Tolnai Világlapja, 1935. október-december (35. évfolyam, 40–52. szám)

1935-12-18 / 51-52. szám

TO­L­V­A­I­VIL Á CIL A P.1 A Nem­ volt egészen fiatal már, amikor megismerked­tem vele, de enyhe hervadásának finom őszi bájában kívánatosabb volt sok fiatal nőnél. A párizsi mulatókban monicói hercegnő néven ismerték ; a Monico nevű mont­martrei tánclokásról nevezték el, annak volt legszőkébb és legállhatatosabb vendége. Ott ült minden éjjel, többnyire egyedül, ritkán táncolt és nagyon megválogatta, kivel álljon szebez. Mint­ha vigyázott­­ volna arra a hercegnői rangra, amellyel a pincér-humor megtisztelte. Megvacsorázott, lassan, óvatosan megivott egy­két pohár pezsgőt és félig lehunyt szemmel, álmosan, bágyadtan hallgatta a vad muzsikát. De­ lehunyt szeme alatt alighanem éberen figyelt, olykor-olykor fölnézett és elmosolyodott örven­­dezőn, gyermekesen, édesen. Szép mosoly volt, talán azért olyan szép, mert céltalan volt és senkinek se szólt. Afféle gazdátlan levél volt, amelyet az ismeretlen föladó cím nélkül küld ki a világba, a posta nem tudja, kinek kézbesítse. Kis magyar lányok is táncoltak a Moni­­cóban. Piros csizmában, zsinóros huszárnad­rágban és bokorugró szoknyában ropták a ritkabúzát. Számuk után hébe-hóba letelepedtek asztalomhoz, elpanaszolták gondjaikat és bajai­kat, sonkát ettek, édességet és gyümölcsöt csipe­gettek, cigarettát zsákmányoltak, kis magyar verebek me­s, idegenben, panaszkodásuk is verébcsipogás volt csak. Baboná­san tisztelték a monicói hercegnőt, sokat tudtak és még többet meséltek róla . . . nagyon gazdag, töméntelen ékszere van, az a hatalmas gyöngysor sokszázezer frankot ér, csupa igazgyöngy, még éjjel se veszi le a nyakáról. Három liter gyűrűje van, kar­kötője, fülbevalója, rubinnal és briliánssal kirakott kis órája a hét minden napjára más, sok drágaköve még foglalatlan. Ahogy ott ül a gőzös és füstös lármában a villanylámpák tarka tü­zé­­ben diadámmal a fején, vakító kézzel és szikrázó füllel csak­ugyan hercegnő volt, annál is több, hindu istennő, sőt filmsztár, így már megértettem magányosságát és az új ismeret­ségektől való idegenkedését, furcsa és ezen a helyen olyan szokatlan zárkózottságát, amely mögött kis és nagy titkok ezrei nyüzsögtek, jóság és gonoszság, férfiak, szerelmek, mennybe­menetelek és megaláztatások egy kab­uidos élet szép és borzalmas emlékeiben. Megtudtam azt is, hogy előkelő amerikai barátja nem­ég szakított vele, három hónapig üdült Párizsban, azután hazament Chicagóba bankot fosztogatni s gyermeket rabolni. Özvegyi gyászában a monicói hercegnő megvetette az apró halat, kövér nagy halra fente fehéren villogó éles fogát. Fáradt szürke szemével, gyermekes mosolyával félelmetes ragadozó volt ő maga is : cápa. Bájos cápa, de cápa. Menekülni kell előle. Menekültem is. Az alatt a két hét alatt, amelyet akkor Párizsban töltöttem, messziről néztem csak. De valami távoli közeledés azért lassan-lassan mégis egy kis közösséget teremtett közöttünk, ahogy ez történni szokott törzsvendégek között, akik sűrűn találkoznak egymással ugyanabban a vendéglőben. A kis táncosnők alighanem ugyanannyit meséltek rólam neki, amennyit nekem róla. Egyszer kedves kíváncsisággal rám­­mosolygott, én udvariasan meghajoltam, ő bólintott a fejével. Azután rendszeresen köszöntöttük egymást. De ez volt minden. Amikor a táncosnőktől megtudta, hogy másnap elutazok, l.szf nl. L'Oák, várjam meg a mulató előtt. A mulatóhoz közel lakott, komor nagy palota földszintjén. Gyalog mentünk a hűvös tavaszi éjszakában. Belém kell­olt és úgy simult hozzám, mintha védelmét várná tőlem. ~ Maga holnap elutazik ? Én is holnap utazok Monte- Carloba. Olyan régóta nézegetjük egymást, illik, hogy ezen az utolsó éjszakán végre beszélgessünk egy kicsit. Maga nagyon kedves. Hol tanulta ezt a gyönyörű mosolyt ? Örököltem. Anyám színésznő volt. Híres színésznő. Mikor lakásának a kulcsát a zárba dugta, belülről tompa morgás felelt a neszre. — A kutyáim ! — magyarázta a hercegnő.