Tolnai Világlapja, 1933. január-március (33. évfolyam, 1–14. szám)
1933-02-22 / 9. szám
LEVÉL IRTA: SZENTGYÖRGYI FERENC Tegnap délután megperdült a dob anyámék házának muskátlis, jácintos udvarán. Egy óra múlva már idegen voltam abban a házban, ahol annyit kacagtam, boldog, mámoros kacagással, amelynek falai húsz esztendőn át védtek meg az élet tomboló viharai ellen, egy óra múlva már búcsúznom kellett attól a helytől ahol anyám és Mária húgom, ez a ragyogóan tiszta, mámorosan szép nagy fehér leány élt, örült, szenvedett és meghalt. Utolsó utamat tettem meg a kert virágágyai között, utoljára pihentem meg a lugas zöldre festett padján. Amikor már a lomhatárszekerek felcsomagolva állottak a kiskapu előtt és csak percek választottak el az indulástól, magam sem tudnám miért — a padlásra mentem föl, régi gyermekkorom játszóhelyére. A sötét, hűvös szögleteket ismerősként köszöntöttem és szeretettel öleltem át a korhadt öreg gerendákat, amelyeken valamikor, papírcsákóval a fejemen, fakarddal az oldalamon, annyiszor lovagoltam. És ott, a régi ház padlásán, egy poros pókhálós zugban, lim-lomok, széttépett papírok, régi újságlapok, elfelejtett majálisok fakult táncrendjei között találtam ezt a levelet. Mária húgom írta anyánk halála után. Hogyan került ide ez a levél, nem tudom. Talán azért, mert a magyar királyi posta nem kézbesít levelet a mennyországba. Hátrafelé dűlő, kissé hegyes betűkkel ezt írta Mária húgom: ... Talán már nem is emlékszel rá. Színházban és moziban, általában minden nyilvános helyen, ki van téve fertőző betegségeknek, különösen a spanyolnátha veszélyének. - Ne mulasssiada meghűlés első feleinél az Aspirina tabletták használatát, melyek mindenkor igazolták hatásos /; magukat kérdezze meg orvosát, anyuskám, pedig akkor ígértem meg, amikor te még mosolyogni tudtál a halálon. Tudom, fáradt mosoly volt az, ami ajkadra szállt, én hallottam, amikor összekoccantak fogaid és dideregtél a zárt ablakon becsurgó májusi napsugárban. Ott ültem az ágyad szélén, kezedet fogtam, amely olyan volt, mint a hervadt tearózsa szirma, téged néztelek, az arcodat, a halál rémült színét rajta, a szemedet, amelyben az élet hamvadó tüze révedező, tört lánggal égett és a kis asztalkára néztem, ahol keserű cseppek sűrűsödtek, a búcsúzó élet elixirjei. Keserű, fanyar csöppek, mintha az orvosok is azt akarták volna, hogy az élet szét érezd akkor is, amikor a szíved elhalványodik és az utolsó, fáradt mosolyodat ajkadra fagyasztja az elmúlás pillanata. Neked nem volt szabad beszélned, anyuskám, azok pedig, akik szólhattak volna hozzád, akiknél egyetlen taktus fent maradt még ki szívük dobogásából, azok csak a tavaszt látták, a virágba szökött kertet, a mámort érezték, május mámorát és benne az életet, amely lassan, fájdalmasan búcsúzott el tőled. Kacagtak kint az udvaron, emlékszem, piros kacagással, fehér ruhák villogtak a tarka virágok között és a szomszéd házból vidám harmonikaszót hozott a tavasz langyos lehellete. A májusi nap széles arccal nevetett be a szobádba, az aranysugarak csintalankodva ficánkoltak fehér ágyad paplanán. Én tudtam, anyuskám, hogy mire gondolsz, tudtam, hogy hallod az élet diadalmas, zengő muzsikáját és látod, érzed az érkező halál dermesztő szelét. Nem a nevető nap előtt csuktad be szemedet, hanem a halál fekete futárja állott előtted, tudom. És te mosolyogtál. Mint amikor sírni szeretnénk és nevetnünk kell. Szólni akartál, nem engedtelek. Majd én. A könnyek szememet égették, a sírás a torkomat karcolta és én nevettem. Kacagtam, hogy hidd: a kislányom nevet, vidám, akkor messze még a halál, hosszú az út odáig. És akkor ígértem meg, eltitkolt égő könnyek között víg kacagással, hogy majd írunk egymásnak. Te nekem, anyuskám, én meg neked. Akkor, amikor már valamelyikünk nem lesz. Tréfáltunk, játszottunk a halállal. Azzal, ami a földi életen túl van. És mosolyogtál. Néztem a naptárt, mennyi idő múlt el