Tolnai Világlapja, 1934. január-március (34. évfolyam, 1–14. szám)
1934-02-28 / 10. szám
veszedelmes GYÉMÁNT — Soha ilyen szépet! — kiáltott fel Manón egy ékszerüzlet kirakata előtt. Mohó tekintete gyönyörködve tapadt egy platinába foglalt briliáns köre, melynek szikrázó tüze sötétkékben játszott. Az egyszerű foglalat még nemesebbé tette a kő tüneményes szépségét. — Gyönyörű! — toldotta meg elragadtatásának kifejezését a csinos fiatal nő és várakozásteljes pillantással mérte végig a mellette álló elegáns fiatalembert. — Mondja, Alphonse, látott-e valaha szebbet? Az egyenes felszólításra nem lehetett kitérő választ adni. Mérimonde Alphonse sokkal gavallérosabb jellem volt, semhogy ne tartotta volna lovagias kötelességének az ékkövet azonnal a szép Manón lábai elé rakni. — Ha úgy megtetszett magának, kedves, boldog leszek, ha elfogadja tőlem. Ha úgy tetszik, menjünk be az ékszerészhez. Néhány pillanat múlva Manon kezében tartotta a melltűt, amely olyan nagy hatást gyakorolt reá. Alphonse tárgyalása az ékszerésszel egyáltalán nem érdekelte. Azonnal a tükör elé állt és gyakorlott ujjakkal tűzte össze selyemsálját keblén. Ahogy gyönyörködve nézegette magát, hirtelen egy hang ütötte meg fülét: — Ne viselje a kék briliánst! Szerencsétlenséget hoz! Megrezzenve nézett körül. Egy idegen férfi indult kifelé a boltból. Arcát nem láthatta, csak profilját egy pillanatra és a magas, világos köpenybe burkolt alak is hamar eltűnt az ucca forgatagában. Csak a halk, erélyes hang csengett még fülében. Egy pillanatig habozva forgatta ujjai között a melltűt. Miért figyelmeztette a férfi? Honnan tudja, hogy a kő szerencsétlenséget hoz? Ki lehetett az idegen? Miért vegyült bele magánügyébe? ... A következő pillanatban azonban már lerázta magáról a kellemetlen benyomást, mint ahogy az ember egy porfoltot lekefél a ruhájáról. A kő sokkal szebb volt, semhogy lemondott volna róla. És Manón vakon hízott szerencséjében. Mit tudhatta az idegen férfi, hogy Manón már régen öszszetalálkozott életútján a szerencsével, még mikor igénytelen kis divatárusleányból ünnepelt táncosnő lett. Azóta nincs panasza sem életére, sem szerencséjére. Szép, fiatal, ragyogó, az újságok hosszú cikkeket imák szépségéről, művészetéről, sóhajtozó lovagok faja veszi körül. Gondolatát is ellesik és tülekednek egy mosolyáért. Manón vállat vonz. Az ő szerencséje biztos alapon álló szolid, kitartó szerencse. Egy ostoba kő ugyan meg nem változtathatja. Nyugodt lélekkel fogta össze sálját ismét a melltűvel és mosolyogva fordult Alphonse felé, aki éppen befejezte a vásárlást és előkelően hanyag mozdulattal csúsztatta vissza pénztárcáját zsebébe. II. A „Salle des Beautés" varietészínház intim, előkelő közönsége már színültig megtöltötte a nézőteret. Manón fűtő pillantást vetett a függöny kémlelőnyílásán keresztül a közönségre. Zsúfolt ház, mint mindig! A páholyokban ragyogó nők, az első széksorokban a jól ismert lovagok, elkényeztetett igényű, gazdag előkelőségek. Manón tekintete már tovább akart siklani, a szereplők fülkéje felé, mikor megakadt az első sorban ülő férfi érdekes profilján, összeráncolt homlokkal tűnődött egy pillanatig, hol látta futólag ezeket a körvonalakat? Miért olyan ismerős a sápadt, beesett arc, a hosszú, egyenes orr? Azután furcsa érzés borzongott végig rajta. Ma délelőtt, az ékszerüzletben látta a férfit... ő figyelmeztette, hogy a kéktüzű kő szerencsétlenséget hoz. Manón igyekezett ismét egy vállvonással helyrebillenteni kedélyét és lerázni magáról az idegein átszaladó borzongást, de nem tudott egészen szabadulni kellemetlen benyomásától. Szinte akaratlanul is folyton az idegen férfit nézte, táncszáma alatt. Mintha egyedül csak neki táncolt volna. Tekintetük sokszor találkozott, kíváncsian, fürkészve, sajátságos érdeklődéssel. A szünetben az idegen férfi beküldte névjegyét Manón öltözőjébe, egy csokor mimózával. Néhány pillanat múlva ő maga is megjelent. — Megengedi, művésznő, hogy Alfred de Mantoni személyesen is kifejezze hódolatát és elragadtatását? Manón