek mindörökre! Ott ültek ők hárman a petróleumlámpa alatt (meg Vidróczki) és amint sűrűbb lett a füst és nőtt az éjszaka odakint, ők egyre inkább távolodtak a letűnt időkbe. Ilyenkor Jánosikot, emlegették. Pikor András állítólag látta is egyszer az újhelyi vásárban. Kutya rossz végéről mindnyájan tudtak. Jánosikot a szeretője házában fogták el a csendőrök és ott helyben felhúzták egy fűzfára. Vaskampót akasztottak a balbordája alá s azon a kampón fityegett, míg meg nem halt. De még nyöszörgő fityegése közben is hét pipa dohányt szült el egymás után, mert olyan erő volt a nyakizmaiban. Mikor a hetedik pipát is elszívta volna, ráadásul csúnyán röhögött és szembeköpte az egyik csendőrt. — Híres gyerek volt, — bólogatott Vajda György. — Azt már nem lehet tagadni. És ahogy egyre közeledtünk az éjfél felé, ők hárman egyre marconább alakot öltöttek. Az ital kifeszítette arcukon a bőrt és mivel összevágták a fogukat, a pipa szára fölfelé ágaskodott, minek folytán a pipák kupakjai a kalapjuk karimája fölé kukucskáltak. Ilyenkor földbe elásott pénzekről, temetői kísértetekről, régi kalandokról beszélgettek. Pikor András felsóhajtott: — Hej, amikor végiggyalogoltunk a pacifzki vasút mentibe! — s megütötte a naivapám vállát. Ez igaz volt. Úgy történt, hogy Pikor András Amerikába hajózott át a nagyapámmal. Persze akkor még fiatalemberek voltak mind a ketten. Ám New-Yorkban nem találtak munkát, a kevés néhány forintjuk elfogyott, amire elhatározták, hogy nekivágnak Szan-Franciszkónak. Ott bizonyosan megfogadja őket valaki. S nekivágtak gyaloglás>, a Paciucvasút mentében. Két hónapig kutyagoltak. Átmentek olyan őserdőkön, hogy nem volt erejük végük. Nagyapám az oldalán vitte a tarisznyát, Pikor András a hátán vitte zöld katonaládikáját. E nagy út folyamán egy ízben — állítólag indián törzsekkel is verekedtek volna. Szép, nagyon szép dolgok voltak ezek! De a legszebb történet mégis az maradt a számomra minden ilyen estén, mikor apai nagyapám, a kozák, előadta, mimódon verekedett egyszer a halállal a kertek alatt? Nagy dolog volt az,igen nagy dolog! Igaz, hogy a nagyapám csak tizenhétéves legényke volt még akkor. Oda is csapta a halál, hogy csak úgy nyekkent tőle. Apai nagyapám nem szerette firtatni ezt az ijesztő dulakodást. Ritkán is hozta elő és csak olyankor, ha már nagyon kérték rá és ha már nagyon az alja körül jártak az üvegeknek. Kicsit mintha szégyelte volna is. Hanem azért belefogott: — Hát igenis, úgy volt szó szerint véve. Én az istállóajtóba álltam ki, két kezemet így i — nekitámasztottam a két félfának, kinéztem az éccakába, mert lehetett már éjfél. Szépen sütöttek a csillagok, a hold az ég közepén állt. Akkor gyütt a halál . A dolog előzményéül tudni kell, hogy apai nagyapám, mint tizenhét éves árva legényke, a nénjénél lakott, aki jómódú gazdaasszony volt. Az a bizonyos éjszaka. Ott ültek ők hárman a alatt.