azóta. Hetek, hónapok. Virágos kerted, anyuskám, ma szomorú, tépett, a fák csupasz ágai, mint csontkarok merednek az ég felé. Sűrű esőcseppek kopognak az ablak üvegtábláin, a csatornákban csobog a sárga víz és éjszakánként hideg szél süvít letarolt kerted romjai fölött. Lehet hogy a halál erre szökött szobádba, amikor érted jött erősebb, biztosabb fegyverekkel, mint az élet. ... Az utolsó utad virágos volt, anyuskám, mint gazdag szép leányok esküvője. Ha nem csengett-bongott volna a temető kápolnájának kis harangja, ha nem annyi könny, sírás, zokogás csuklott volna föl azok melléből, akik elkísértek és göröngyön dobtak koporsód födelére — talán még ma is azt hinném: nem temettek akkor, hanem az élők jöttek el vezekelni hozzád régi bűneikért, amelyeket te már akkor megbocsátottál, amikor elkövették ellened. És színes, tarka virágokat hoztak iveked, koszorúkba fűzve, csokrokba kötve, térdre buktak ravatalod előtt, fejük a mellükre esett, oh nem, nem néztek reád, nem mertek rád nézni, a te lecsukott szemed, a te mozdulatlanságod vétót parancsolt azoknak, akik könnyes arccal, de üres szívvel hallgatták a pap búcsúztató szavait. De eljöttek mindvalamennyien, akik elkerültek, amíg éltél és a kierőszakolt könnyeiken át a koszorúkat számolták, engem néztek, a ruhámat, a szegénységemet és a szememet, amely szárazon meredt fekete ravatalodra. Oh és az apám! Két napig, amíg a nehéz sárga gyertyák sercegve égtek ravatalod körül, amíg tömjénszagú, fekete gyászdrapéria fogta föl a szoba ablakára rácsorgó májusi napsugár olvasztott aranyát — összetörten, roskadtan gubbasztott karosszéke mélyén. Kérdéseimre nem felelt, ételt, italt eltávolított magától és két éjszakán, amikor már idegen lábak nem lépték át ravatalos szobád küszöbét, ott virrasztott koporsód fejénél. És amikor a sötét gödör elnyelte koporsódat és benne téged, akkor felordított fájdalmas, rettenetes kiáltással és karjait kellett megragadni, hogy utánad ne vesse magát. — Látod, anyuskám — gondoltam később, amikor szívem halálos dermedtségéből engedni kezdett, — apának fáj, hogy elmentél. Apa úgy szeretett téged, mint én és még egynéhányan, akik akkor száraz szemekkel néztünk utánad. ... Nem tudom, anyuskám, de botlik a toll a kezemben, már talán nincs is más mondanivalóm ... És nem tudom, onnan túlról lehet-e ide látni, lehet-e ott is sírni? ! Mert, ha nem, akkor jó, nagyon jó és én akkor halkan, csendesen megmondom, hogy az a május elmúlt, anyuskám, a virágaid is elfonnyadtak, elhervadtak sírodon, csak a halom nem süppedt be még fölötted, amikor legkisebb leányod, rózsaszínű arccal, fehér ruhában, derűs, boldog mosollyal ment az oltár elé. Én megbocsátottam neki, mert szerette azt, akinek felesége lett — egy hónappal halálod után. Tudom ezt te is megbocsátod. Hogy most már sir? Ne ütközzünk meg rajta, drága anyukám. Az asszonyok boldogsága nem egy egész életre szól. A legkisebb leányodé, szegényé, csak néhány hónapokig tartott. És az apa? Ne aggódjál miatta, anyukám. Hála Isten, egészséges és holnap lesz — az esküvője. De a sírodra, úgy mondta, márványemléket fog állítani és aranybetűkkel, azt véseti bele: „A te bánatos férjed .. ."" * Mária húgom, hófehér ruhában azóta már találkozott édesanyánkkal. Sírkertté», szakszerű, olcsó, Stadlergyár, Budapest, Teréz körút 43. TÉVEDÉS A sportlap szerkesztőségébe beállít egymagából kikelt ember. — A főszerkesztőt keresem. — Tessék — mondja a szerkesztő, — miről van szó. — Be fogom önöket pörölni hitelrontásért — pattog az ember, — önök megrágalmaztak engem. Itt van, lehozták az arcképemet is nagy betűkkel aláírták: Kovács, a könnyűsúly bajnokai — Na és önt talán nem Kovácsnak hívják? — De igen, csakhogy tzinkereskedő vagyok! Csecsemők, hölgyek, tobstáknak Izzadás, scipálás. klubjéi ellen legjobban bevált a Krol " " ~ "" *" higiénikus gyóvaros rompecher-féle kellemes agyhintőpor. 1 praktikus bádogrtoboc 60 fillér illatú csa-