igyekezett elbűvölőbben mosolyogni, mint valaha. Az idegen férfi jobban érdekelte, mint bárki más, eddigi ismerősei közül. Pedig ismeretségük világért sem kezdődött olyan rutinos könnyedséggel, mint más férfival. Az évődő pajtáskodás, amit Manón első pillanatra mindenkivel szemben megpendített, Mantoninál nem vált be. A könnyed nőiesség minden igyekezete megtört merev, komor szertartásosságán, szúró tekintetén, szűkszavúságán. Merőn nézett Manon szemébe, arcára, mintha szigorú szakértői szemlét tartana vonásai fölött. Azután pillanatokig maga elé bámult, révedező, messzeségbe látó szemmel. Manont zavarba hozta a szokatlan modor. Nevetése lassanként elhalkult, ajkán elnémult a szó, kisleányos félszegséggel csavargatta ujjai között a mimóza ágak puha, sárga nyílásait. Bosszankodott. Hangtalan szavakkal szidta önmagát ügyetlen viselkedéséért és hiába törte fejét, mégsem jutott eszébe semmi, amivel összekötő hidat találhatna sajátságos látogatója gondolatvilágához. Már többször ajkára tolult a kérdés, hogy miért jósolt Mantoni szerencsétlenséget a kék briliáns viseléséhez, de a férfi szigorú, tartózkodó arckifejezése elvette bátorságát minden kérdezősködéstől. Érezte, hogy ez az ember csak akkor beszél és csak annyit mond, amikor és amennyit feltétlenül szükségesnek tart. Sokkal erőszakosabb nő volt azonban, semhogy küzdelem nélkül meghátráljon erősebb akarat előtt. A tükör elé lépett, hogy befejezze öltözködését, lassú mozdulatokkal keresse elő a kéktűzű melltűt és önfeledt szórakozottsággal babrálgatott vele, mielőtt keblébe tűzte volna. A tükörből lopva figyelte a férfi arcát. Mantoni arca sajátságosan elváltozott, amint a kék briliánst nézte, azután megint merev kifejezést öltött. Manón, most, hogy nem érezte magán a férfi tekintetét, jobban nekibátorodott. — Honnan ismeri a kék briliáns titkát? — kérdezte hirtelen és félig lesütött pillák alól nézett Mantonira. — Miért figyelmeztetett ma délelőtt, hogy ne viseljem a követ? Csodálatosan megkönnyebbült, hogy végre túl volt a kérdésen. Mantoni keserűen mosolygott: — A kék briliáns meg van átkozva. Egy hindu istennő átka kiséri. Mindenkire végzetes katasztrófát hoz. — Honnan tudja? " — Dédapám hozta Babirostanból. Kilopta egy istennő szobrának szeméből... Alighogy útnak indult hazája felé, szembetegséget kapott, félig megvakulva érkezett haza, rövid idő múlva teljesen elvesztette látását. Később odaajándékozta a követ Stella Mirandellának, egy hírneves énekesnőnek ... aki nemsokára elvesztette hangját. Ismerve a kő történetét, nem akarta viselni tovább, azt állította, hogy a kő hozott szerencsétlenséget reá. Visszaadta dédapámnak, aki elzárta titkos vasszekrényébe. Egy emberöltőn keresztül nem volt forgalomban a kő. Apám vette kezébe megint, mikor reámaradt az ősi ház és minden zeg-zugot felkutatott. Alig volt birtokában a gyönyörű kő, olyan szerencsétlenül esett le egy havas téli este az utcán, hogy örök életére sánta maradt. Anyámnak ajándékozta jegyajándékba a kék követ. Házasságuk rendkívül szerencsétlen volt. Anyámnak öt gyermeke halt meg, zsenge korban... Én, a hatodik, maradtam életben csupán. A gyermekek haláláért apám anyámat okolta ... anyám viszont a kék briliánsot. El is rejtette, hogy soha meg ne találja senki, de halála után, sajnos, az én kezembe jutott. Attól a pillanattól kezdve, rettenetes látomások gyötörtek. Láttam rettenetes tüzeket, világot elnyelő lángokkal.. . vagy egekig csapkodó hullámverést... és a lángok és a hullámok körülzárnak, fojtogatnak, valóságos lidércnyomással zúdulnak reám. Üldözők követtek nyomon, gyilkos fegyverekkel kínoztak, ütlegeltek . .. Halálos kínomban veríték lepett I. ^ M Végleges hajszáleltávolítás villannyal. Atevib-/ _ rációk. Száraz, zsíros, színtelen1 bőr megszépítése. Arcpakkolások. Kikészítés uccára és estélyre. Tanítványok kiképzése! Olcsó árak, bérletrendszer! GÉVA kozmetikai intézet IV. Irányi ucca 21—23, »/, cm. 2. Telefon: 33-»—04. Díjtalanul ad tanácsot, akár személyesen, akár Válaszbélyeges levélben kéri.