Tolnai Világlapja, 1939. október-december (41. évfolyam, 40–52. szám)
1939-10-25 / 43. szám
Az orothon vadász favillára helyezi puskája csövét, de Orothon apa a két fiával. Nappal alig látnak valamit, csak éjszaka idején, a a derengésben is eltalálja a sivatagi bölényt — kétszáz holdfényben csalhatatlan vadászok, méter távolságból. A HOLD LOVAGJAI szaladunk. Mire pedig kivilágosodott, hol úszkáltak már csomagjaink, a lovakkal egyetemben ! Megjelennek az orothonok Ott álltunk a piszkos tenger szélén egyetlen falat étel és egyetlen málhás állat nélkül. Kétségbeesve gondoltunk arra, hogy mélyen bent vagyunk a sivatagban, többszáz kilométernyire az első lakott helytől. Hacsak egymást nem esszük meg, innen elevenen ki nem juthatunk. Leültünk tehát tanácskozni a zuhogva, csörömpölve tovarohanó vizek fölött és egyelőre némán néztük egymást. Később odajött hozzánk Csurum-Sara, a vezetőnk is, aki az orothonok titokzatos országából való volt, de régen elkínaiasodott már. — Mindenünket elvitte a víz, Csurum — mondottam, — nincs ennivalónk, vadászni itt nincs mire, mondd meg, hogyan leszünk ? — Ha ez az eset két héttel előbb történik, menthetetlenül elpusztulunk valamennyien, de így a Hold Lovagjai megmentenek— felelte a derék ember. — Két napig menetelnünk kell, aztán elérkezünk Ulan-Csuduk vidékére, ahol majd találkozunk velük . . . legjobb, ha nem veszítünk időt és azonnal indulunk ! Meteorhullás a sivatagban Egyik éjszaka nyugodtan és kellemesen aludtam sátramban. Mielőtt az álom jótékony karjaiba vett, még hallottam a sivatag homokjának zizegését. A Gobi-sivatagban ez az egyetlen zaj, amit szép időben ember érzékelhet. Itt nincsenek madarak, a talajban nincsenek férgek. A világ legkietlenebb, legsivárabb helye ez a hatalmas kiterjedésű homok. Egyszerre azt éreztem, hogy valaki erősen rázza a vállamat. — Keljen fel azonnal ! A világ megindult körülöttünk ! — kiáltotta a fülembe egyik barátom, aki a vadász szerepét vitte az expedíciónkban. Pillanat alatt a szabadban voltam és tátott szájjal néztem mi történik körülöttünk ! Az égbolt lángban állt és számtalan helyen megszakadt a pirostüzes kárpit, hogy helyet engedjen egy-egy hullócsillagnak, amely hihetetlen sebességgel, hosszúra nyúlt félkörben mintha éppen a fejünkre akart volna zuhanni ! Messziről jövő egybefolyó dördüléssel csókolódzott össze a világegyetem sok-sok vendége a föld felszínével. Enyhe kénszag terjengett a levegőben, de ez a fojtó illat egyre sűrűbbé változott. — Teremtette ! Csomagolni, aztán előre, de gyorsan ! — kiáltotta vezetőnk idegesen. — Hová ? Merre ? — válaszoltunk kórusban. Hiszen a meteorhullás mindenfelé őrült erővel és mennyiségben tombolt ! De azért meneküléshez láttunk és behúztuk magunkat a folyammeder legmélyebb ágyába, ahol aztán újabb meglepetés következett. Egy mindennél fényesebb meteor valahol a közelben érhetett földet, mert megrázta a talajt, úgyhogy a sárga sziklák nagy darabokban gördülni kezdtek lefelé ... éppen felénk ! Újabb szaladás, most már ki a mederből... és éppen jókor, mert alig tíz perc múlva hirtelen elsötétedett az égbolt és olyan felhőszakadás indult, amilyet életemben sohasem láttam. A folyam medrében mocskosvizű patakok kezdtek jelentkezni, a vizek később összefolytak és közvetlenül a lábunknál szinte tengert alkottak a hajnalban ! Poggyászainkat nem tudtuk időben kimenteni a magasabban fekvő részekre. A vaksötétben magunk sem tudtuk, merre Az országúton meneteltünk mindig csak északnyugat felé, amerre egyik éjszakán azt a hatalmas fénykévét láttuk. A fény magasan a felhők közül pattant elő, mint ezernyi egyesült villámsugár és alácsapott a sivatagba valahol Csobor település táján, de lehet, hogy nagyon messze attól útját emberszem meg nem állapíthatta. A Hoangho nagy északi kanyarjától indultunk a Gurban Sabhat sivatagbeli kiszáradt folyam medrében. Ez a névtelen folyam, amikor még élt, legalább hat kilométer széles lehetett és nem egyszer királyi palotákat mosott el valahonnan Mongólia belsejéből. Árja a holttestek százezreit vitte ki a Koreai öbölbe. Hogy ez a rengeteg víz hová tűnt, azt senki sem tudja, legfeljebb néhány orothon, akiket éppen meglátogatni készültünk. Orothon sátor előtt játszadoznak a falu gyermekei, tizek még nagyjából bírják a napfényt — de tíz-tizenkét esztendős korukban őket is visszahajtja a félhomályba a szombaj. TOLNAI VILÁGLAPJA 0