Tolnai Világlapja, 1935. október-december (35. évfolyam, 40–52. szám)

1935-12-18 / 51-52. szám

TOLVAIVIL Á CIL A P.1 A Nem volt egészen fiatal már, amikor megismerkedtem vele, de enyhe hervadásának finom őszi bájában kívánatosabb volt sok fiatal nőnél. A párizsi mulatókban monicói hercegnő néven ismerték ; a Monico nevű montmartrei tánclokásról nevezték el, annak volt legszőkébb és legállhatatosabb vendége. Ott ült minden éjjel, többnyire egyedül, ritkán táncolt és nagyon megválogatta, kivel álljon szebez. Mintha vigyázott volna arra a hercegnői rangra, amellyel a pincér-humor megtisztelte. Megvacsorázott, lassan, óvatosan megivott egykét pohár pezsgőt és félig lehunyt szemmel, álmosan, bágyadtan hallgatta a vad muzsikát. De lehunyt szeme alatt alighanem éberen figyelt, olykor-olykor fölnézett és elmosolyodott örvendezőn, gyermekesen, édesen. Szép mosoly volt, talán azért olyan szép, mert céltalan volt és senkinek se szólt. Afféle gazdátlan levél volt, amelyet az ismeretlen föladó cím nélkül küld ki a világba, a posta nem tudja, kinek kézbesítse. Kis magyar lányok is táncoltak a Monicóban. Piros csizmában, zsinóros huszárnadrágban és bokorugró szoknyában ropták a ritkabúzát. Számuk után hébe-hóba letelepedtek asztalomhoz, elpanaszolták gondjaikat és bajaikat, sonkát ettek, édességet és gyümölcsöt csipegettek, cigarettát zsákmányoltak, kis magyar verebek mes, idegenben, panaszkodásuk is verébcsipogás volt csak. Babonásan tisztelték a monicói hercegnőt, sokat tudtak és még többet meséltek róla . . . nagyon gazdag, töméntelen ékszere van, az a hatalmas gyöngysor sokszázezer frankot ér, csupa igazgyöngy, még éjjel se veszi le a nyakáról. Három liter gyűrűje van, karkötője, fülbevalója, rubinnal és briliánssal kirakott kis órája a hét minden napjára más, sok drágaköve még foglalatlan. Ahogy ott ül a gőzös és füstös lármában a villanylámpák tarka tüzében diadámmal a fején, vakító kézzel és szikrázó füllel csakugyan hercegnő volt, annál is több, hindu istennő, sőt filmsztár, így már megértettem magányosságát és az új ismeretségektől való idegenkedését, furcsa és ezen a helyen olyan szokatlan zárkózottságát, amely mögött kis és nagy titkok ezrei nyüzsögtek, jóság és gonoszság, férfiak, szerelmek, mennybemenetelek és megaláztatások egy kabuidos élet szép és borzalmas emlékeiben. Megtudtam azt is, hogy előkelő amerikai barátja nemég szakított vele, három hónapig üdült Párizsban, azután hazament Chicagóba bankot fosztogatni s gyermeket rabolni. Özvegyi gyászában a monicói hercegnő megvetette az apró halat, kövér nagy halra fente fehéren villogó éles fogát. Fáradt szürke szemével, gyermekes mosolyával félelmetes ragadozó volt ő maga is : cápa. Bájos cápa, de cápa. Menekülni kell előle. Menekültem is. Az alatt a két hét alatt, amelyet akkor Párizsban töltöttem, messziről néztem csak. De valami távoli közeledés azért lassan-lassan mégis egy kis közösséget teremtett közöttünk, ahogy ez történni szokott törzsvendégek között, akik sűrűn találkoznak egymással ugyanabban a vendéglőben. A kis táncosnők alighanem ugyanannyit meséltek rólam neki, amennyit nekem róla. Egyszer kedves kíváncsisággal rámmosolygott, én udvariasan meghajoltam, ő bólintott a fejével. Azután rendszeresen köszöntöttük egymást. De ez volt minden. Amikor a táncosnőktől megtudta, hogy másnap elutazok, l.szf nl. L'Oák, várjam meg a mulató előtt. A mulatóhoz közel lakott, komor nagy palota földszintjén. Gyalog mentünk a hűvös tavaszi éjszakában. Belém kellolt és úgy simult hozzám, mintha védelmét várná tőlem. ~ Maga holnap elutazik ? Én is holnap utazok Monte- Carloba. Olyan régóta nézegetjük egymást, illik, hogy ezen az utolsó éjszakán végre beszélgessünk egy kicsit. Maga nagyon kedves. Hol tanulta ezt a gyönyörű mosolyt ? Örököltem. Anyám színésznő volt. Híres színésznő. Mikor lakásának a kulcsát a zárba dugta, belülről tompa morgás felelt a neszre. — A kutyáim ! — magyarázta a hercegnő.