­­— Kutyát tart ? Két verebem van. De azok nem morognak. E. Brandy a skót juhászkutya. A sötét előszobában fojró nehéz , csapta meg orromat, állati kü­­­lgések meleg párája. A hercegnő fogta a kezemet: —­ Vigyázzon, rá ne lépjen! Nem értem rá arra, hogy megkérdezzem mire vi­gyázzak, mire nem szabad rá­lépnem. Mozdulatlanul vár­tam amíg kigyúl a villany. Akkor láttom­, hogy az elő­szobában egy kis állatsereglet pihen, négy kutya, ugyan­annyi macska, egy angora is, két majom, egy mókus, ren­geteg madár, közte egy nagy fehér kakadu. Kutyák, macs­kák, majmok szabadon együtt a legnagyobb egyetértésben és barátságban. Amikor a ka­kadu meglátott, félrefordította a fejét és nyájasan azt mondta: — Jó estét, jóestét ! Megemeltem a kalapomat: — Jó estét, te kedves, ud­varias madár ! A hercegnő nevetett: — Ó, nagyon udvarias. De minek magának ennyi állat ? — Szeretem az állatokat. És mindig egyedül vagyok. Én is szeretem az állatokat. De a kellő helyén. Meg is mondtam a hercegnőnek. Egy kicsit megsértődött. Azután meg­toldotta a mondatot egy kis magyarázattal: — Meg azután félek is. Ez a testőrségem. Elneveltem magamat. — Hát ma este ne féljen. Van nálam revolver. Nyomban meg is bántam, hogy ezt mondtam. A hercegnő szemében egy kis gyanakodás villant meg. De rögtön el is ült. Bementünk a szalonba. A hercegnő egy nagy karosszékre mutatott: — Üljön le. Főzök magának feketét és egy kicsit rendbe­hozom magamat. Ezzel eltűnt a hálószobában. Az ajtót becsukta maga mögött. Azután halk kattanás. Megfordította a zárban a kul­csot, magára zárta az ajtót. Rágyújtottam, egy kis ideig csöndesen, türelmesen vártam. Körülnéztem a szalonban, a bútorozott lakás közismert rideg francia szalonjában, amely XVI. Lajos óta nem változott: a kandallón üvegbura alatt az aranyóra­, a falon két gáláns metszet. Hideg és fagyos volt minden, a hálószobában csönd, odakint haj­nalokon már. A fekete késett. A szőke is. Ellenben az előszoba nyitott ajtaján lassan kint beszivárogtak a szalonba az állatok. A kutyák, a macskák, a két majom. A kutyák bizalmatlanul szaglásztak körül. A macskák leültek a szőnyegre és titokzatos szemükkel mereven bámultak rám. A kékszemű angora ásított. Az egyik majom fölugrott az asztalra, onnan vicsorította rám a fogát. A másik nesztelen ugrásokkal surr­ant keresztül a szobán, nem vett tudomást rólam. Nevetségesnek és butának láttam a helyzetet, fáradt voltam, fáztam is. Felugrottam és kopogtattam a hálószoba ajtaján. A hercegnő nem felelt. Csönd volt körülöttem, csak az állatok szuszogtak halkan. Megértettem, hogy vége a kalandnak. A hercegnő elsáncolta magát, attól félt, hogy meg­ölöm és kifosztom. Akkor megszólalt a Sacré-Coeur harangja. Hajnali öt óra volt. Fejembe nyomtam kalapomat és lábbujjhegyen, óvatosan az előszoba felé indultam. Nyomomban mint valami ünnepi, de egyúttal fenyegető kíséret is a négy kutya, a négy macska és a kft .majda.­ Az előszobában a mókus őrülten forgolódni kezdett kalitkájában, a sok madár halkan csipogott. Kinyitottam a lakás ajtaját, megcsapott a lépcsőház hűvös levegője, nagy léleg­zettel szívtam be. És akkor mögöttem, messze valahonnan két forró cuppanást hallottam és egy lágy hang bájos kacagással röpítette felém ezt a három kedves szót : —­ Jó éjszakát, drágám. V­alaki elbúcsúzott tőlem. Nem a hercegnő. A kakadu.

Next