— Kutyát tart ? Két verebem van. De azok nem morognak. E. Brandy a skót juhászkutya. A sötét előszobában fojró nehéz , csapta meg orromat, állati külgések meleg párája. A hercegnő fogta a kezemet: — Vigyázzon, rá ne lépjen! Nem értem rá arra, hogy megkérdezzem mire vigyázzak, mire nem szabad rálépnem. Mozdulatlanul vártam amíg kigyúl a villany. Akkor láttom, hogy az előszobában egy kis állatsereglet pihen, négy kutya, ugyanannyi macska, egy angora is, két majom, egy mókus, rengeteg madár, közte egy nagy fehér kakadu. Kutyák, macskák, majmok szabadon együtt a legnagyobb egyetértésben és barátságban. Amikor a kakadu meglátott, félrefordította a fejét és nyájasan azt mondta: — Jó estét, jóestét ! Megemeltem a kalapomat: — Jó estét, te kedves, udvarias madár ! A hercegnő nevetett: — Ó, nagyon udvarias. De minek magának ennyi állat ? — Szeretem az állatokat. És mindig egyedül vagyok. Én is szeretem az állatokat. De a kellő helyén. Meg is mondtam a hercegnőnek. Egy kicsit megsértődött. Azután megtoldotta a mondatot egy kis magyarázattal: — Meg azután félek is. Ez a testőrségem. Elneveltem magamat. — Hát ma este ne féljen. Van nálam revolver. Nyomban meg is bántam, hogy ezt mondtam. A hercegnő szemében egy kis gyanakodás villant meg. De rögtön el is ült. Bementünk a szalonba. A hercegnő egy nagy karosszékre mutatott: — Üljön le. Főzök magának feketét és egy kicsit rendbehozom magamat. Ezzel eltűnt a hálószobában. Az ajtót becsukta maga mögött. Azután halk kattanás. Megfordította a zárban a kulcsot, magára zárta az ajtót. Rágyújtottam, egy kis ideig csöndesen, türelmesen vártam. Körülnéztem a szalonban, a bútorozott lakás közismert rideg francia szalonjában, amely XVI. Lajos óta nem változott: a kandallón üvegbura alatt az aranyóra, a falon két gáláns metszet. Hideg és fagyos volt minden, a hálószobában csönd, odakint hajnalokon már. A fekete késett. A szőke is. Ellenben az előszoba nyitott ajtaján lassan kint beszivárogtak a szalonba az állatok. A kutyák, a macskák, a két majom. A kutyák bizalmatlanul szaglásztak körül. A macskák leültek a szőnyegre és titokzatos szemükkel mereven bámultak rám. A kékszemű angora ásított. Az egyik majom fölugrott az asztalra, onnan vicsorította rám a fogát. A másik nesztelen ugrásokkal surrant keresztül a szobán, nem vett tudomást rólam. Nevetségesnek és butának láttam a helyzetet, fáradt voltam, fáztam is. Felugrottam és kopogtattam a hálószoba ajtaján. A hercegnő nem felelt. Csönd volt körülöttem, csak az állatok szuszogtak halkan. Megértettem, hogy vége a kalandnak. A hercegnő elsáncolta magát, attól félt, hogy megölöm és kifosztom. Akkor megszólalt a Sacré-Coeur harangja. Hajnali öt óra volt. Fejembe nyomtam kalapomat és lábbujjhegyen, óvatosan az előszoba felé indultam. Nyomomban mint valami ünnepi, de egyúttal fenyegető kíséret is a négy kutya, a négy macska és a kft .majda. Az előszobában a mókus őrülten forgolódni kezdett kalitkájában, a sok madár halkan csipogott. Kinyitottam a lakás ajtaját, megcsapott a lépcsőház hűvös levegője, nagy lélegzettel szívtam be. És akkor mögöttem, messze valahonnan két forró cuppanást hallottam és egy lágy hang bájos kacagással röpítette felém ezt a három kedves szót : — Jó éjszakát, drágám. Valaki elbúcsúzott tőlem. Nem a hercegnő. A kakadu.